Nem című könyvének budapesti bemutatóján Kemény Lilivel, valamint Szöllősi Barnabással Mán-Várhegyi Réka beszélgetett.
Mán-Várhegyi Réka: Lili megírta élete első huszonhét évét regényben. A kötet a su\curesale gondozásában jelent meg. A könyvsorozat 2023 szeptemberében indult; minden darabja ugyanezzel a borítóval jelenik meg. Lanczkor Gábor Szaturnuszi mesék, Harcos Bálint Széria és Szabó Marcell No Room című könyve után ez a negyedik könyv. Hadd osszak meg veletek egy egészen friss örömhírt: a Magyar Könyvtervezés díját idén szépirodalom kategóriában a su\curesale könyvek nyerték el. Gratulálunk Nagy-Balogh Györgyinek és Perczel Júliának, köszönjük Halász Ivánnak a kivitelezést.
A szöveg menet közben többször kijelenti, hogy a szerzője nem képes írni. Az első publikált mű, a Madaram című kamaszkori verseskötet után jön egy törés, a tehetséges gyerek leblokkol, és az elbeszélés harmadik személybe vált. Innentől a regény vagy húsz kudarcról számol be, amikor Lili írni, később rendezni próbál. Bemutató szövegedben azt írtad, Barnabás, hogy a Nem „szabadsággyakorlatok könyve”, illetve „beszámoló Kemény Lili minden kísérletéről, amelyeknek célja az autonóm és szabad létezés”. Reménybeli íróként annak idején én is sokat gondolkodtam, mi hiányzik ahhoz, hogy komolyan csináljam az írást, és az első válaszom az volt: önbizalom. Számítson, hogy leíródik, amit írok. Mindaddig, amíg önbizalom nélkül próbálkoztam, végtelenül unalmas dolgokat produkáltam, amiket senkinek nem lett volna értelme megmutatnom. Úgyhogy egy darabig az önbizalmamat fejlesztettem, aztán jött a következő felismerés; mi az, ami még hiányzik: valamifajta őszinteséget kell megtalálnom. Őszinteségen nem kitárulkozást értek, hanem például hogy ne feszélyezzen, ha olyan főszereplőm lesz, akit nem tartok elég kúlnak. Ne akarjam mindenáron olyan díszletek közé helyezni, olyasmivel benépesíteni a szöveget, amit irodalminak vélek. Azt írjam, amit én tudok leírni, amit nekem kell leírnom. Végső soron azt akarom kérdezni, mi kellett neked ahhoz, hogy írni kezdd ezt a könyvet.
Kemény Lili: 2020 végén fogtam bele. Vagyis minden addigi kudarcom betetőzéseként le kellett, hogy peregjen minden addigi kudarcomnak az a hatalmas, összegző allegóriája: a Színház- és Filmművészeti Egyetem elpusztítása és főleg az ezzel szembeni ellenállás konszolidációja. Meg kellett tapasztalnom, hogy az ellenálláson belül megtörténik ugyanaz nagyban, ami megtörtént velem százszor kicsiben. Tulajdonképpen minden a közösség utáni vágyakozásban gyökeredzik, ahogy Barnabás is kiemelte az írásában. Mindig valami társulati létformára vágytam, nagy baráti társaságra, véget nem érő, spontán összeálló bulikra, széles közegre, bohém, kalandos, kommunisztikus életre, ami mindig egy centire van attól, hogy átbillenjen közös alkotómunkába, és rendszeresen át is billen. Fölvettek filmrendező szakra, és az első pillanattól úgy éreztem magam, mint egy ügyvezető igazgató. Kicsi, tanácstalan CEO, akinek sikerre kell vinnie a rábízott kis vállalatot. Állandóan abba ütköztem, hogy profinak kéne lenni, agilisnek kéne lenni, korszerűnek, cinikusnak, haszonelvűnek, idomulónak, meggyőzőnek. A másik irányból meg abba, hogy nem vagyok elég jófej, elég laza, elég vicces, elijesztek mindenkit. Szóval az életnek az a berendezése, amire vágyom, nem lehetséges. Hol az önvád volt erősebb, hogy az én hibám, mert mindenhol megutáltatom magam, hol a kort hibáztattam, amiért ilyen lelketlen. Bezáruló. Elsivárosodott. Utilitárius. Most ezt leegyszerűsítettem egy bináris oppozícióra, de így tudom érzékeltetni, hogy milyen áttörést vártam magunktól az egyetemfoglalás előtt és alatt, és honnan eredt a csalódottságom.
