levlap a tél szájából

Amikor leesett a hó, a Kossuth-kertbe mentünk. Ennek a kertnek semmi köze nem volt a híres Lajoshoz. Sőt, még ma sincs. Az is lehet, hogy nem is így kell írni a nevet, amely ezúttal egy helybéli családé, és csak a megszokás nyomja le azokat a billentyűket. A leghosszabb szánkóút a Pallag tetejéről, a Tankútról indulva kanyargott ezen keresztül. Szó szerint kanyargott, az embernek ügyesnek kellett lennie. Előbb még finomkodott a lejtő, aztán mikor beért a kertbe a szánkó, meredekre vált. Az aljban egy nagy huppanás dobott ki az utcába minket, néha egyből átröpített a kis tér felett egyenest az árokba, ám ha minden klappolt, egészen a műútig be lehetett csúszni. Percekig tartott az út lefelé, igaz utána még sokkal több percig tartott vissza föl megint. Ha az ember elunta, elég volt csak másfelé fordulnia, hogy új utakat törjön ki akármelyik lejtőn. Dehát senki nem unta el. Az iskolából téli tornaórákon, meg más alkalmakkor a temetőbe mentünk ki, s a sírok közül indulva csúsztunk le a Templomhegye kopár nyugati oldalán a Cigányszög szélébe. Ez jó hosszú pálya volt, igaz, egyenes, hamar ki lehetett törni, és aztán már olyan gyorsan siklott a szánkó, hogy csak az öregek kerítése állított meg bennünket az aljban. Mondják, hogy egyszer az egyik tanárnő is lecsúszott a gyerekek között. Senki sem tudta, hogy parókát visel, ezért amikor felborult, már majdnem odalent, amit fentről a tetőről csak igen homályosan lehet látni, a gyerekek azt hitték, a feje repült keresztül a hómező felett. Állítólag volt, aki ijedtében meg sem állva az iskoláig szaladt sikoltozva.