„Identitás” — ez a fogalom nemcsak a filozófusokat foglalkoztatja az analitikus és a kontinentális hagyományon belül egyaránt, de központi jelentőségű a pszichológiában, szociológiában és még sok más tudományterületen is. Sőt tudományos és diszciplináris határokat átlépve gyakorlatilag a mindennapi diskurzus része — mutatja ezt számos művészeti és popkulturális alkotás is. De mit jelent az identitás tulajdonképpen? A személyes identitás elsősorban válasz a „ki vagyok én?” kérdésére. Az én identitásom az, aki én vagyok. Meghatározhatja a nemzetiségem, a szexuális orientációm, vallási és politikai nézeteim és még sok egyéb tényező. Ilyen értelemben szokás azt mondani, hogy a fiatal felnőttkor az „identitáskeresés” kora, az az időszak, amikor a „ki vagyok én?” kérdésére választ keresünk.
Bár a filozófiában is fontos, hogy mondjuk milyen alapon tulajdonítunk különböző jellemvonásokat valakinek (csak kifejezetten fáradt volt, vagy egyébként is könnyen haragra gerjed?), a modern filozófia John Locke Értekezés az emberi értelemről című 1690-es műve óta másra koncentrál, amikor személyes identitásról van szó. Két téma játszik főszerepet: az egyik, hogy mi az ember, és mit jelent, hogy valaki „személy”. A másik: milyen feltételek mellett mondhatjuk, hogy bizonyos idő elteltével egy adott személy ugyanaz (identikus) marad. Kissé körülményesen fogalmazva: ha x egy személy t1 időpontban, és y egy személy egy későbbi t2 időpontban, akkor milyen körülmények mellett igaz, hogy x=y? Itt fontos megemlíteni, hogy az „identitás” többértelműsége nagyon sok problémát okoz: ahogy fentebb említettem, az „identitást” használhatjuk az „én identitásom”, nagyjából a „személyiség” értelmében, de ugyanakkor az x és y közötti egyenlőség vagy azonosság értelmében is. Az utóbbi esetben az identitás reláció, viszony, tehát nem arra a kérdésre ad választ, hogy „ki vagyok én?”, hanem arra, hogy „megegyezik-e x y-nal?”
A filozófiában mindez két szempontból is érdekes. Egyrészt a nevek referenciájának szempontjából: bár a nevek különböznek, a „Mark Twain” név jelölete azonos a „Samuel Longhorne Clemens” név jelöletével. Másrészt az időtényező szempontjából: Budapest számos változáson esett át Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése óta, de az akkori Budapest mégis azonos a mostani Budapesttel — Budapest 1873-ban = Budapest 2017-ben. (Természetesen mindez vitatható.) Úgy tűnhet, hogy a relációs identitás a filozófusok játékszere, de a fogalomra támaszkodva nagyon fontos, hétköznapi, mondhatni húsbavágó problémákat is megfogalmazhatunk. Például: ugyanaz vagyok, aki kamaszkoromban voltam? Megváltozott-e a barátom, mióta kijött a rehabilitációról? Más ember lett a testvérem, mióta megházasodott? Itt minden esetben van egy x egy korábbi időpontban (kamaszkor, rehab előtt, házasság előtt) és egy y egy későbbi időpontban (most, rehab után, házasság után). Tehát x=y? Az is világos, hogy a személyes identitásnak vannak különböző gyakorlati vonatkozásai. Az egyik legjelentősebb a morális felelősség kérdése: nem árt, ha azt vonjuk felelősségre később az igazságszolgáltatás keretein belül, aki korábban a tettet elkövette.
