Az állandó félhomályban, amelyben alig lehetett a nappalt az éjszakától megkülönböztetni, és állandó életveszélyben, amelyben az élőről nem lehetett biztosan állítani, hogy a következő pillanatban is élő lesz-e még, az ember lassan nemcsak a tájékozódási képességét veszítette el, hanem az álom és az ébrenlét, és szinte szükségképpen az élet és a halál mezsgyéi is elmosódtak. Voltak emberek, nem is kevesen, akik ébren is úgy viselkedtek, mintha az álmuk folytatódna: nevetve álltak a fal szélén, mert azt hitték, nem eshet bajuk, úgyis felébrednek, és mikor megsebesültek, még akkor is csak nevettek: mások meg álmukban hánykolódtak, mintha halálos sebet kaptak volna, papért könyörögtek és az Üdvözlégyet mormolták. Számos olyan pont van az emlékeim között, amelyről magam sem tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam: álmomban embereket faggattam, hogy mondják meg, ez most ébrenlét-e, avagy álom: ezek hol így, hol úgy feleltek, csakúgy, mint amikor ébren.
Péterfy Gergely: Halál Budán, Kalligram, 2008, 22–23.