(Neil Levy: Bad beliefs. Why they happen to good people. Oxford University Press, Oxford, 2022)
A hülyeségpandémia korát éljük. Sokan tagadják a klímaváltozást, elutasítják az oltásokat stb. Miért? A leggyakoribb válasz az, hogy akik így gondolkodnak, iskolázatlanok, tájékozatlanok, s nem a bizonyítékok alapján, kellő körültekintéssel formálnak véleményt; nyersen fogalmazva, hülyék.
Neil Levy szerint ez tévedés: „a rossz hitek (a központi esetekben) valóban és teljesen racionális folyamatok eredményei” (xii.). Levy, a sydney-i Macquarie egyetem professzora és az oxfordi Uehiro Gyakorlati Etika Központ munkatársa, vérbeli naturalista filozófus. Úgy gondolja, hogy a filozófiai kérdések csak a rendelkezésünkre álló tudományos ismeretek széles körének felhasználásával válaszolhatók meg. Ezért könyve, függetlenül attól, hogy mennyire értünk egyet a diagnózisával és az általa javasolt terápiával, nagyon érdekes olvasmány. Kár, hogy alig több kétszáz oldalnál.
Levy álláspontja három tézisben összegezhető. (1) A rossz hitekre nem nyújtanak kielégítő magyarázatot képviselőik egyéni fogyatékosságai. A magyarázat végső soron az, hogy ezek a személyek a hiteiket nem azoktól veszik át, akiktől kellene. (2) A másokra való ráhagyatkozás, hiteink „kiszervezése” másoknak, tökéletesen racionális. Az önálló gondolkodásnak a felvilágosodásból megörökölt kultusza minimum korrekcióra szorul. (3) Következésképp a hülyeségekre nem az egyéni gondolkodás tökéletesítése a megfelelő gyógymód, hanem intézményi reformokra van szükség.
„Rossz hiteknek” Levy nem egyszerűen a téves hiteket nevezi, hanem azokat, amelyekről könnyen megállapítható, hogy ellentmondanak a kérdésben illetékes tekintélyek álláspontjának és a rendelkezésre álló bizonyítékoknak. Leggyakoribb példája a klímaváltozás tagadása: a klímakutatók körében konszenzus van a klímaváltozással kapcsolatban; a neten pár kattintással meggyőződhetünk erről, és megismerhetjük a bizonyítékokat is.
A rossz hitek okai
Első lépésként Levy górcső alá veszi azt az felfogást, mely szerint a rossz hitek valójában nem is valódi hitek, mert nem befolyásolják érdemben a viselkedést. Például egy 2016-os felmérés szerint a republikánus szavazók közel fele elhitte, hogy Hillary Clinton és társai pedofilhálózatot működtetnek egy washingtoni pizzázó alagsorából, mégis csak egyetlen egy ember jelent meg a helyszínen, hogy kiszabadítsa a gyermekeket. Hasonlóképpen: amikor 1969-ben New Orleansban szárnyra kapott a híresztelés, hogy zsidó kereskedők keresztény lányokat rabolnak el és adnak el rabszolgáknak, a helyiek reakciója abban merült ki, hogy alaposan megbámulták a hírbehozott üzleteket. Úgy tűnik, a rossz hitek képviselői gyakran anélkül tesznek hitet valamely elképzelés mellett, hogy ténylegesen elhinnék. Az ilyen állásfoglalás ugyanis nagyon alkalmas identitásuk kinyilvánítására: a Pizzagate kérdésre „igennel” válaszoló republikánus szavazók valójában azt üzenték, hogy elkötelezett republikánusok, minthogy hisznek mindabban, amiben a hardcore republikánusok hisznek. Az efféle hitek jobbára csak minimális erőfeszítést követelő cselekedetekben nyilvánulnak meg, mint amilyen a kérdőívre adott válasz, illetve csak az elkötelezettséget különösen szembetűnővé tevő kontextusokban nyilvánulnak meg. (Az egyik leggyakrabban emlegetett példa a nem valódi hitre a vallásos hit. Erről magyarul lásd Borbély Gábor: A lehetetlen másolatai – A vallásfilozófia alapjai, Osiris Kiadó, Budapest, 2018.)
Levy nem tagadja, hogy ebben az elképzelésben van némi igazság, de végső soron elutasítja, mivel a rossz hiteknek sokszor vannak markáns viselkedési következményeik: a klímaváltozás-tagadók benzinzabáló dzsipekkel járnak, az oltásellenesek pedig nem hajlandók beoltatni magukat.
