Martha Nussbaum (aki jelenleg a jog és etika professzora a Chicagói Egyetemen, és akit sokan a jelenleg élő tíz legfontosabb filozófus között tartanak számon) Creating capabilities: The human development approach című, 2011-ben megjelent könyvében azt vizsgálja, hogy mikor mondhatjuk azt jogosan, hogy valakinek vagy akár az egész politikai közösségnek jól megy a sora, valamint hogy a válaszokból mi következik a társadalmi igazságosságra nézve.
A biológia filozófiája az utóbbi néhány évtizedben a kortárs angolszász filozófia egyik leggyorsabban fejlődő és legizgalmasabb területévé vált. Ez egybecseng a természettudományok területén történtekkel: a múlt század utolsó harmadától kezdve egyre inkább a komplex rendszerek kerültek a különböző tudományterületen dolgozó kutatók érdeklődésének középpontjába, így egyre nagyobb hangsúly esett a biológia gyakorlati alkalmazásaira. Eközben a tudományfilozófusok érdeklődése is megváltozott, az általánosabb kérdések helyett az egyes szaktudományok fogalmi, elméleti problémái kezdték őket izgatni. Fel is merült hát a kérdés: miféle jószág az a biológia filozófiája? Mi szüksége van a biológiának filozófiára?
Előre szólok: Brennan könyvének minden egyes állítása meglehetősen provokatív; a szerző inkább élvezetét lelve, mintsem szégyenkezve döntögeti a demokratikus állampolgári éthosz legfőbb tartóoszlopait. A felhevült olvasók kedélyét lehűtendő azonban Brennan már a kezdet kezdetén erősen korlátozza vizsgálódása tárgyát. Ahogy a kötet címe is sugallja, a szerzőt kizárólag a szavazás erkölcsi, nem pedig jogi kérdései érdeklik. Pontosabban: a szerző adottnak veszi az általános, egyenlő és titkos választójogot (legalább ezt!), és arra kíváncsi, mikor és hogyan kellene — vagy inkább nem kellene — élnünk ezzel a joggal
A könyv azt igyekszik megmutatni, hogy az emberek valójában kevésbé önzőek, mint amilyennek gondolnánk őket — ennek az önzésnek a határait pedig éppen az embertársaink halálunk után folytatódó életének mindeddig alábecsült jelentősége világítja meg. A szerző végső soron nem kevesebbet állít, mint hogy bizonyos értelemben az emberiség túlélése fontosabb számunkra, mint a sajátunk. Az emberi önzést alapvetőnek tekintő, az altruizmus korlátozott — vagy legalábbis külön magyarázatra szoruló, problematikus — mivoltából kiinduló modern erkölcsfilozófiák és közkeletű vélekedések felől tekintve ez egy meglehetősen radikális állítás.
Képzeljük el, amint felröppen a hír: már évtizedek óta az Oxfordi Egyetem könyvtárában lappang egy ismeretlen Shakespeare-színdarab kézirata (egyébként a Szentivánéji álom folytatásáról van szó). Elzarándokolhatunk a könyvtárba, hogy elolvassuk, de egyéb hozzáférésünk nincsen hozzá. Most pedig — végre, sok év után — kiadják, és a könyvesboltokban világszerte elérhetővé válik. Nos, a kortárs analitikus filozófiának ehhez fogható jelentőségű eseménye volt 2013-ban Saul Kripke Referencia és létezés című kötetének megjelenése. A szerző 1973-ban előadássorozatot tartott az Oxfordi Egyetemen; ennek a szerkesztett változatát tartalmazza a kötet. Korábban az előadások szövege szamizdat másolatok formájában volt csak elérhető — az Oxfordi Egyetem egyetlen papírpéldányáról lehetett helyben másolatot kérni.