A kortárs filozófiában számos, egymással heves vitában álló identitáselmélettel találkozhatunk. Mivel ilyen terjedelemben nem lehet minden jelentős nézetet felsorakoztatni, ezért két táborra koncentrálok: az animalizmus és a pszichológiai kontinuitás híveire. Az animalisták — közöttük Eric Olson és Paul Snowdon — úgy gondolják, hogy az ember a többi állathoz hasonlóan alapvetően biológiai organizmus. Az, hogy valaki személy, nem más, mint a biológiai organizmus egyik fázisa, legfeljebb annyira érdekes, mint az, hogy valaki „tanuló”, „édesanya” vagy „nyugdíjas”. Ugyanaz az ember lehet magzat, felnőtt és tartósan vegetatív állapotban is, amíg az organizmus alapfunkciói működnek, és ha ezek közül csak a „felnőtt” állapotában gondolunk rá személyként, nem oszt és nem szoroz. A „személy” a metafizikai identitás szempontjából nem fontos fogalom.
A kortárs pszichológiai nézeteket „neo-lockiánusnak” is szokás nevezni, mert Locke azon tézisét veszik alapul, hogy a személyes identitás a tudat kontinuitásán áll vagy bukik. Locke híres gondolatkísérlete a következő: képzeljük el, hogy egy herceg lelke, múltjának teljes tudatával együtt átköltözik egy foltozóvarga testébe. Vajon a herceglelkű és vargatestű embert felelősségre vonhatjuk-e a varga tetteiért? Locke szerint egyértelműen nem. A herceglelkű és vargatestű ember azonos a korábban herceglelkű és hercegtestű emberrel. Visszatérve az animalizmusra: az animalisták elismerhetik, hogy a herceglelkű és vargatestű embert felelősnek tartjuk a herceg tetteiért, de szerintük ennek nem metafizikai okai vannak. Metafizikailag továbbra is az a helyzet, hogy a herceg testének biológiai organizmusa ugyanaz az organizmus, mint korábban. A pszichológiai kontinuitás hívei, köztük Derek Parfit, Sydney Shoemaker, Robert Nozick illetve John Perry ezt vitatják. E különböző elméletek kisebb-nagyobb különbségeiktől eltekintve azért vehetőek egy kalap alá, mert mindegyik azt állítja: a személyes identitáshoz fent kell állnia bizonyos pszichológiai kapcsolatoknak — a későbbi személy mintegy mentális leszármazottja kell, hogy legyen a korábbi személynek, öröklött mentális állapotokkal, hitekkel, emlékekkel, preferenciákkal, és a többi.
Ebbe a csatatérbe robbant be Marya Schechtman 1996-os, The constitution of selves című művével. A korábban említett nézetek az analitikus filozófia fősodrába tartoznak, és Schechtman szerint problematikus, hogy egyik sem ad szót a személyeknek önmagukkal, az identitásukkal kapcsolatban. A következő helyzetnek semmi köze az identitáshoz az animalisták és a pszichológiai kontinuitás hívei szerint: ha az említett herceg alkoholmámorban megöli az egyik szolgáját, majd reggel elfogja a bűntudat, és képtelen megérteni, hogy miképp tehette ezt. Ő nem ilyen ember, nem ő volt az, aki elkövette a gyilkosságot. Ugyan egy bizonyos értelemben természetesen ő hajtotta végre a tettet, más értelemben viszont úgy érezheti, hogy ez a cselekvés nem tartozik hozzá, ahhoz, aki ő valójában.
Schechtman elmélete fura szerzet, ugyanis az alapvetés a következő: az határozza meg a személyes identitást, hogy az életünket egy elmesélhető, de nem feltétlenül elmesélt történetként tapasztaljuk, amely történet főbb vonalaiban ragaszkodik a valósághoz. Schechtman szerint a személyes identitás témáját az a kérdés határozta meg, hogy miképp marad valaki ugyanaz a személy az eltelt idő során (lásd „újraidentifikáció”), miközben a legtöbben elhanyagolták azt a fontos szempontot, hogy minek alapján tekintünk bizonyos tulajdonságokat, tapasztalatokat, cselekvéseket magunkénak (lásd „karakterizálás”). Schechtman elmélete erre ad választ: a személyek azáltal válnak személyekké, hogy történetként élik meg az életüket, és azáltal válnak azokká a személyekké, akik, hogy a történet által bizonyos tulajdonságokat, tapasztalatokat, és cselekvéseket magukévá tesznek. Schechtman a „narratív identitás” erős képviselője, olyan analitikus és kontinentális filozófusok nyomán és mellett, mint Charles Taylor, Paul Ricoeur, Alasdair MacIntyre vagy Daniel C. Dennett.