Ami a rossz hitek okait illeti, a legelterjedtebb magyarázat szerint képviselőik valamilyen deficitben szenvednek. Ennek egyik változata az, hogy az illetők tudatlanok. Ezzel szemben – mutat rá Levy – a klímaváltozáshoz való viszony legjobban a politikai hovatartozás alapján jósolható meg: az Egyesült Államokban a jobboldaliak tagadják, a baloldaliak elismerik. Miközben a tudományos műveltségi teszten elért eredmény általában jól korrelál azzal, hogy az emberek helyesen ítélik-e meg a tudományos kérdéseket, az átpolitizált kérdések esetében ez nem áll. A baloldalon ugyan létezik valamiféle korreláció – a tájékozottabbak inkább hisznek a klímaváltozásban –, de kétséges, hogy ebben az esetben a tájékozottság magyarázza a meggyőződést. Legalább ilyen valószínű, hogy az oksági kapcsolat éppen fordított: aki hisz a klímaváltozásban, inkább veszi a fáradságot a tájékozódásra, mint aki nem hisz benne.
A második és népszerűbb deficitmagyarázat szerint a rossz hitek képviselői nem gondolkodnak elég racionálisan: motivált gondolkodás jellemzi őket, azaz előzetes elfogultságaik egyfajta szűrőként hatnak, és megakadályozzák az ellentétes irányba mutató bizonyítékok alapos feldolgozását. Ezt újabban a kettős feldolgozás [dual process] elmélet keretében szokás elemezni. (Ezzel kapcsolatban lásd Daniel Kahnemann: Gyors és lassú gondolkodás, HVG Könyvek, Budapest, 2012, fordította: Bányász Réka, Garai Attila.) Az elmélet szerint az információk feldolgozása két módon történhet: gyors, automatikus, erőfeszítést nem igénylő, heurisztikus módon, és lassú, tudatos, komoly erőfeszítést igénylő, szisztematikus módon. A heurisztikus gondolkodás sokszor téves eredményekre vezet, azonban nagyon hatékony azokban az esetekben, amelyekben a gyorsaság fontosabb a pontosságnál. A szisztematikus gondolkodás sokkal megbízhatóbb, de nagyon időigényes. „Alapbeállítás szerint” heurisztikusan gondolkodunk, de ha fontos kérdésekről van szó, és van rá energiánk, átkapcsolunk a szisztematikus módba. A motivált gondolkodás ezt az átkapcsolást akadályozza meg: tudjuk, mi az ábra, így elménk nyugodtan fut a bejáratott csatornákon, és ad hoc racionalizációkkal söpri félre az ellentétes megfontolásokat.
Íme egy példa: a kísérleti alanyoknak statisztikai adatok alapján kellett felbecsülni egy krém és egy fegyverkorlátozási szabályozás hatékonyságát. A számok a két esetben megegyeztek. A krémmel kapcsolatban az eredmények, ahogy várható is volt, összhangban voltak az alanyok képzettségével. A fegyverkorlátozás esetében a szabályozást ellenző jobboldali szavazók közül azonban éppen az iskolázottabbak hibáztak gyakrabban, amit az magyaráz, hogy inkább felismerték, hogy a számok veszélyeztethetik álláspontjukat, ezért gyakrabban mellőzték a szisztematikus gondolkodást.
Levy elismeri, hogy az ilyen magyarázatoknak van ereje, de mégsem tartja ezeket kielégítőnek, mert a jobboldal ideológiai elkötelezettségeiből – a szabad verseny fetisizálása és az állami beavatkozás elutasítása – nem következik minden további nélkül a klímaváltozás elleni küzdelem elutasítása.
A ráhagyatkozás racionalitása
Az egyéni fogyatékosságokra apelláló deficitmagyarázatok elégtelensége miatt úgy tűnik, a rossz hitek magyarázata végső soron abban keresendő, hogy képviselőik nem azokra támaszkodnak, akikre kellene. Levy második fontos tézise az, hogy a mások nézeteire való ráhagyatkozás teljesen racionális. Érvelésének négy ága van.