A kötet azon filozófiai művek közé tartozik, melyeknek már a címét is értelmezni kell. Kezdjük tehát ezzel! A címben szereplő két fogalom a kortárs elmefilozófia két központi fogalma. Intencionalitáson a filozófusok azt értik, hogy valami képes valami másra irányulni, vonatkozni rá, szólni róla. Egy gondolat mindig valamiről szóló gondolat, egy remény mindig valamire vonatkozó remény, a félelem valamitől való félelem. Az ilyesfajta állapotok, események intencionálisak, intencionalitással rendelkeznek.
Képzeljük el, hogy valaki nem olvasta Herman Cappelen Philosophy without intuitions című kötetét. (Nem túl nehéz feladat, olvasóink többsége feltételezhetően így van vele.) Az egyszerűség kedvéért ezt a valakit nevezzük Ignoramusnak. És most tegyük fel, hogy valaki — őt nem szükséges elneveznünk — ismerteti Ignoramusszal a könyvben szereplő összes állítást. Mi több, az állításokat alátámasztó központi érveket is hiánytalanul bemutatja, habár jóval tömörebben, mint az eredeti szöveg. Vajon Ignoramusnak továbbra is érdemes elolvasnia Cappelen kötetét — vagy épp ellenkezőleg, teljesen felesleges időtöltés lenne, hiszen a precíz összefoglaló alapján már minden releváns információhoz hozzájutott a könyv tartalmával kapcsolatban?
Szabad akaratról beszélgetni hálás feladat, mert alig akad ember, aki ne érezné át azonnal a vita tétjét. Egyesek attól tartanak, hogy hasztalan küzdenek genetikailag kódolt vérmérsékletük és pszichés örökségük ellen; másokat az nyugtalanít, hogy az isteni mindentudás és előrelátás nem fosztja-e meg őket a döntési szabadságuktól; megint másokban súlyos erkölcsi aggályokat vet fel, amikor a bíróság nyomorban és szeretetlenségben felnőtt személyeket ítél el. Bár a filozófiai szakirodalom számára ezek élesen különálló kérdések, mégis hasonlóan szorongató és nehezen kezelhető kétségeket ébresztenek bennünk azzal kapcsolatban, hogy valóban azok a szabad, autonóm és felelős személyek vagyunk-e, akiknek magunkat és másokat tartani szoktuk.
Overgaard, Gilbert és Burwood könyvének az a célja, hogy megismertessen bennünket azokkal a legfontosabb elméletekkel, melyek a filozófia természetéről szólnak. Az efféle elméleteket metafilozófiai elméleteknek nevezzük. Ahogy a vallásfilozófia a vallási jelenségeknek, az elmefilozófia a mentális jelenségeknek, a művészetfilozófia a művészeti világ jelenségeinek, úgy a metafilozófia magának a filozófiának a filozófiája. A metafilozófia így maga is filozófia: más viszony áll fenn metafilozófia és filozófia, mint metafizika és fizika között. Míg a metafilozófia a filozófia része, addig a metafizika nem része a fizikának.
Timothy Williamson napjaink talán egyik legnagyobb hatású filozófusa. Meghatározó monográfiáiban fejtette ki elméletét arról, hogyan oldjuk meg az elmosódott határ problémáját, azaz hogyan oldjuk fel a Szórítész-paradoxont (Vagueness, 1994); hogyan értelmezzük újra a tudás filozófiai problémáját és a vele kapcsolatos fogalmainkat (Knowledge and its limits, 2000); illetve hogy mi a filozófia, és hogyan kellene filozófiát művelnünk (The philosophy of philosophy, 2007). Jelen írás tárgya, a Modal logic as metaphysics című kötet a modális metafizika és a szimbolikus logika egyes, a lehetségességgel és szükségszerűséggel foglalkozó ágainak fő kapcsolódási pontjaira koncentrál, és e kapcsolódási pontok mentén gyűjt érveket amellett a metafizikai nézet mellett, hogy mindazon dolgok, amelyek vannak, szükségszerűen vannak, tehát nem létezhet eggyel több vagy kevesebb dolog, illetve nem létezhet bármilyen más dolog, mint ami van.