Kategória Kiskáté

„Thomas Nagel nem hibbant meg” — igyekezett megnyugtatni a kedélyeket a Prospect Magazine kolumnistája a nagy felzúdulást kiváltó Nagel-könyvről szóló kritikájának címében. Nem sokkal korábban Steven Pinker, az ismert evolúciós pszichológus és nyelvész egy Twitter-bejegyzésben finoman kétségbe vonta Thomas Nagel elméjének épségét. Pinker ugyanebben a bejegyzésben terjedelmes könyvkritikát ajánlott követői figyelmébe, amelynek címe — Do you only have a brain? On Thomas Nagel — alighanem egyszerre utalás a Nagel által támadott materialista-redukcionista filozófiára, az Óz, a nagy varázsló agyatlan Madárijesztőjének filmbéli dalára és Nagel elmeállapotára. A könyvet neves filozófus kollégák nevezték felelőtlennek, veszélyesnek, egyikük pedig afelett sajnálkozott, hogy a mű egyáltalán megjelent.

Bizonyára elfantáziálgattunk már arról, hogy két nagyfröccs után félrehívjuk Berkeleyt, és megkérdezzük tőle a csocsóasztal mellett, tényleg úgy hiszi-e, ha nem észlel senki, akkor nem is létezem… Sajnos a derék püspök 1753-ban elhunyt, magunkra hagyva minket mardosó kétségeinkkel. Susan Blackmore viszont felismerte az efféle beszélgetések, kérdések iránti vágyunk jelentőségét — a no nonsense kérdésfelvetés, oldott diskurzus lényegmegvilágító erejét —, és egy interjúkötetben összekapcsolta ezt az analitikus metafizika egyik legszexibb, legizgalmasabb témájával: a tudat problémájával.

filozófiai műszóval nagyjából azt szoktuk kifejezni, hogy ha valami intencionális, akkor (egy tőle különböző) valamire irányul, képes utalni rá, szólni róla. A jelenségek rendkívül széles köre eszünkbe juthat: egy nyelv mondatai éppúgy utalhatnak valamire, mint egy halom füstölgő fa (arra, hogy nemrég még tűz égett a helyén); a gondolataim éppúgy szólhatnak valamiről, mint a festett képek; az agyam egyik, bizonyos típusú információk feldolgozásáért felelős része pedig ugyanúgy irányulhat a szóban forgó információra (vagy annak forrására), mint egy gesztus valamilyen kommunikációs cél kifejezésére. Honnan ered e sokféle formában megmutatkozó jelenség? Visszavezethető-e egy közös eredetre? Uriah Kriegel könyve e nagyszabású kérdéssel foglalkozik, és dolgoz ki rá nem kevésbé nagyszabású választ.

Mikor zárhatunk ki bárkit is a választójogból? Demokráciákban, gondolhatnánk, a válasz egyszerű: soha. A XX. századi nyugati világ politikai intézménytörténete — kellő távolságból nézve — a választójog fokozatos kiterjesztéséről (is) szól. A nők, a nincstelenek, az aktuális politikai elit által elismert oktatásban nem részesült polgárok választójogosultságának elismerése óriási lépések a demokrácia fejlődéstörténetében, amelynek végét sokunk számára a mindenkit megkülönböztetés nélkül befogadó politikai közösség ideálja jelöli ki. Ez a felfelé ívelő pálya azonban kevésbé tűnik töretlennek, ha tudomást veszünk az általánosnak nevezett választójog nagyon is valóságos, ma is milliókat érintő korlátozásairól.

A kanadai szerzőpáros néhány hete megjelent új könyve szigorú diagnózist állít fel: az akadémiai élet résztvevőinek többsége az idő szorításában él, ennek következtében „frusztrált, stresszes és demoralizált” (28); a kortárs akadémiai élet pedig — szemben valódi küldetésével és autentikus létmódjával — „fragmentált és szétforgácsolódott” (45). A szerzőpáros azt javasolja: a kutatók merjenek kilépni a rájuk kényszerített mókuskerékből, és merjenek lelassulni.