Az elsőt, amely a kulturális evolúcióra apellál, a Franklin-féle északi sarki és a Burke és Wills-féle ausztráliai expedíció veszte illusztrálja. A kor csúcstechnológiájával rendelkező európai felfedezők elpusztultak egy olyan környezetben, amelyben az őshonos népesség nagyon jól boldogult. A magyarázat az, hogy a generációkon át tartó „próba szerencse vizsgálódás”, melynek során a sikeres eljárások rögzülnek, a mégoly racionális egyéni gondolkodásnál sokkal alkalmasabb az olyan oksági kapcsolatok feltárására, amelyek statisztikai jellegűek, és amelyekben az okozat nem jelentkezik azonnal. Napjaink szofisztikált statisztikai elemzési eljárásaival már elég jól tudjuk azonosítani a jeleket egy zajos környezetben, de ennek híján az evolúció arra készített fel, hogy vegyük át, amit elődeink kitaláltak. Ennek olyan jelei vannak, mint az emberi viselkedés képlékenysége, a hosszú nevelkedési idő, a konformista és a presztízselfogultság (a többiek, illetve a legkiválóbbak utánzása). Levy legizgalmasabb példája a túlutánzás jelensége, jelesül hogy abban is utánozzuk a többieket, amiben nem kellene. A kísérletvezető megmutatja, hogyan lehet a gereblyével az édességet a rács mögül magunkhoz kotorni, azonban – helytelenül –fogakkal lefelé tartja a gereblyét. A majmok hamar kiókumlálják, hogy a gereblyét fordítva kell tartani, az embergyerekek azonban szolgaian utánozzák a felnőttet. Hosszú távon pontosan az utóbbi szolgálja a korábbi generációk tudásának megőrzését.
Az érvelés második ága annak megmutatása, hogy a tudomány, amelyet hajlamosak vagyunk a merész egyéni gondolkodás terepének tekinteni, ízig-vérig csoportos vállalkozás: a legforradalmibb gondolkodó is számtalan dologban támaszkodik a többi kutatóra.
Az érvelés harmadik ágán azokat a megfontolásokat találjuk, amelyek szerint hiteink kiszervezése másoknak teljesen hétköznapi dolog, és ökológiailag racionális. Levy azzal kezdi, hogy meggyőződéseink általában nem különösebben mélyek, azaz rendszerint könnyen megváltoztathatók. Erre bőven vannak pszichológiai bizonyítékaink. Ha a demokraták népjóléti intézkedéseit republikánus javaslatként mutatjuk be, a demokrata szavazók egyszeriben utálni, a republikánusok pedig szeretni kezdik. Ha megkérünk valakit korábbi választásainak igazolására, és az általa korábban elutasított opciót tüntetjük fel a sajátjának, többnyire a zavar legkisebb jele nélkül megindokolja, miért ez volt a jó választás. Hasonló példaként szolgál az, ahogy a Trumpot elutasító republikánusok pár hónap leforgása alatt lelkes Trump-követőkké váltak. A politikusok esetében ez könnyen megindokolható a politikai hasznossággal, a Trumpot korábban nem éppen keresztényi életmódja miatt elutasító evangéliumi keresztények pálfordulása azonban nem magyarázható azzal, hogy politikai karrierre törekedtek.
E változékonyság hátterében az áll, hogy többnyire nem rendelkezünk részletesen kimunkált, gazdag belső reprezentációkkal. Ha megkérdeznek, persze pontosan tudjuk, mi az a vírus vagy az elektron, és pontosan értjük, hogy a vasaló vagy a fridzsider hogyan működik. De ha arra kérnek, hogy magyarázzuk el mindezt, pár szó után zavarba jövünk. A kérdéses reprezentációink valójában igen szegényesek, és az illúzió, hogy nem azok, abból származik, hogy szükség esetén pillanatok alatt fel tudjuk őket tölteni másoktól származó információkkal. A hitek esetén ugyanez a helyzet: gazdag belső reprezentációk híján a külső ingerek alapján, ad hoc módon alakítjuk ki ezeket, ahogy az előző bekezdésben említett jelenségek is mutatják. A hitek formálásának leggyakoribb módja pedig a hitek kiszervezése másoknak.
Hiteink kiszervezése kétségkívül sebezhetővé tesz bennünket: nemcsak igazságokat, hanem masszív hülyeségeket is magunkévá tehetünk. Trump bizony nem volt jó választás. De a kiszervezés mégis ökológiailag racionális, vagyis szokásos környezetünkben adaptív. Azzal, hogy a hozzám hasonlók hiteit veszem át, többször járok jól, mint rosszul. Ennek alternatívája az önálló gondolkodás lenne, de az önálló gondolkodás Levy érvelése szerint gyakrabban vezet tévútra a kollektív bölcsességnél.
