Cookie-kat használunk annak érdekében, hogy a legjobb élményt nyújtsuk Önnek a weboldalunkon.

Kategória Napindító

Szegény Yorick

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

És erre aztán a kérdező is felkacagott

Az állandó félhomályban, amelyben alig lehetett a nappalt az éjszakától megkülönböztetni, és állandó életveszélyben, amelyben az élőről nem lehetett biztosan állítani, hogy a következő pillanatban is élő lesz-e még, az ember lassan nemcsak a tájékozódási képességét veszítette el, hanem az álom és az ébrenlét, és szinte szükségképpen az élet és a halál mezsgyéi is elmosódtak. Voltak emberek, nem is kevesen, akik ébren is úgy viselkedtek, mintha az álmuk folytatódna: nevetve álltak a fal szélén, mert azt hitték, nem eshet bajuk, úgyis felébrednek, és mikor megsebesültek, még akkor is csak nevettek: mások meg álmukban hánykolódtak, mintha halálos sebet kaptak volna, papért könyörögtek és az Üdvözlégyet mormolták. Számos olyan pont van az emlékeim között, amelyről magam sem tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam: álmomban embereket faggattam, hogy mondják meg, ez most ébrenlét-e, avagy álom: ezek hol így, hol úgy feleltek, csakúgy, mint amikor ébren.

Mert Tied a

A világ így ér véget A világ így ér véget A világ így ér véget Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.