Egyenes beszéd, rakoncátlan szavakkal

Első ránézésre az egyenes beszéd egyértelműen jobb, mint a bizonytalanság, utalgatás, homályosság vagy a kétértelműség. Aki tisztán fogalmaz, az érthető — mindenki más érthetetlen, vagy elsődlegesen nem is kommunikációs szándékkal beszél. A demagóg közszereplőnek vagy a manipulatív sajtóterméknek hasznos a nyelvi tisztázatlanság; a jószándékú hétköznapi beszélő tisztán fogalmaz.

Első ránézésre az egyenes beszéd egyértelműen jobb, mint a bizonytalanság, utalgatás, homályosság vagy a kétértelműség. Aki tisztán fogalmaz, az érthető — mindenki más érthetetlen, vagy elsődlegesen nem is kommunikációs szándékkal beszél. A demagóg közszereplőnek vagy a manipulatív sajtóterméknek hasznos a nyelvi tisztázatlanság; a jószándékú hétköznapi beszélő tisztán fogalmaz. (A „tisztázatlan” [vague] fordítási javaslatért köszönet illeti Tóth Olivér Istvánt.)

De az egyenes beszéd fogalma nem zárja ki, hogy számos kifejezést éppen azért használjunk, mert azok bizonyos értelemben tisztázatlanok. Legalábbis ezt támasztja alá a mindennapi nyelvhasználatunk rugalmassága. Sokszor alkalmazunk tisztázatlan, bizonytalan kifejezéseket, mert azok révén értethetjük meg magunkat a legjobban. Diana Raffman könyvének fő mondanivalója: az eddigi tudományos gyakorlattal szemben jóval nagyobb figyelmet kellene fordítanunk az elmosódott határú kifejezések sikeres, kompetens, és precíz használatára. (A szerzőt követve az „elmosódott határú” [vague] kifejezéseket a „tisztázatlan” [szintén vague] kifejezések speciális eseteként kezelem [23]. A tisztázatlan kifejezések közé szinte bármiféle nyelvi elem tartozhat: lehetnek igék [„fut”] és határozószavak [„mindig”] is — míg az elmosódott határú kifejezések jellemzően melléknevek [„magas”] és főnevek [„bucka”].)

Vegyük például a „magas” szavunkat. Hogy ki magas, anélkül is eldönthető, hogy tisztáznánk, pontosan hol húzódik a határ „magas” és „nem magas” között. Sőt a valóságban nem is vagyunk képesek egyértelműen meghatározni, hogy valaki ténylegesen pontosan hány centiméter felett számít magasnak. Még akkor sem, ha pontosan tudnánk, kik a magas személyek a világban és kik nem, és összemérnénk őket egymással. Abban egyetérthetünk, hogy a 190 centiméter magasnak számít, és hogy az annál csak kicsit alacsonyabb ember még mindig magasnak számít. Aki 100 centiméteres, az viszont már egyértelműen nem magas — de nincs olyan határ, amelyre hivatkozva a magas és nem magas személyek élesen és egyértelműen különválaszthatók lennének egymástól. Valahol 190 centiméter alatt még határesetekkel is számolnunk kell: 175 centiméter magasnak számít? Attól függ!

Épp így nincs éles különbség „piros” és „nem piros”, „okos” és „nem okos”, vagy „sima” és „domború” között. Az elmosódott határú kifejezések ellentétes párokat alkotnak — anélkül, hogy a párosok tagjai tisztán elkülöníthetők lennének egymástól. De épp emiatt többé-kevésbé önkényesen újabb és újabb elmosódott határú fogalmakat illeszthetünk az ellentétes párok közé. Például nincs egyértelmű szabály arra nézve, mi a különbség „piros” és „határeset piros” és „határeset nem piros” és „nem piros” között.

Mindemellett a hétköznapi társalgások során el szoktuk fogadni, ha valaki önkényesen kijelöli e kérdéses fogalmak határait. Például egyet tudunk érteni abban, hogy a 175 centiméter legfeljebb csak határeset, azaz ez a testméret nem számít egyértelműen magasnak. De ez nem zárja ki, hogy megegyezzünk magunk között: a 175 centimétert önkényesen úgy kezeljük, legalábbis egy ideig és adott cél érdekében, mint a magasság alsó határát — azaz olyan határként, amely élesen elválasztja egymástól a magas és a nem magas embereket. A legérdekesebb, hogy ebben az esetben legtöbbször úgy gondoljuk, hogy ténylegesen az adott kifejezést használjuk, azaz a megállapodás érdekében nem változtattuk meg gyökeresen a kifejezés jelentését.