Az érvelés negyedik ága szerint hiteink kiszervezése nem pusztán ökológiailag, hanem szigorú értelemben is racionális, mivel ez a bizonyítékokra támaszkodás egyik formája. Egy kijelentés mellett szóló közvetlen, elsőrendű bizonyítékok mellett vannak magasabb rendű bizonyítékok is, amelyek az elsőrendű bizonyítékokról szólnak. A magasabb rendű bizonyítékok jelentősége például abban nyilvánul meg, ahogy az egyetértésre és az egyet nem értésre reagálunk. A konszenzus megerősít, a véleménykülönbség elbizonytalanít. Az előbbi azt mutatja, hogy másoknak is vannak bizonyítékai álláspontunk mellett, az utóbbi pedig azt, hogy másoknak az ellentétes álláspont mellett vannak bizonyítékai. Bizonyos esetekben pedig kénytelenek vagyunk magasabb rendű bizonyítékokkal beérni, mert vagy nem rendelkezünk elsőrendű bizonyítékokkal, vagy az elsőrendű bizonyítékok értelmezése meghaladja kompetenciánkat; éppen ez ad súlyt a szakértők állásfoglalásának. Hiteinket kiszervezni annyi, mint magasabb rendű bizonyítékok alapján formálni véleményt.
A terápia
Ha a rossz hitek forrása nem egyéni fogyatékosságokban keresendő, akkor a gyógyírt sem az egyéni gondolkodás tökéletesítése jelenti. Ezt Levy Quassim Cassam bírálatán keresztül mutatja meg, aki szerint a rossz hitek képviselői híján vannak a tudás megszerzéséhez szükséges episztemikus erényeknek. A klímaváltozás-tagadókkal Cassam szerint részben az a gond, hogy hiányzik belőlük a nyitottság [open-mindedness] erénye, s ezért nem veszik számításba a bizonyítékokat. Csakhogy Kuhn óta tudjuk, hogy a tudósok bizony olykor hajlamosak a dogmatizmusra, tudniillik az anomáliák hatására nem adják fel automatikusan a sok kérdésben sikeres paradigmát. Cassam szerint azonban a tudósok valójában nem dogmatikusak, hanem „szilárdak”; a szilárd a dogmatikushoz hasonlóan vonakodik elméletét nagyon gyorsan feladni a nehézségek hatására, de szemben a dogmatikussal nem ignorálja a nehézségeket, hanem igyekszik úrrá lenni rajtuk.
Ez azonban, mutat rá Levy, könnyen visszájára fordulhat, mivel védtelenek vagyunk a rossz hitek tudományosan felkészült, szofisztikált védelmezőivel szemben. A klímaváltozás kérdésében ugyan masszív konszenzus van, de akadnak szkeptikus klímakutatók is, és az ő érveikkel szemben laikusként tehetetlenek vagyunk: nem is értjük őket. Sőt, sok klímakutató sincs jobb helyzetben, minthogy a klímakutatás masszívan interdiszciplináris vállalkozás, és sok kutató egyszerűen nem kompetens azon a területen, ahonnan a szkeptikus az érveit meríti. Ráadásul nemcsak az olyan ezoterikus kérdéseknél van ez így, mint a klímaváltozás. A holokauszttagadó David Irving mégiscsak képzett történész (korai munkáinak egyértelműen pozitív szakmai visszhangja volt), mi pedig nem vagyunk azok. Amikor Cassam úgy látja, hogy Richard J. Evans meggyőzően szedi ízekre Irving érvelését, valójában nem képes a történeti érvek szakszerű értékelésére, hanem a széleskörű konszenzusra ráhagyatkozva eleve tudja, hogy Evansnak van igaza, s ezért találja az érveit erősnek.
