Az Implicit bias and philosophy második kötetében, amely az implicit előítéletekkel kapcsolatos erkölcs- és politikafilozófiai tárgyú írásokat tartalmazza (az első kötet a téma metafizikai, ismeretelméleti és nyelvfilozófiai aspektusaival foglalkozik), még diadalmaskodik a progresszió. A társadalom (de legalábbis azok a nyugat-európai és észak-amerikai országok, amelyekben a kötet szerzői élnek, vagy legalábbis ezen országok egyetemi tanszékei) egybehangzóan elítélik a szexista és rasszista megkülönböztetés minden formáját, következésképpen minden ember (de legalábbis minden nyugat-európai vagy észak-amerikai egyetemi ember) abban érdekelt, hogy ne viselkedjen diszkriminatívan. Vagy azért, mert ez amúgy is ellentmond az értékrendjének, vagy „pusztán” azért, mert az ilyen viselkedést a közösség szankcionálja.
Azoknak, akik szeretnék jobb hellyé tenni a világot, Peter Singer az effektív altruizmus eszméjét javasolja. Hogy az micsoda? Íme egy meghatározás: „[az effektív altruizmus] filozófia és mozgalom, amely megmutatja, miért és hogyan tevékenykedjünk a világ jobbá tételén a lehető leghatékonyabb módon.” (4–5)
MacIntyre nemcsak úgy gondolja, hogy a hétköznapi emberek életproblémái is végső soron filozófiai jellegűek, és ilyen válaszért kiáltanak, de úgy látja, hogy e problémák némelyike és a specializáció fent leírt jelensége egy tőről fakad. A modern világ széttöredezett: nemcsak az egyes tudományterületek idegenednek el egymástól, de az emberi élet területei is. Miközben egymásnak ellentmondó elvárásoknak kell megfelelnünk, mi is összeegyeztethetetlen ítéleteket hozunk a különböző helyzetekben, radikálisan különböző szerepeket töltünk be — szinte azt is elfeledve, végső soron mit miért teszünk.
Első ránézésre az egyenes beszéd egyértelműen jobb, mint a bizonytalanság, utalgatás, homályosság vagy a kétértelműség. Aki tisztán fogalmaz, az érthető — mindenki más érthetetlen, vagy elsődlegesen nem is kommunikációs szándékkal beszél. A demagóg közszereplőnek vagy a manipulatív sajtóterméknek hasznos a nyelvi tisztázatlanság; a jószándékú hétköznapi beszélő tisztán fogalmaz.
épzeld el, hogy kedves fehérköpenyes úriemberek megkérnek arra: kényelmesen helyezkedj el egy sci-fibe illő, cső alakú készülékben, fogj meg bal és jobb kezeddel egy-egy botkormányt. Koncentrálj az eléd vetített képekre, és spontán módon, mindenféle előzetes terv nélkül döntsd el, melyik gombot nyomod meg: a jobb vagy a bal botkormány gombját. Majd nyomd meg a gombot, és jelentsd, mi szerepelt a vetített képen, amikor meghoztad a döntésed. Ezt a folyamatod meg kell ismételned újra és újra.
„Identitás” — ez a fogalom nemcsak a filozófusokat foglalkoztatja az analitikus és a kontinentális hagyományon belül egyaránt, de központi jelentőségű a pszichológiában, szociológiában és még sok más tudományterületen is. Sőt tudományos és diszciplináris határokat átlépve gyakorlatilag a mindennapi diskurzus része — mutatja ezt számos művészeti és popkulturális alkotás is. De mit jelent az identitás tulajdonképpen? A személyes identitás elsősorban válasz a „ki vagyok én?” kérdésére. Az én identitásom az, aki én vagyok. Meghatározhatja a nemzetiségem, a szexuális orientációm, vallási és politikai nézeteim és még sok egyéb tényező. Ilyen értelemben szokás azt mondani, hogy a fiatal felnőttkor az „identitáskeresés” kora, az az időszak, amikor a „ki vagyok én?” kérdésére választ keresünk.
Olaf Müller, a berlini Humboldt Egyetem professzora írt egy igen provokatív (és 2015-ös megjelenése óta folyamatosan vitákat generáló) könyvet. A munka részben tudománytörténeti, Newton és Goethe számos színkísérletét vizsgálja a szerző, de elsősorban filozófiai babérokra tör, hiszen a prizmatikus ekvivalencia részletes kidolgozásával célja egy, Quine-i értelemben aluldeterminált elmélet kidolgozása, amely nem a fénysugarak megszokott heterogenitásával magyarázza a szép színjelenségeket, hanem az elméleti terminusok tükrözésével előállított „sötétségsugár” fogalommal. (Hamarosan mindezt elmagyarázom.) Érdekes végiggondolni, hogy egy sor kísérlet, amellyel hagyományosan a fénysugarak létét bizonyították, egy alternatív elméletet is alátámaszthatnak-e.
Miért érzünk rá vágyat, hogy esztétikai értékítéleteinket, illetve értelmezéseinket megosszuk egymással? Miért akarjuk a többieket meggyőzni arról, hogy nincs igazuk egy-egy regénnyel, filmmel vagy színházi előadással kapcsolatban? Miért szeretnénk lebeszélni őket olyan művekről, amelyek élvezetet okoznak nekik, és rábeszélni őket olyanokra, amelyek nem? Miért vitatkozunk ízlésbeli dolgokról, miközben mindnyájan jól tudjuk: de gustibus non est disputandum?
A filozófus világsztár furcsa jelenség. Megszoktuk, hogy a filozófusok évszázadok távolából, vagy poros tantermek és dolgozószobák homályából pislognak ránk. Tévéműsorokban szerepelni, botrányhősnek lenni, popkulturális ikonná válni — mindez nemigen jellemző az átlagos filozófusra; ha mégis, az emberben önkéntelenül gyanú ébred: csakugyan komoly filozófusról van szó? Slavoj Žižek azon kevesek közé tartozik, akik ma joggal tarthatnak igényt a filozófus világsztár címre, és valóban, a szlovén Szókratész világsikereket arató könyveit olvasva — melyekből összesen kilencet adott ki az elmúlt két évben —, miközben kapkodjuk a fejünket a Lacan-idézetek, filmes utalások, Hegel-elemzések és macedónokról szóló szlovén disznó viccek között, sokunkban felmerül a kérdés: rejlik-e valódi tartalom a már-már bénító erejű Žižek-jelenség mögött? Találhatunk ezekben a könyvekben értékelhető — ne adj’ Isten: jelentős — filozófiai gondolatokat?
„Thomas Nagel nem hibbant meg” — igyekezett megnyugtatni a kedélyeket a Prospect Magazine kolumnistája a nagy felzúdulást kiváltó Nagel-könyvről szóló kritikájának címében. Nem sokkal korábban Steven Pinker, az ismert evolúciós pszichológus és nyelvész egy Twitter-bejegyzésben finoman kétségbe vonta Thomas Nagel elméjének épségét. Pinker ugyanebben a bejegyzésben terjedelmes könyvkritikát ajánlott követői figyelmébe, amelynek címe — Do you only have a brain? On Thomas Nagel — alighanem egyszerre utalás a Nagel által támadott materialista-redukcionista filozófiára, az Óz, a nagy varázsló agyatlan Madárijesztőjének filmbéli dalára és Nagel elmeállapotára. A könyvet neves filozófus kollégák nevezték felelőtlennek, veszélyesnek, egyikük pedig afelett sajnálkozott, hogy a mű egyáltalán megjelent.