Az elmosódott határú kifejezések tehát nem azért tisztázatlanok, amiért a bizonytalan, homályos beszéd vagy nyitott jelentésű kifejezések. Például az olyan kifejezések, mint a „Pécs és Budapest között” vagy „a múlt héten” élesen elhatárolhatók más kifejezésektől, de nem világos, hogy — éles határok ide vagy oda — pontosan mit is értünk rajtuk. Például a „múlt héten” kifejezést használva nem egyértelmű, hogy azon melyik múlt heti napot értjük. (Érthetjük rajta az egész múlt hetes időintervallumot, de akár egy tetszőleges pillanatot is.) A zagyván fogalmazó politikus, a nyitott mondatokkal operáló gyűlöletkampány vagy a hangzatos szlogeneket harsogó internetes megmondóember zavaros vagy bizonytalan értelmű mondatokat használ, de nem azért, mert ezek a mondatok elmosódott határú kifejezéseket tartalmaznának. Az elmosódott határú kifejezésekkel alkotott mondatoknak nem kell bizonytalannak lenniük: más értelemben nyitott a „piros pulóver” kifejezés, mint a „felhígítja a kultúrát” vagy a „találd meg önmagad” szerkezetek. Az első esetben csak az nem tisztázott, pontosan mikortól nem számít a pulóver színe határesetnek vagy nem pirosnak (vagy pulóvernek és nem pulóvernek). A második esetben viszont az nem tisztázott, és talán nem is tisztázható pontosan, milyen értelemben akarta a beszélő az összetevő kifejezéseket használni, és mit is jelent a kifejezés összességében — valószínűleg mindkét példa feloldhatatlan képzavar. Továbbá az elmosódott határú kifejezések nem kétértelműek: a „magas” szó nem azért tisztázatlan, amiért például a „zebra” kifejezést más és más jelentésében útjelzésekre és állatokra is használhatjuk.

Összefoglalva: az elmosódott határú kifejezések további és további önkényes fogalmi elkülönítéseket engednek meg, és a kompetens beszélők és hallgatók általában elfogadják, ha egy önkényes határt ideiglenesen éles határnak tekintünk. Diana Raffman szerint ezekre a nyelvi megfigyelésekre támaszkodva megmagyarázhatjuk a kifejezések elmosódott határa és a precíz nyelvi jelentés szemantikai viszonyát, és ezek alapján feloldható az elmosódott határú kifejezések nyelvfilozófiai problémája is.

Vegyük például az elmosódott határú kifejezések népszerű ismeretelméleti magyarázatát. (Ehhez lásd Timothy Williamson Vagueness [Routledge, 1994] című könyvét, és a mind a mai napig tartó vitát.) E szerint a kifejezések minden látszat ellenére éles határokkal rendelkeznek — de mi nem vagyunk képesek megmondani, hogy bizonyos kifejezéseink esetében hol húzódnak ezek a határok. Például azért, mert a nyelvi kifejezéseink pontos értelme olyan komplex nyelvi, kontextuális és történeti változókon múlik, amelyek számunkra felfoghatatlanok vagy hozzáférhetetlenek. Mivel nem tudjuk, hol húzódik a pontos határa szavaink alkalmazhatóságának, az elmosódott határú kifejezéseink használatával kapcsolatban megengedők vagyunk — akkor is, ha elképzelhető, hogy néha ténylegesen hibázunk. Ez mind szép és jó; az emberi korlátoltságot büszkén felvállaló, szerény elméletekkel szemben senkinek nincs semmilyen kifogása. De vajon biztosan nem tudjuk megmagyarázni az elmosódott határ fogalmát anélkül, hogy megismerhetetlen éles határokat feltételeznénk? Raffman szerint igenis meg tudjuk: a kifejezések határainak elmosódottsága nem a nyelvi ismereteink korlátoltságára mutat rá, hanem fontos részét képezi a hétköznapi nyelvi eszköztárunknak.