Szóval kivonult az egyetemről négyszáz ember, akikre bajtársaimként tekintettem, akikre felnéztem, és akikre nagyon-nagyon haragudtam. Kényszerpályát építettek maguknak jogtiszteletből, megfelelni vágyásból, professzionalizmusból, ami nem vezetett sehová. Elhagyták az egyetemet. Barnabás belengette a beszédében, hogy a Nemben a saját egyetemfoglalásunkat is kritizálom — az ezzel kapcsolatos kritikám alapja, azt hiszem, lényegében annyi, hogy a mi harcainkat nem tárgyalótermekben és nem a sajtóban kellett volna megvívni. Lett volna kevésbé romlékony módja is annak, hogy tiszta lelkiismeretű kezdő színész, író, rendező és az összes többi szinkronizálódjon egymással és megváltoztassa a jövőjét, pontosabban a haza jövőjét: ha képes komolyan venni a választott hivatását. Az előttünk járó nemzedékek szemében főbűn, veszélyes ízlésficam, ha valaki túl komolyan veszi a dolgokat. Azt hiszem, ennek a száraz, eseménytelen, cinikus, elidegenedett és érdekorientált kornak a szülötteiként mi már nem tesszük jól, ha ebben követjük őket. Mint kiderült, amint jön egy éles helyzet, a korszerű fiatal művész reflexszerűen átképzi magát valami komolyabb dologra. Jogászabb lesz a jogászoknál és marketingesebb a marketingeseknél. Jobb kampányirodát üzemeltet a hivatalos politika kampánynemtudommicsodáinál. Mintha nehéz időkben magától értetődően nem volna szükség irodalomra, filmre, színházra, mintha ezeket ilyenkor illene félretenni, mert kínosak egy kicsit. Ebből látszik, hogy alapjáraton úgy fogják fel, mint önös dolgot, önmegvalósítást. Én viszont azt hiszem, éppen hogy a művészetnek és a politikának van valós tartóereje; azt nevezem művészetnek, illetve politikának, amikor közvetlenül formázzuk az anyagot, amihez csak a megfelelő pillanatban, és csak démoni, vagyis reflexszerű, vagyis indulati, tehát rituális módon lehet hozzáférni. Politika és művészet akkor történik, amikor nem érjük be a jog vagy a média közvetítőfelületeivel. Nem hagyatkozunk készen kapott fogalmakra, formákra, érvekre, szlogenekre, paragrafusokra.
Na és röviden: nem az történt, amit én szerettem volna (Nem, 331–337. o. — a szerk.), aztán ki is vonultunk az egyetemről. Otthagytuk az épületeket, amikben én például tíz évet éltem, de hozzám hasonlók százötvenötöt (az 1865-ben alapított tanoda valójában 1875-ben költözött a Vas utcába — a szerk.), és más dolgokba fogtunk. Ugyanekkor egyedül maradtam egy szerelemben, és nem beszélhettem. Ez nem metafora. Ha tehetem, nem is használom a beszéd szót metaforaként úgy, ahogy az előbb Barnabás tette. „Az irodalom olyan tér, ahol mindenki úgy beszél, ahogy akar és ahogy tud”, ezt mondta Barnabás, és ahonnan ő fogalmazott, onnan nézve helytálló meghatározás. Ahonnan én fogalmazok, ott viszont az írás nem beszéd. Konkrétan és konkrét okból nem beszélhettem 2020-tól ’22-ig: a szerelmem, akivel együtt éltem, nem bírta elviselni. Kompulzív tünetek jöttek rá, ha megszólaltam. Fájt neki. Akart rám figyelni, de akarata ellenére, saját igaz érzéseit meghazudtolva beindult benne egy ellenprogram. A szó szoros értelmében nem szabadott megszólalnom, mert azonnal rángógörcsöt kapott, és ököllel ütni kezdte magát, akivel szerettük egymást. Régen ezt úgy hívták, kétlelkűség. Most OCD-nek hívják. Nem maradt más lehetőség, mint beszéd helyett végre írni, csak hát már tíz éve nem voltam képes rá, évek óta próbálkozni se próbálkoztam — tankönyvi kettős kötés. A megoldás: úgy írni, hogy nem veszem észre.
