A gombakérdéshez inkább kudarcélmény kapcsolódott régebben. A gyerekkori nagy gombászások rendszerint ugyanolyan üres kosárral meg szatyorral értek véget, mint ahogy elkezdődtek. Ami akadt, vagy nyilvánvalóan mérges volt, vagy gyaníthatóan, ha pedig ez se, az se, akkor meg kukacos — csak kicsit kellett megpiszkálni. És persze mindenki más meg dögivel talált mindenfelé, amerre csak lépett, hatalmas tinórákat. Meg kellett pukkadni ettől végképpen!
A Papp Sándor Zsigmond-féle történet bármilyen földrajzi-fizikai környezetben meg tudja találni azt az otthonosságot, amit a bérházakban, mert ennek a kulcsa igazából az emberi kisközösségek zárt világa, amely világvégi falvakban, telepeken, vagy éppen iskolai környezetben is tetten érhető. Így aztán a tér, ha nem is mindig ismerős, a — pszichológiai és szociológiai értelemben — kísérleti jellegű terep mindenhol adott.
Nincsenek kopások és feledések
csak barátok valamennyire
akkor is egymás életében
hogyha menthetetlenül a messzeségben
múltak ki közülük az évek
A kód, ami fut, csak annyi: embernek maradni. Nem mindig sikerül. És ilyenkor sem lehet felfüggeszteni a sorsot. Nem lehet azt mondani, hogy ezt most benéztem. Nem lehet kiírni a kódból. Ezután ezzel futna tovább, ha nem akasztaná ki két kékhalál is azt az egy bebootolást.
...és ez jó nagyon, olyasmi jut eszembe, hogy ilyen élni.
A napégette műút kamaszkorom majd minden nyári napján cirka harminckilométeres körben Csernelyből Mogyorósdon, Szilváson, Visnyón át Dédesig, és onnan Nekézsenyen meg Darócon át Csernelybe vissza — másnap meg fordított irányban, vagy akár Dédesből neki a Lázbércnek, s onnan be majdnem Barcikáig, de legalábbis az ivánkai alállomásig, a Schwinn-Csepel nyergében, amely a Nyírségben ugyanúgy tropára ment.
Ez a dal 1991-ből való. Minél többet élek, annál jobban értem és csak még mind csak egyre meg egyre jobban értem az igazát. Az a címe, hogy Vote with a Bullet.
...Ahogy benyitottam, mielőtt beslisszanhattam volna, egy nagy pukkanással berepült a vállam felett ő is, abban a pillanatban, amikor felkattintottam a villanyt. Mint valami hatalmas, tollas bogár, repült a lámpának neki, aztán a fehérre meszelt plafonra, a sarkokba. Nem tudta, hogyan tovább. Meg én sem...
Csak azt tudnám, hogy ilyenkor hol lehet a macska?
Nem különlegesek a mi madaraink, különösen nem ilyenkor télen. Meg aztán ez az észak-alföld. Leginkább veréb meg cinke — kék- is, szén- is, ritkábban kék- —, egynehány rigó. Néha közéjük keveredik a gerlepár valamelyik leszármazottja, akik már évek óta itt laknak az egyik borókánkon. Ha hirtelenjében mindegyik eltűnik, akkor lehet kémlelni, hogy hova ereszkedett le a ragadozómadár, aki néha be-berepül ide az udvar környékére a pusztáról, hogy gondosan szemmel tartsa egy darabig ezt a nyámnyila népet.