Ahogy említettem, Raffman szerint a rivális elméletek elkövetnek egy komoly hibát: az elmosódott határ pozitív tulajdonságaival szemben (rugalmasság stb.) annak problematikus elemeire koncentrálnak. Vegyük például a jól ismert Szóritész-paradoxont. (A témáról magyarul lásd R. M. Sainsbury Paradoxonok [fordította Csaba Ferenc, Typotex Kiadó, 2012] című könyvének második fejezetét.)

(1) A 190 centiméteres személy magasnak számít.
(2) Ha x magas, akkor az 1 milliméterrel alacsonyabb személy is magasnak számít.
(3) Tehát az 1 milliméteres személy is magasnak számít.

Az érvelés szerint, ha a 190 centiméteres ember egyértelműen magasnak számít, és az is igaz, hogy 1 milliméter nem tehet különbséget magas és nem magas személyek között, akkor a gondolatmenetet újra és újra alkalmazva arra jutunk, hogy egy 1 milliméteres ember is magasnak számít (vagy annak számítana, ha létezne ilyen ember), hiszen a 2 milliméteres is magasnak számít, és így tovább. Noha a (2) premissza igaznak tűnik, hiszen tényleg elég rugalmas a határ a között, hogy valaki magas vagy nem magas, a konklúzió egyértelműen hamis: az 1 milliméteres ember nem számít magasnak. Raffman úgy gondolja: az a tény, hogy általában megengedők vagyunk az elmosódott határú fogalmakkal szemben, még nem jelenti azt, hogy az elmosódott határ fogalma lényegileg paradoxikus lenne. Ideális esetben egy jó elmélet megmutatja, hogy a paradoxon csak látszólagos, és nem a beszélt nyelvünk lényegi eleme.

A pozitív elméletekre rátérve: számos szerző szerint a kifejezések elmosódott határát a társalgási kontextus finomhangolja. Például mást tekintünk magasnak attól függően, hogy épületekről beszélünk vagy óvodásokról. Viszont a kontextus nem szünteti meg teljesen a határok elmosódottságát. Akkor sem határozzuk meg teljesen, hogy mi a milliméterpontos határ magas és nem magas között, ha tisztázzuk, hogy csak a Toronto Raptors kosárlabdacsapat jelenlegi játékosairól beszélünk, és tudjuk, hogy pontosan ki számít magasnak ezen a kontextuson belül és ki nem.

Raffman szerint ennek ellenére fontos megértenünk az elmosódott határú szavak kontextusfüggőségét — akkor is, ha a határok elmosódottsága teljes egészében nem csak a kontextuson múlik. A kontextusfüggőség alapesete az indexikalitás. (Az indexikalitásról lásd David Kaplan klasszikus írásait a J. Almog, J. Perry és H. Wettstein által szerkesztett Themes from Kaplan [Oxford University Press, 1989] című kötetben.) Vegyük például az „itt” kifejezést a következő mondatban: „Itt vagyok.” A mondat mást jelent, ha Budapesten mondom, és mást, ha Szarajevóban. De emellett a mondat jelentése természetesen nem teljesen más a két esetben. Ezt veszi alapul az indexikus kifejezések standard elmélete, mely szerint az indexikus jelentés egy stabil és egy rugalmas összetevőből áll. A stabil rész az indexikus kifejezés konvencionális jelentése — ez a kifejezés úgynevezett karaktere. Például az „itt” kifejezés karaktere hozzávetőleg így foglalható össze: „az a függvény, amely a kontextuson belül megadja a beszélő helyét”. A karaktert természetesen nem ebben a formában, szó szerint akarjuk kifejezni, azaz az elmélet szerint az „itt vagyok” szándékolt jelentése nem egyenlő azzal, hogy „az a függvény vagyok, amely a kontextuson belül megadja a beszélő helyét”. A kifejezés konkrét tartalmát a kifejezés jelentésének rugalmas összetevője adja meg. Az „itt” kifejezés karaktere egy függvény, amely kiválasztja a beszélő helyét az adott kontextuson belül — ez utóbbi pedig a kifejezés konkrét tartalma. Tehát amikor Budapesten mondom ki, hogy „itt vagyok”, akkor a legtöbb kompetens beszélő úgy érti a mondatomat, hogy „Budapesten vagyok”, mivel a kompetens beszélők ismerik az „itt” kifejezés karakterét, és képesek a karakter alapján azonosítani a kifejezés tartalmát, ami ebben a kontextusban Budapest.