Daniel Z. Korman hasonló módon érvel a hétköznapi tárgyakat előnyben részesítő metafizikai elméletek mellett. Szerinte látjuk és felfogjuk, hogy mely dolgok léteznek, és e felfogásra alapozva elvethetjük a szokatlan filozófiai elméleteket arról, hogy mi létezik. B.o.B-vel ellentétben Korman szofisztikáltan érvel, és az általa kifogásolt metafizikai elméletek mellett nincs egyértelmű bizonyíték. A laposföld-hívőkkel ellentétben Korman véleményét tehát érdemes komolyan venni.

Smith nem azt állítja, hogy a rasszizmus a 18. században jött létre. Legalábbis kétséges, hogy volt-e olyan időszak az emberi faj történetében, amikor a saját csoporttól eltérő kinézetű, életmódú, kultúrájú embercsoportok megkülönböztetése, erkölcsi megbélyegzése, olykor akár dehumanizálása ne lett volna ismert gyakorlat. Az emberiséget néhány nagy, egymástól világosan elhatárolható, tapasztalati úton meghatározott biológiai paraméterekkel definiált kategóriára felosztó „rassztudomány” azonban viszonylag kései fejlemény a nyugati gondolkodás történetében. Smith szerint azok a fogalmi, gondolkodásmódbeli változások, amelyek ennek az állítólagos tudománynak a létrejöttét lehetővé tették, a 17. század végén jelentek meg, és a 18. század második felére teljesedtek ki.

Ha végignézünk a világot velünk együtt belakó több milliárd emberen, az első és legalapvetőbb benyomásunk, hogy milyen mélységesen különbözünk egymástól. Gandhik és Hitlerek, Teréz anyák és Putyinok, Bill Gatesek és afrikai éhezők, szíriai menekültek és európai xenofóbok — különbözőbbek nem is lehetnénk. Ugyan miért gondolnánk, hogy mindannyiunkat egyenlő jogok illetnek meg, hogy mindannyiunk élete egyenlő értékkel bír, vagy hogy bármilyen egyéb szempontból egyenlők vagyunk?

„Politikusokat, kormánytagokat nem érint az amerikai beutazási tilalom”, nyilatkozta Rogán Antal 2014. szeptember 27-én, miután rövid megbeszélést folytatott M. André Goodfrienddel, az Egyesült Államok magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjével. Rogán a szó szigorú értelmében véve nem hazudott: kormánytag valóban nem található az Egyesült Államokból korrupciós vádak miatt kitiltott magyar állampolgárok listáján. Kormánytisztviselő annál inkább — mások közt az adóhivatal akkori elnöke. A frakcióvezető arra számított, hogy a „kormánytag” kifejezést az adott kontextusban tágan fogjuk érteni: úgy gondoljuk majd, hogy a kormányzat semmilyen módon sem érintett az ügyben, egyetlen kormányzati szervezet vagy állami hivatal vezetője sem szerepel a listán. Rogán tehát szándékosan valami megtévesztőt mondott; nem hazudott, de a megnyilatkozása félrevezető volt

Jó ideig senki nem gondolta, hogy a csoportos tudás vagy vélemény érdekes ismeretelméleti kérdéseket vethet fel. Kézenfekvőnek tűnik ugyanis, hogy a csoport egyszerűen a csoport tagjainak többségét jelenti, ennélfogva a tudással és véleménnyel kapcsolatos kérdések mind az egyén szintjén jelentkeznek. Ha megválaszoljuk az egyéni szinten feltevődő ismeretelméleti kérdéseket, akkor — ha tudjuk, hogy az egyéni vélemények milyen szabály szerint összegződnek csoportos véleménnyé — rögtön megvan a válasz a csoportos véleménnyel kapcsolatos ismeretelméleti kérdésekre. Így legfeljebb az összegzési szabállyal kapcsolatban maradnak kérdések: mekkora többségre van szükség, nagyobb súllyal vesszük-e tekintetbe a csoport tájékozottabb tagjainak a véleményét, vagy az efféle ítéletek mennyire kontextusfüggők. Ám ezek részint a csoportok viselkedését érintő szociológiai kérdések, részint a csoportos véleményt kifejező szófordulatok használatára vonatkozó nyelvészeti kérdések. Ezért csoportos ismeretelmélet jó ideig nem is létezett.