A The constitution of selves óta eltelt évek alatt Schechtman több nagy vitában is részt vett az animalistákkal vagy a narratív identitás talán leghíresebb kritikusával, Galen Strawsonnal. A vitapartnerek nem haboztak Schechtman szemére vetni, hogy elmélete egy kiváltképp nemkívánatos következménnyel jár, ugyanis ha Schechtman érveit elfogadjuk, akkor rengeteg emberről azt kell mondanunk, hogy nem személy, hiszen nem tudnak történeteket mesélni, életüket történetként megélni: a magzatok és csecsemők, a tartósan vegetatív állapotban lévők, bizonyos mentális vagy neurológiai betegségekben szenvedők (elég az Alzheimer-kórra gondolni), és még sorolhatnánk. Ha egy elmélet ezektől a csoportoktól szisztematikusan megtagadja a személy státuszát, az elfogadhatatlan.
Schechtman 2014-es, Staying alive: Personal identity, practical concerns, and the unity of a life című könyve nem a szerző régi nézeteinek újrahasznosítása vagy vaskalapos védelme. Az új mű egy új elméletet fejt ki, amely bizonyos elemeit megtartja a korábbinak, de helyenként felül is írja és felül is bírálja azt. Szót ejtettünk eddig az animalizmusról, a pszichológiai kontinuitásról és a narratív identitásról — az új elméletet talán legjobban az „antropológiai” jelző írja le. A könyv fő tézise: a személy attól személy, hogy a személyekre jellemző életet él, amit a társadalmi és kulturális keretek tesznek lehetővé. Valaki attól az, aki, hogy a saját életét éli, és amíg a saját életét éli, addig ugyanaz a személy marad. Itt nyilván rengeteg kérdés felmerül: mit nevezünk életnek, főként olyannak, ami a személyekre jellemző? Mit jelent, hogy valaki a saját életét éli, és milyen körülmények között folytatódik az élete? Milyen szerepet játszanak a társadalmi és kulturális keretek?
Vizsgáljuk meg, hogy miképp revideálta Schechtman korábbi álláspontját! A narratív identitást továbbra is fontosnak tartja, illetve úgy gondolja, hogy az elbeszélt történetek igenis befolyásolják azt, hogy kit tekintünk személynek. Az élet nem egymástól független pillanatok sorozata, hanem összefüggő, strukturális egész, amely hasonlít egy zenemű egységéhez (a zenemű szintén nem pusztán egyik hang a másik után). A történeteknek, ahogy az életnek is, van eleje, közepe és vége. Ugyanakkor Schechtman már nem ragaszkodik ahhoz, hogy az adott embernek magának kell a történeteket elbeszélnie. A szubjektív narratív identitást egy interszubjektív elmélet váltja fel: a magzatok, a tartósan vegetatív állapotban lévők, illetve például az Alzheimer-kórtól szenvedők többek között azért is személyek, mert mások történeteinek szereplői.
Mindemellett a történetmesélés csak az egyik praktikus módja annak, hogy kimutassuk: valakit személynek tartunk. A magzatoknak olvasnak, beszélnek hozzájuk, és a tartósan vegetatív állapotban lévőket ápolják, öltöztetik. A Staying alive amellett érvel, hogy a személy-státusz nem kizárólag az adott személyen múlik, hanem azon is, hogy ilyen interszubjektív, praktikus módon személyként van-e valaki kezelve. A személyes identitáshoz kapcsolódó gyakorlati vonatkozások tárgyalása Locke óta a „törvényszéki” [forensic] fajtára korlátozódik. Erre kérdez rá a „kit büntetnénk meg?” típusú gondolatkísérlet is. Ahogy az interszubjektivitás felé való mozdulás mutatja, a Staying alive a gyakorlati vonatkozásokat ennél sokkal általánosabban kezeli, többek közt Hilde Lindemann Nelson nyomán. (Schechtman hosszasan érvel az ellen, hogy ilyen alapon akár kedvenc szobanövényünket is személyként tételezhetnénk. Szerinte a személy státusz és a róla alkotott ítéletek nagyrészt automatikusak és ténykövetőek. Ez azt jelenti, hogy nem döntés vagy konvenció eredménye, hogy egy embert személyként gondolunk-e el: az aktuális társadalmi és kulturális keretek között gyakorlatilag adott, hogy az ember mindenképpen személy, és bárhogy is viszonyuljunk a szobanövényünkhöz, a társadalmi és kulturális háttér hiányában nem nyerhet személy státuszt.)
