A meredek lejtő közepén járhatott, amikor megállt a karjával egy fának támasztva ki magát, mert ott föntebb még fagyott volt a föld és az elrohadt avar csúszott és aztán a nyakát behúzva lekémlelt a vízmosás aljába, de sehogyse tudta kivenni az erdő homályában Balog, hogy vajon ki jár ott. Azt mindjárt végigmondta magában, hogy már így is akkora zajt csapott, hogy akárki az, igazából minden csak rajta múlik. De amennyit a másikból látott, abból úgy tűnt, nem fordult felé. Megkerülni, hogy szemből érje, sokba telt volna, azt egyből látta, és hozzá nagy dérrel-dúrral sikerülhetett volna csak. Közben meg nagyon is lehet, hogy éppen erre vár, mondta magában, Hogy csak menjek oda elé szépen magamtól.
A Csernely-patak völgye ez, kevéssel a Betyárkút alatt, ahol a víz fakad. Mit mondhatnék róla, itt nőttem fel és egy picit még az az év tart mindig, amikoris éppen hétszázhetvenhét éve annak, hogy első ízben felbukkan a neve a homályból egy oklevélen. A történelem persze itt sem él meg, rövid a kollektív emlékezet és a mai nyolcvan fölöttiek földbe szállásával sokkal nagyobbat rövidül, mint az korábban elképzelhető volt, úgy gondolom – más meg ezen kívül nincsen. Nekem sincs meg a történelmi Csernely, és ha azt akarnám, hogy meglegyen, kevés esély volna rá, hogy őseim valahol ott legyenek benne. Mégis, ha van a világon valami, ami meghatároz, mint mást mondjuk egy gyerekkori szokás, vagy könyvek, vagy tárgyak, erre a falura böknék rá a pár lehetőség közül elsőnek. Erre, meg a környékére, meg az embereire, ami nekem egy. Ha ünnep talán nincsen is, hiszen pontos napja sincsen, akkor is Isten éltesse Csernelyt!
Mikor az agg mester századszor látja kinyílni a tavaszt, megérzi, hogy az idő halálfejes pandája az ő élete folyamának partján tördeli a bambuszt. Kivonul a Csin Akadémiáról akkor vidéki birtokára, magára zárja háza ajtaját, behúzza ablaka spalettáit, és nekifog megírni életét betetőző művét – mi úgy mondanánk, de a Csin Akadémián nem úgy mondják, az opus magnumot, melybe beleírja legfőbb bölcsességét, egész művészete esszenciáját az utókor számára és a nagyvilágnak – örök emlékművet állítva önmagáról. Köztiszteletben álló ember, mint a legnagyobbakét, az ő nevét is időnként fordított sorrendben írták a Paoban, mintha nem közülük való lenne. De közülük való. Épp ezért mikor a négy égtáj felé lóhalálában induló futárok hírét viszik, hogy nekifogott utolsó művének, a császár mandarinjaival napokra visszavonul, és elrendeli, hogy semmilyen ügyben se zavarják. A birodalmi órák, ha lennének, megállnának. Zavart sárkányok fosztogatják a kínai égbolt megannyi sápadtvörös kínai csillagát, de odalent senki meg se mozdul, hiába fürkészik a földet hideg hüllőszemeikkel onnan föntről – Kína nem válaszol, a világ arca hallgat. Mikor a császár tanácsosaival végül előkerül, bejelentik, hogy a birodalmi könyvtárat egy emelettel megtoldják – egy egész emelettel, amelyen csak a mester könyvét őrzik majd, az eredetit, a saját kezével írt példányt. Megépítik hát az utolsó hatszögletű termet az égi magasságba vesző torony legtetejébe, s a négy égtáj legbölcsebb könyvtárosát bízzák meg, hogy menjen el a mester birtokára s fürkéssze ki, mikorra lesz kész a nagy mű, s a kész tekercset hozza el magával és aztán majd ismerje ki. Vagy talán már előbb.