Az elmosódott határú kifejezések jelentése Raffman szerint részben hasonló az indexikusokéhoz. Az elmosódott határú kifejezéseknek is mindig van stabil és rugalmas összetevője. A kifejezés konkrét tartalmát a stabil összetevő és a kontextus együtt adja meg. Például a „gazdag” kifejezés stabil összetevője úgy foglalható össze, hogy „pénzügyileg relatíve jól áll”. De hogyan áll elő a konkrét tartalom az egyes társalgási helyzetekben?

Nagyon fontos különbség, hogy míg az indexikus kifejezések stabil összetevője egy függvény, amely szó szerint nem része a tartalomnak (azaz csak karakter), addig az elmosódott határú kifejezések konvencionális értelme igenis része a kifejezés adott tartalmának egy adott kontextuson belül. Tehát az „itt” kifejezést használva a hétköznapi életben nagyon ritkán értünk a kifejezésen valamilyen függvényt — már persze a nyelvfilozófiai és a nyelvészeti kontextuson kívül —, amikor viszont gazdagságról vagy magasságról beszélünk, a kifejezésen mindig nagyjából azt értjük, hogy „relatíve jól áll” vagy „vertikálisan nagy” egy bizonyos kontextuson belül (78).

A második fontos különbség, hogy az indexikusokkal szemben az elmosódott határú kifejezések tartalmát nagyrészt a beszélői szándék alapján határozzuk meg. Vegyünk egy látványos példát! Tegyük fel, hogy Budapesten vagyok, és az „itt van a Brooklyn-híd” kifejezést használva azt szeretném kifejezni, hogy a Brooklyn-híd New Yorkban van. Miért nem meglepő, hogy senki sem érti, miről beszélek? Azért, mert az „itt” kifejezést használva nem tudjuk megértetni magunkat másokkal, ha a kifejezéssel nem a beszélő tényleges helyére akarunk utalni. (Ez alól fontos kivétel, amikor egyértelmű, hogy egy másik beszélőt vagy helyzetet idézve használjuk az „itt” szavunkat.) Az „itt” kifejezés karaktere tehát többnyire nem a beszélő szándékaira támaszkodva adja meg a kifejezés tartalmát. Ezzel szemben az elmosódott határú kifejezések tekintetében a beszélői szándék relevánsabb, mint a kontextus egyéb elemei.

Raffman ezt a következő példán mutatja meg (85): tegyük fel, hogy Roger borzalmas golfozó, de kiváló teniszjátékos. Miközben Roger a golfütőjével szerencsétlenkedik, valaki azt mondja nekem, hogy „Roger szörnyen játszik”. De tegyük fel, hogy mivel a gondolataim elkalandoztak, én Roger legutóbbi elsöprő teniszgyőzelmére gondolok, azt válaszolom, hogy „szerintem Roger fenomenálisan jó”. Ha nem vennénk tekintetbe a beszélői szándékokat, akkor a kijelentést mindenki úgy értené, hogy szerintem Roger bukdácsolása golfozás közben fenomenális teljesítmény. De én úgy értettem, hogy Roger kiváló teniszező.

Amikor a beszélő elmosódott határú kifejezéseket használ, szándékai szerint — a társalgás kommunikációs céljait figyelembe véve — a többi résztvevő számára egyértelmű, hogy a kifejezést melyik értelemben használja. Tehát a „magas” kifejezést (annak stabil értelmében) érthetjük lazán, például csak ismert épületeket tekintve, vagy nagyon specifikusan, például a jelenleg a beszélővel egy szobában tartózkodó 27 éves, barna hajú, kávéjukat feketén szerető filozófusok kontextusában.