A személyes identitás egyik központi kérdése a gyakorlati vonatkozások és a metafizikai identitás viszonya. Ezeket háromféle módon gondolhatjuk el: az „egybeesés” [coincidence], az „erős függetlenség” [strong independence], illetve a „függőségi” [dependence] modellek szerint. Visszatérve a Locke-féle herceg–varga-gondolatkísérletre: miért büntetnénk meg a herceglelkű és vargatestű embert a herceg bűneiért? Az egybeesés modellje alapján azért, mert a személyek határai egybeesnek azzal, ahogyan gyakorlati szempontból ítélkezünk róluk. Az erős függetlenségi modell szerint azért, mert a kérdést nem metafizikai alapon döntjük el. A Schechtman által preferált függőségi modell viszont úgy tartja, hogy a gyakorlati vonatkozások középpontjában a személyek állnak, ennek megfelelően a metafizikai elméletnek is így kell kijelölnie őket. A függőség kölcsönös: a gyakorlati vonatkozások nélkül nem tudjuk, milyen metafizikai entitás azonosságáról beszélünk, illetve a metafizikai azonosság fennállása nélkül nem tudunk helyesen ítélni gyakorlati kérdésekben.
A Staying alive a függőségi modellre alapozva mutatja be Schechtman elméletét, amelyet a szerző a magyarul talán furcsán hangzó „személy-élet nézetnek” [person life view], röviden „SZÉN”-nek [PLV] keresztelt el. A könyv utolsó fejezete a személyek ontológiai státuszával foglalkozik, de ennek ismertetésétől most eltekintek. A központi tézis ezelőtt a következő: attól személy a személy, hogy jellemzően személy-életet él. A személy-élet paradigmájaként Schechtman a kulturált, egészséges emberi lényt választja, és három alapvető dimenziót emel ki: az első a mentális és biológiai fejlődés, amelynek különböző szakaszai vannak az élet folyamatában, és meghatározott képességekkel és tulajdonságokkal ruház fel minket. A második a személyek közötti interakció dimenziója, amely általában követi a fejlődés stádiumait. A harmadik pedig a személy-lét szociális és kulturális infrastruktúrája, intézmények és gyakorlatok összessége, ami lehetővé teszi mind az individuális fejlődést, mind a személyközi kapcsolatokat. Ez utóbbi jelöli ki az úgynevezett „személy-teret” [person space], és azt, hogy ki pozícionálható ebben a térben. Személynek lenni annyi, mint helyet kapni a személy-térben. Schechtman természetesen nem rest érveket felhozni amellett, hogy miért nyernek mégis személy státuszt azok, akik nem tökéletesen felelnek meg a paradigmának: akik nem tipikus fejlődési utat követnek, akik rendellenes társadalmi helyzetűek, és esetlegesen nem emberi személyek.