Surjánka kislánykora óta arról ábrándozik, hogy a postás, aki, és rajta kívül senki más, elengedett kézzel is le tud gurulni a biciklijével a bányatelep tetejéből a domb aljába, egyszer majd maga elé ülteti a vázra, és úgy száguldanak le együtt ők ketten, csak akkor a férfi nem ereszti el a kormányt, de nem azért, mintha félne, hanem hogy karjai közt tarthassa őt végig a hosszú úton, és közben csak fütyül és fütyül a szél a fülükbe, míg a postás hüvelykujja alatt csak kerepel meg a kerepel a csengő. Mindig álmodozik ez a lány, mondják az öregek róla, A tej megalszik a szájában, csóválják a fejük, ahogy a háza előtt mennek és látják, hogy a kerti hintában szundikál az alját érő gaz fölött himbálózva, hogy ha akár csak lelógatja álmában a kezét, a csalán összecsípi.
Legjobban viszont mégis az Alba Hyseni Project koncertjét vártam ezen az estén — a kiírásnak megfelelő időben kezdő formáció egyórás programja nemhogy nem okozott csalódást, de alighanem az egyik legfontosabb koncertélményem lesz ebben az évben: amit láttam-hallottam, amit kaptam, az egyszerűen tökéletes volt. A zenészek pontosak és alaposak, de mindenekelőtt figyelmesek: a producerként Csigó Tamás jegyezte kiváló számok közben is követik, mint egy karmestert, minden rezdülésére reagálva a lenyűgöző orgánummal bíró énekesnőt, aki pedig a közönség rezgéseire is jócskán reflektál, szinte együtt él és mozdul általa a színpad és a nézőtér.
Meggyecskének van egy vén kandúrja, meg egy másik is, az se fiatalabb, de az emberből van. Az egyik a bokájához szeret dörgölőzni, a másik a vállához inkább, ő meg a tenyeréből szereti etetni mind a kettőt. A két kandúr ki nem állja egymást, ha az egyik a kocsijával megjön, a másik ott terem mindjárt és az ajtókat sorra lepössenti szúrós szagú kandúrmacskahuggyal. Bár van aki szerint ez a macskáknál a szeretet és a tisztelet jele, de akkor a Meggyecske kandúrjai félreértik a dolgot. Akárhogy is, a két kandúrt Meggyecske mellett a szomszéd vénasszony is egyformán szereti és várja. Ha a nagy fehér átmegy, lök neki maradékot, ha meg a másik megérkezik, felteszi a szemüvegét, és úgy ül, hogy mindent lásson.
Nyáron, mikor a tikkasztó melegben hirtelen leszakad egy-egy nagy zuhé, hogy utána a forróság csak még súlyosabban tapadjon az emberek bőrére, a telepen valósággal hallani, ahogy a rozsdás vascsövek zizegve leveleket bontogatnak, s hogy hízik meg zsírosodik a csalán meg a lapu a széjjelrepedt betonon a párától nehéz, sűrű esőszagban. A kopár domboldal közepén göcsörtös körtefa áll magában, az ágak alatt gyerekek gubbasztanak. Az előbb bőrig áztak, úgyhogy most száradnak a napon. A szájukban cigaretta, nyárközépen nem hiszi senki, hogy gyümölcsért jönnének, egy ideje már nem is azt mondják. A fa odvába rejtik el a paklit, aztán rá-rájárnak. És néha nincsen szerencséjük.
Szolid fél óra késéssel indul Fenyvesi Orsolya bemutatkozása május 7-én a Kalicka Bistróban, a hallgatóság el sem fér a székeken, sokan állunk, és néhányan ki is szorulnak — ha pedig van előzetes várakozásunk, akkor az ennyi: vajon megtudjuk-e, mi az még, ami ma már nem divat.
Beszámoló Fenyvesi Orsolya kötet előtti estjéről
A Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ — csatlakozva a Szecesszió éve Gödöllőn 2013 városi tematikus programsorozathoz — kiállítást rendezett Szecessziós utazás a könyvtárban címmel, s a meghívót látva, mely egy A/6 méretű könyv védőborítóját formázza, a várakozásunk legalábbis erős.
Romána Hedvig itt lakik az egykori játszótér gazos placca mellett, meg pár utcával feljebb a szeretője, a buszsofőr is itt lakik, akinek a kedvéért elszökött hazulról, de az nem hagyta el viszonzásképp a feleségét meg a gyerekeit, így aztán Romána Hedvig magában van egész éjjel és egész nap, amíg a menetrend mozgásban tartja a buszvezetőjét, épp csak előtte meg utána jó neki egy kicsit.