A harmadik és legfontosabb különbség az elmosódott határú kifejezések tartalmával kapcsolatos. Ahogy fentebb említettem, a kontextus tisztázása, úgy tűnik, nem feltétlenül szünteti meg a kérdéses kifejezések határának elmosódottságát. Raffman szerint az elmosódott határú kifejezések egyik lényegi tulajdonsága, például az indexikusokkal szemben, hogy bármennyire alaposan tisztázzuk is a kontextust és ezen belül a releváns beszélői szándékokat, az alkalmazhatóságuk pontos határa némiképp önkényes marad (170). Raffman elméletének központi eleme, hogy az elmosódott határú szavak nem adják meg magukat egy úgynevezett alkalmazási skálának, tehát minden esetben több tetszőleges fogalmi kiterjesztés áll a beszélők és hallgatók rendelkezésére. A szerző szerint ezt a rugalmasságot nem vagyunk képesek egyszer és mindenkorra, azaz nem csupán önkényesen tisztázni — viszont a hétköznapi kommunikációs céljaink eléréséhez ez nem is szükséges.

Az alkalmazási skálák önkényesen kijelölhető végpontokat tartalmaznak, és nem rögzítenek éles határokat két ellentétes predikátum között. Vegyük a következő példát. A „gazdag” kifejezés használata során tisztázhatjuk, hogy az USA-ban élő, 40 és 60 életév közötti, 2001-ben meghatározott jövedelemmel bíró, középosztálybeli személyekre gondolunk. A „gazdag” kifejezés alkalmazási kritériumait tehát tisztázhatjuk a beszélői szándékok alapján — de a továbbra is releváns specifikus alkalmazási skálák között van, amely 150 ezer dollárnál áll meg, és van, amely 145 ezernél, van, amely 130-nál, és így tovább (lásd az illusztrációt). Tehát a „gazdag” alatt sosem pusztán egyetlen specifikus alkalmazási skálát értünk, hiszen minden egyes alkalmazási skála egy önkényesen kijelölt ponton zárul le.

A ’gazdag’ szó alkalmazási skálái az USA-ban, középosztálybeli fizetés alapján, 40 és 60 életév között, 2001-ben
A ’gazdag’ szó alkalmazási skálái az USA-ban, középosztálybeli fizetés alapján, 40 és 60 életév között, 2001-ben

 

Míg a kontextust a beszélő szándéka határozza meg, a beszélői szándék a tényleges alkalmazási skálákat közvetlenül nem befolyásolja. A legtöbb esetben több releváns és elfogadható alkalmazási skála van, mint amennyit egy átlagos beszélő képes felfogni. Ettől függetlenül megengedhető a kompetens beszélők és hallgatók számára, hogy az egyik tetszőleges alkalmazási skálán túl ne vegyék figyelembe a további skálákat. Raffman szerint az elmosódott határú kifejezések kompetens használatához hozzátartozik, hogy képesek vagyunk elfogadni az önkényes döntéseket azt illetően, mely skála számít és mely skála nem.

Raffman elmélete alapján tehát az elmosódott határú fogalmaknak az a lényegi jellemzője, hogy kompetens használatuk rugalmasságot ír elő. Az ismeretelméleti magyarázattal szemben Raffman elmélete azt állítja: az elmosódott határú kifejezések létezése és használata nem az emberi elme korlátoltságának tudható be. Az elmosódott határú kifejezések — a szerző kifejezésével élve — rakoncátlanok, azaz nem hozhatunk örök érvényű döntéseket az alkalmazhatóságukkal kapcsolatban, és éppen emiatt használjuk őket nap mint nap.

Vegyük észre, hogy Raffman elmélete kézenfekvő magyarázatot nyújt a Szórítész-paradoxonra is. A paradoxon fő premisszája szerint ha x magasnak számít, akkor az 1 milliméterrel alacsonyabb személy is magasnak számít. A paradoxon fő premisszáját látszólag nem ássa alá semmi más, csak az, ha a valóságban a „magas” kifejezésnek éles határai lennének. Még ha feltételezzük is, hogy a beszélői szándékot maximálisan tisztázhatjuk, a fő premissza továbbra is meggyőző marad, és nem vagyunk képesek megállítani a paradox érvelést, amely egyértelműen hamis állításokhoz vezet. Raffman elmélete szerint ezzel szemben a premissza csupán azt fejezi ki, hogy minden alkalmazási skála önkényes, és csak valamilyen önkényesen kiválasztott pontot kijelölve állíthatjuk meg a paradox érvmenetet. Tehát Raffman elmélete meghozza a kívánt végeredményt: nyelvhasználatunk nem eredendően paradoxikus, hanem a kommunikáció igényeihez mérten rugalmas, és emiatt bizonyos esetekben a paradoxon illúzióját keltheti — de csak ha felületesen vizsgáljuk.