A valódi terápia Levy szerint az episztemikus környezetszennyezés megszüntetése, azaz olyan környezet kialakítása, amelyben könnyű azokat azonosítanunk, akikre érdemes hallgatnunk. A szakértőiségnek vannak ugyan általánosan elfogadott kritériumai – oklevelek, eddigi teljesítmény, argumentatív erő, szakmai konszenzussal való összhang, intellektuális tisztesség –, azonban ezeket jelenleg inkább csak a szakértők tudják alkalmazni. A tudománytalan nézetek terjesztői ugyanis nagyon hűen tudják másolni a tudomány külső jegyeit: vannak kamu tudományos folyóiratok, kamu tudományos intézmények, kamu tudományos beszámolók stb. Dolguk megnehezítése érdekében olyan intézkedésekre van szükség, mint a kamu folyóiratok ellehetetlenítése a tudományban alkalmazott ösztönzők megváltoztatásával, szigorúbb normák bevezetése a sajtóközlemények megjelentésekor, a sajtóetika újragondolása. Továbbá óvakodnunk kell attól, hogy platformot biztosítsunk számukra: azaz ne interjúvoljuk meg őket, ne hívjuk meg őket kerekasztal-beszélgetések résztvevőinek, ez ugyanis magasabb rendű bizonyítékot szolgáltatna amellett, hogy álláspontjuk érdemes a megfontolásra.
Ez utóbbi átvezet az utolsó kérdéskörhöz, amely kevéssé szorosan kapcsolódik a könyv témájához, a nudge-ok dicséretéhez. A nudge-ok afféle gyengéd késztetések, amelyek a választási lehetőségek megfelelő kialakításával olyan módon terelgetik a laikusokat a jó választás irányába, hogy e közben meghagyják a cselekvési szabadságukat. Például a magánnyugdíj-alapba az emberek, rövidlátók révén, hajlamosak lennének túl keveset befizetni, viszont ha van egy alapbeállítás, azt zömmel elfogadják. Levy amellett érvel, hogy a nudge-ok magasabb rendű bizonyítékok – a javasolt hozzájárulás nyilván észszerű, másként nem állították volna be alapértéknek –, s ennélfogva az eszünkre hatnak, nem pedig valamilyen pszichológiai sebezhetőségünket használják ki. Következésképp, állítja Levy, használatuk etikus, és nem tekinthető manipulációnak.
Mindent egybevetve
Levy könyvét nem tanácsos úgy olvasnunk, mintha a szerző kimerítő diagnózist állítana fel a hülyeségpandémiáról, és átfogó terápiát javasolna rá. A valóságban sokkal komplexebb jelenségről van szó. Kialakulásában legalább három olyan tényező játszik szerepet, amelynek Levy nem szentel figyelmet. Először is ott van a tudománnyal szembeni általános bizalomvesztés, amely szorosan összefügg a társadalmi elitek iránti bizalom megszűnésével, azzal a képpel, hogy a gazdagok csak a saját javukat lesik, a tudósok pedig egy követ fújnak velük. Gondoljunk bele, azokban az emberekben, akik a járványban, illetve az ellene hozott intézkedésekben valamilyen szűk elit machinációit látják, még csak fel sem ötlik, hogy a tudósok túlnyomó többsége vonakodna részt venni ebben a gonosz játékban. Másodszor ott van a médiatér átalakulása. Ötven évvel ezelőtt Schobert Norbi aligha nyilatkozhatta volna le a mainstream médiában, hogy ő pediglen nem hisz a holdraszállásban. Harmadszor ott vannak a hatalmi tényezők. Levy sűrűn hivatkozik Naomi Oreskes és Eric M. Conway Merchants of Doubt (2010) című alapvető könyvére, viszont éppen annak legfontosabb üzenetére nem reflektál, jelesül, hogy azok az a visszavonult, hidegháborús mentalitású (amúgy A-kategóriás) fizikusok, akik a dohányzás káros hatásainak tagadásától a savas eső okainak vitatásán keresztül a klímaváltozás tagadásáig számos ügyben sokat tettek a tudományos konszenzus hiteltelenítésért, milyen szoros kapcsolatban álltak a jobboldali kormányzatokkal és az üzleti körökkel.
A könyv valójában csak arról akar meggyőzni minket, hogy a rossz hitek képviselői az alapvető esetekben teljesen racionálisan járnak el. Vállalkozásának sikerét illetően vannak fenntartásaim.