Ahogy a fentiekből is kitűnik, a személy-élet nem — illetve nem pusztán — biológiai jelenség. Schechtman hosszasan tárgyalja, hogy a biológiára nem egyszerűen ráépül a társadalmi és kulturális világ, hanem mindezek kölcsönös befolyást fejtenek ki egymásra. A személy-élet tehát meglehetősen komplex, és következményképp az identitás időbeli fennállását is bonyolult megítélni. Míg az animalisták úgy gondolják, hogy amíg az alapvető biológiai funkciók működnek, addig fennáll az azonosság a korábbi és a későbbi organizmus között, addig Schechtman elméletében az élet folytatása nem csak biológiai kérdés. Schechtman szerint nincsenek szükséges és elégséges feltételei annak, hogy mikor folytatódik egy élet, a személy-életet elegáns kifejezéssel „homeosztatikus tulajdonságegyüttesként” [homeostatic property cluster] kell felfogni. Ahogy a személy-életnek általában, egy adott személy életének is vannak biológiai, pszichológiai és társadalmi aspektusai.
Schechtman számára tehát nincs egyetlen szükséges és elégséges kapcsolat (biológiai vagy pszichológiai), amely meghatározná, hogy fennáll-e az időbeli identitás vagy azonosság. Egy személy élete biológiai, pszichológiai és társadalmi szempontból is változik, de ameddig megmarad egy azonosítható fókuszpont a személy térben, addig az azonosság fennáll. Érdekes példa lehet az a tudományos-fantasztikus gondolatkísérlet, amelyet nemrég a (jelen szerző véleménye szerint: rossz emlékű) Transzcendens, illetve Chappie című filmek fejtegettek (de írt ilyet Arthur C. Clarke, William Gibson és Isaac Asimov is): mi történik, ha sikerül valakinek a tudatát feltöltenünk valamiféle hardverbe vagy akár a felhőbe? Az élet biológiai dimenziója eltűnik; hogy a pszichológiai és a társadalmi is, az vita tárgya lehet. Ugyanaz a személy a feltöltött tudat és a korábbi ember? Schechtman erre azt mondaná, hogy nehéz az ilyen kérdésekben a priori dönteni. Sokban függ a helyes ítélet az adott körülményektől, attól, hogy a társadalmi és kulturális infrastruktúra kijelölne-e egy helyet a személy-térben a feltöltött tudat számára. A lényeg az, hogy a változásokat követően marad-e egységes fókuszpontja a személyes interakcióknak.
Vajon mit tud mondani a Staying alive arról a kérdésről, ami a The constitution of selvest legjobban foglalkoztatta: a karakterizálásról? A narratív identitás elméletének előnye, hogy szót ad a személyeknek azzal kapcsolatban, hogy kik ők: mely tetteket, tapasztalatokat stb. tesznek a történetmesélés által magukévá, melyek „karakterizálják” vagy jellemzik őket. Viszont a Staying alive szerint az identitás fókuszpontja a személy élete: az életút biológiai, pszichológiai és társadalmi aspektusai és ezek viszonyai. De vegyük észre: elterjedt jelenség, hogy valaki nem érzi magát „otthon” az életében. Gondolhatunk itt az életközépi válságra, de izgalmasabb példa az az eset, amellyel az Amazon Transparent című sorozatában találkozhatunk: a főszereplő biológiailag férfi, egész életét azzal tölti, hogy titkolja a női ruhákba öltözés iránti szenvedélyét, és csak akkor bújik elő és kezdi el nőként élni az életét, amikor már unokái vannak. Miért probléma ez? Azért, mert ha — mint a Transparent transznemű főszereplője — nem érezzük magunkat otthon az életünkben, akkor nehéz belátni, hogy az életünk tesz azzá, akik vagyunk. Ha úgy érzem, hogy hazugságban élem az életem, az életem nem felel meg annak, akinek érzem magam, akkor kérdéses, hogy megtartható-e az egyenlőségjel élet és identitás között a karakterizálás értelmében.
Mindennek ellenére a Staying alive kifejezetten eredeti, komplex és remekül végiggondolt, erősen megérvelt képet vázol fel a személyes identitásról. Schechtman nem elvont, szűken szakfilozófiai elméletet fejt ki — ritka manapság az ilyen, de a Staying alive nagy erénye, hogy a filozófiailag művelt közönség számára releváns válaszokat ad az identitást és a személy státuszt érintő hétköznapi, akár morális és politikai kérdésekkel kapcsolatban is.