Viszont Raffman elméletének éppen a kontextusfüggőség kezelésével kapcsolatban sajnos szembe kell néznie egy komoly problémával. A szerző arra a megfigyelésre épít, hogy a beszélői szándék nem képes pontosan meghatározni az összes elfogadható alkalmazási skálát a kompetens beszélők számára. Erre további bizonyíték az, hogy úgy tűnik, képesek vagyunk vitát nyitni egy adott kontextuson belül arról, hogy mely alkalmazási skálák elfogadhatók és melyek nem. Például hosszasan vitázhatunk arról, vagy akár félre is érthetjük egymást azzal kapcsolatban, hogy ki számít relatíve magasnak a Toronto Raptors jelenlegi játékosai közül. Raffman ezt további bizonyítékként kezeli az alkalmazási skálák önkényességére. Nem indokolja meg azonban, hogy miért. Vajon ha minden alkalmazási skála önkényes, akkor a kompetens beszélők miért nem ismerik fel, hogy nem érdemes róluk vitázni?

És ettől a megfigyeléstől függetlenül: ha a beszélői szándék nem képes többé-kevésbé meghatározni az elfogadható és releváns értelmezéseket, akkor a beszélői szándék éppúgy nem számít, mint a kontextus többi része. Vegyük észre, hogy Raffman fenti érve abból indult ki: az a probléma a tágan értett társalgási kontextussal, hogy bizonyos esetekben nem képes egyértelművé tenni a kompetens hallgató számára egy elmosódott határú kifejezés értelmét. Viszont ha képesek vagyunk az önkényesen kijelölt alkalmazási skálákról vitázni, vagy az alkalmazási skálák egy elfogadott halmazát nem felismerni a beszélő szándékai alapján, akkor a beszélői szándék éppúgy problémás, mint a tágabban értett kontextus.

A problémát talán megoldhatjuk úgy, ha nem az összes beszélői szándékot vesszük figyelembe, hanem csak a sikeresen kommunikálható beszélői szándékokat. (Erről lásd J. C. King The metasemantics of contextual sensitivity című tanulmányát az A. Burgess és B. Sherman szerkesztette Metasemantics című kötetben [Oxford University Press, 2014, 97–118].) Vegyük újra Raffman példáját. Az elképzelt szituációban mind a beszélő, mind a hallgató az egyébként briliáns teniszjátékos, de éppen borzalmasan golfozó Rogert figyeli. A beszélő szándéka, hogy Rogerről mint csodálatos teniszjátékosról beszéljen, nem elég arra, hogy a hallgató a kontextusban mindezt felismerje. Ebben az esetben a beszélő megnyilatkozása sikertelen volt. Viszont ha a példát ezen a javasolt módon, tehát a sikeresen kommunikálható beszélői szándékok alapján elemezzük, akkor Raffman elmélete számára megnyílik az út egy új, teljes egészében kontextusfüggő értelmezés felé.

Természetesen ez a probléma nem sokkal csökkenti Raffman elméletének érdemeit. A szerző elemzése jóval közelebb hoz minket az elmosódott határú kifejezések működésének magyarázatához, mint a korábbi elméletek — és ez akkor is igaz, ha nem teljes. Az önkényes alkalmazási skálák ötlete meggyőző, eredeti, és remekül használható az elmosódott határú kifejezések szisztematikus, tartalmas, beszélői kompetenciára építő magyarázatához, és ezzel az elmélet minden jövőbeli versenytársának számolnia kell. Tekintve, hogy személyesen sosem hallottam mindenki számára teljes mértékben elfogadható, tökéletes és minden problémát megoldó filozófiai elméletről, szerintem a lehetséges ellenvetések senkit ne tartsanak vissza Raffman elméletének megismerésétől. Már csak azért se, mert a könyv az utóbbi egy-két évben majdnem teljesen felforgatta az elmosódott határú kifejezésekről szóló nyelvfilozófiai vitát!