Először is, Levy a racionalitás fogalmát sokkal megengedőbben használja a hitek kiszervezésekor, mint a racionalitásdeficitre apelláló magyarázatok esetében. Az utóbbiak azzal magyarázzák a rossz hiteket, hogy képviselőik heurisztikusan, nem pedig szisztematikusan gondolkodnak, s ezt Levy úgy értelmezi, hogy ezzel a kérdéses elméletek elvitatják a rossz hiteket eredményező folyamatok racionalitását. Ugyanakkor a hitek kiszervezését azon az alapon tekinti szigorúan (azaz nem pusztán ökológiailag) racionálisnak, hogy a bizonyíték mérlegelésén alapul: az, hogy a másik személy ezt hiszi, magasabb rendű bizonyíték, hiszen jelzi, hogy az illető bizonyítékokkal rendelkezik; ezért ha hiszek neki, bizonyítékok alapján alakítom ki az álláspontomat. De a racionalitás ilyen felfogásában a heurisztikus gondolkodás is szigorú értelemben véve racionális, hiszen az, aki heurisztikusan dolgozza fel a bizonyítékokat, szintén bizonyítékok alapján formál véleményt. Valójában akkor, amikor a heurisztikusan gondolkodókat nem tekintjük tökéletesen racionálisnak, a racionalitás diszkriminatív fogalmára apellálunk, amely különbséget tesz a bizonyítékok feldolgozásának helyes és helytelen módja között. A hitek kiszervezésének esetében Levy ezzel szemben olyan racionalitásfogalmat alkalmaz, amely nem diszkriminatív. Nála minden kiszervezés maradéktalanul racionális. Ezért nem lát semmi irracionálisat az evangéliumi keresztények trumpistává válásában. Márpedig a kiszervezés esetében is helye van egy diszkriminatív racionalitásfogalomnak. Ha az orvost kérdezem meg, milyen gyógyszert szedjek, sokkal inkább vagyok racionális, mint ha a szomszédomat. A rossz hitek esetében per definitionem bőséges bizonyíték van arra, hogy ellentmondanak a kérdésben illetékes tekintélyek álláspontjának és a rendelkezésre álló bizonyítékoknak. Ezért egy diszkriminatív racionalitásfogalom alapján a rossz hitek képviselői igenis irracionálisak, hiszen nem azoknak hisznek, akiknek kellene.
Másodszor, Levy érvelésében van egy logikai hézag. A rossz hitek képviselői szerinte azért racionálisak, mert másokra hallgatnak. Azt viszont, hogy miért azt hiszik, amit hisznek, azzal magyarázza, hogy a hozzájuk hasonló emberekre hallgatnak. Ezért hisznek a trumpisták inkább Trumpnak, nem pedig a legfrissebb IPCC jelentésnek. Annak azonban, hogy miért racionális hiteink kiszervezésénél a hozzánk hasonlókat preferálni, Levy alig egy bekezdést szentel (82). Márpedig cseppet nem nyilvánvaló, hogy ez általában véve jó stratégia. Például ha két orvos másként diagnosztizálja a nyavalyámat, eszembe sem jut megtudakolni politikai szimpátiájukat annak érdekében, hogy eldöntsem, melyiküknek higgyek.
Ha ezen a nyomvonalon haladunk tovább, az is kétségessé válik, hogy a rossz hitek racionálisak-e akár a Levy-féle „szigorú” értelemben. Tény, hogy egy polarizált társadalomban, amennyiben egy kérdés politizálódik, hajlamosak vagyunk a hozzánk hasonlók, azaz a velünk egy oldalon állók nézeteit átvenni. Ezért vált az Egyesült Államokban (és kisebb mértékben más államokban is) a klímaváltozás tagadása jobboldali állásponttá, és ezért történik ugyanez mostanság a Covid-vakcinákkal kapcsolatos szkepticizmussal. De amikor felvállalom a saját oldalamra jellemző nézeteket, vajon azért teszem ezt, mert elvbarátaim állásfoglalásában magasabb rendű bizonyítékot látok? Ha a trumpista elhiszi Trumpnak, hogy a klímaváltozás „hoax”, azért teszi-e, mert Trump állásfoglalásában a klímaváltozás ellen szóló magasabb rendű bizonyítékot lát? Nem inkább arról van szó, hogy a harcban nincs helye kételynek és okoskodásnak? Hogy együtt kell menetelünk a többiekkel, mert csak együtt vagyunk erősek, s aki okoskodni kezd, hogy nem is arra kellene menetelni, az áruló?
Fenntartásaim ellenére Levy könyvét izgalmas olvasmánynak tartom, amely komplex módon láttatja a felvetett kérdést; és mindenképpen kigyógyít abból a felfogásból, hogy akinek hülye nézetei vannak, az egyszerűen hülye.