Default image

Antal Balázs

Antal Balázs 1977-ben született Ózdon. Nyírszőlősön él. A Nyíregyházi Egyetem és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója. Fő kutatási területe a kortárs magyar irodalom, a magyar irodalmi regionalitás és az abszurd irodalom. 1999 óta publikál szépirodalmat, valamint kritikákat és tanulmányokat egyaránt.

A helyszín keresése II.

A fás, bokros sáv még messziről is elvadultnak látszik, borzasnak, szurtosnak, régóta metszetlennek a Pallagnak nevezett domb derekán, de mégiscsak jelzi a mezsgyét, hogy addig futottak föl a kertek. Lefelé vadzöld gaz burjánzik, fölfelé meg csak szikkadt kopárság rohan a…

A helyszín keresése

Ennek a hídnak az alja időnként ugyanúgy mocsokkal, falfirkákkal, kidobott szeméttel van teli, mint a városiaké. Csak ez egy falu közepén áll. Valamikor a jóval bővebb vizű patakon fahíd vitt át. Akkor még nem vághatták át a híd előtti terecskét, hogy egyenesen forduljon arra a fahídra az út, úgyhogy a nagysorról meg a mai buszfordulóból derékszögben evickélhettek csak rá a járművek. Amikből akkortájt persze még nem akadt olyan sok. Ha a város felől jött, akkor a part menti udvar burjánzó növényeitől be se látott a sofőr a hídra. Egyszer egy gyerek úgy megijedt itt a busztól, amikor az ráfordult a növények takarásából a fa alkotmányra, hogy elájult. Azt hitték, a busz csapta el, dehát nem. Viszont a veszély megvolt. Akkortájt farmotoros buszok jártak, a hangjuk is másképp szólt. Azután megépítették a boltot meg a presszót, na és az elé már széles bitumenutat fektettek, ami normálisan fut ki a hídhoz. A régi városi utat pedig egyirányúsították, és csak elfelé vezet innen, nem pedig rá többé már.

szüntelen néma és hosszú

a szív pitvarának mennyezete fölött megdöglött a madár amelyik egy nap berepült és beszorult oda bár nem vette észre nem akarta észre venni hogy csapdába került és úgy tett mintha fészket rakhatna ott és meg is próbálta és lám belepusztult mert a szabadulás reményének elveszése legyőzte és most a tető résein át a testét rágó kukacok peregnek peregnek életemre

Elcserélt gépek

De jó géped van!, mondta a bajuszos pali, aki a kisbolt eresze alatt ült a féldekásával meg a sörével meg a cigijével. Mert akkor még megvolt az a kisbolt itt az utca végén. De aztán a néni meghalt, én meg még csak nem is tudtam. Nem tudtam évekig, hogy azért zárt be a bolt, és akkor is csak azért tudtam meg, mert a kurva Orbán kurva haverjának a kurva iparkamarája még mindig küldte a több éve halott vállalkozónak a fizetési felszólítást a regisztrációs díjról. Ami ugyebár egyáltalán nem adó. Csak kötelező. Még az embernek a holtában is. Abban a boltban hallottam azt is, évekkel azelőtt, hogy milyen szar most a helyzet, és hogy bezzeg Kádár alatt milyen jó volt, és hogy Orbán alatt meg majd megint olyan jó lesz. Hát, olyannak még talán olyan, de hogy jó-e alatta nekik, nem mondják ma már.

Március, tisztázat

Az ember a Fellegvárban filmsorozat-változatában Hitlerből pozitív figurát faragtak. Nem tették éppen jóvá, és nem tagadják tetteit, sőt — mivel a sorozat alapjául szolgáló Philip K. Dick regényben egy olyan világ hatvanas éveit látjuk, amelyben a második világháborút a tengelyhatalmak nyerik — még tovább is gondolták azokat. Ám a végén a nézőnek mégiscsak olyan furcsa érzése támad, hogy itt most annak kell szurkolni, hogy ne sikerüljön a merénylet, és a Führer maradjon életben. Mert hirtelen ő lesz a béke záloga. Nem mellesleg, csöndesen címszereplővé emelkedik. Senki más nincs még csak közelében sem semmilyen fellegvárnak.

Név, élet, név, halál

A hátsó bekötőúton át tudtam újra előre kerülni. A rétről pont a szomszéd ház mellett vezetett be az út. De nem mindig fordultam rá arra, volt, hogy csak egyszerűen a kerten végigmentem. Nem haragudtak érte. Nem haragudtak rám soha semmiért.

Féltél

Ülök itt a sárba süllyedt faluszélen, bámulva a szomszédos ház szürke tűzfalát, a kerítésnek szolgáló szürke hullámpalát, a füstöt, az eget, a kormot, az esőt, és a belvárosi fények éjszakájához való soundtracket hallgatom. Mindegy, csak ne beszéljenek. Már undorodom, ha megszólal a Kossuth Rádió. De valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem, zümmögjön nekem.

Toronyiránt a gombákhoz

A gombakérdéshez inkább kudarcélmény kapcsolódott régebben. A gyerekkori nagy gombászások rendszerint ugyanolyan üres kosárral meg szatyorral értek véget, mint ahogy elkezdődtek. Ami akadt, vagy nyilvánvalóan mérges volt, vagy gyaníthatóan, ha pedig ez se, az se, akkor meg kukacos — csak kicsit kellett megpiszkálni. És persze mindenki más meg dögivel talált mindenfelé, amerre csak lépett, hatalmas tinórákat. Meg kellett pukkadni ettől végképpen!