Mi kellett még. Szvoren Edina Mentés című önéletrajzi kísérlete. József Attila Curriculum vitae-jének az átirata, 2008-ban jelent meg a Literán. Egy rövid írás, ami ilyen mondatokból áll: „Anyám önazonosságát régen is, most is a kedvezőtlen sorsfordulatokra adott magyarázatokban találja meg, s úgy vélem, engem az efféle világlátás elleni küzdelem tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki az ént az én elleni küzdelemben, a jellemet az adottságokra adott válaszban látja, s aki az öröklődés, isteni gondviselés vagy szerencse révén ölébe hullott dolgokat körme szakadta után is önmagából fakadónak szeretné hinni, s aki ezért ajándéknak csupán azt tudja tekinteni, amire méltatlan.”
Az írás akkor működik, ha feladatot generál nekem, mindig újat. Egy jó feladat kompulzív. Ejtsen csapdába, különben abba tudom hagyni, és akkor abba is hagyom. Sokat tanultam a kényszerbetegségről a szerelmem mellett, azt hiszem, a tőle eltanult obszesszióra is szükség volt ahhoz, hogy végigírjam az életemet. A Mentést egy este újra elővéve — persze neki akartam megmutatni, azért szedtem elő, de nem segített rajta — adtam magamnak az első feladatot: egy oldalban összefoglalni mindent, ami eddig történt velem. Úgy gondoltam, nem baj, ha elsőre nem sikerül az egy oldal. Akkor majd lesz egy tízoldalas első változat, aztán kezdem elölről, és minden nekifutással rövidebb lesz. Nem tudom, honnan jött az ötlet, sose csináltam ilyet. Kafka írta így Az ítéletet, de ezelőtt én sose tekintettem semmilyen írásomra piszkozatként. Mindegy, ezen a napon történt ilyen először; elhatároztam, hogy addig gyártom a változatokat, amíg meg nem lesz az egyoldalas. Ez volt a feladat, amit adtam magamnak. Nem jutottam a végére, mert beindult valami, egy széria, ami menet közben maga generálta a szabályait, és három és fél évig fel se keltem az asztalomtól.
M.-V. R.: Velem is megesik, hogy írás közben rájövök, hogy nem arról szól a szövegem, amiről gondoltam. Érdekes megvizsgálni, milyen irányba térül el, min kapom rajta magam. Paul de Man a Mentegetőzések című szövegében, amit Rousseau Vallomásokjáról írt, rámutat a Rousseau-szöveg vakfoltjára, hogy miközben retorikailag vallomást tesz, a szöveggépezet mentegetőzik. De Man elemzése módszeresen feltárja, hogy miközben Rousseau vallomást tesz, valójában máris azon van, hogy felmentse magát. Amikor munka közben ránéztél erre a nem egyoldalas, hanem egyre gyarapodó szövegre, milyennek láttad? Volt, hogy meglepett, milyen irányt vett a nyomozás, vagy hogy milyen hátsó szándéka is van tulajdonképpen?
K. L.: Voltak szabályaim. Lineárisan kell haladni. Szép egyenesen. Semmi játékos ugrabugrálás nem elfogadható, semmit nem kerülhetek ki, a nehezet keresem, nincs olyan, hogy erre vagy arra majd később visszatérek. És az történt, hogy menet közben többször magától műfajt váltott az elbeszélés. Elindul mint ironikus, mitizáló, színes-szagos mesélés a gyerekkoromról. Fölényes biztonság, kerek egó, egyszemélyes színház. Azt mondja vissza, amit maga körül hall, de sajátjaként. Aztán meghasonlás. A szöveg széthullik szemelvényekre. Kiirtja magából az iróniát, fröcsög, dohog, gyűlölködik. Az életemnek ebből a szakaszából nincsenek emlékeim. Sipos Balázzsal éltem. Töltöttem a fejembe az elméletet, a filozófiát, füzeteket írtam tele idézetekkel, alkalmaztam őket a magam körüli világra, belefogtam három-négy regénybe, ostoroztam magam a lustaságomért, élesszemű megfigyeléseim voltak erről-arról-amarról — a szöveg szanaszét hullott idomtalan kis esszétöredékekre, megkezdett munkák leltározására, levelezések részleteire. Magabiztos énelbeszélésből egyszer csak valami társaslélektani terepmunka dokumentációja lett. Míg aztán egy tulajdonképpen nem is annyira fontos szerelmi viszony — amiben észre se vettem a másik embert, teljesen elég volt nekem a fundamentális átalakulás, ami a saját fejemben játszódott le — döbbenetes mértékben meg nem lódította a fantáziámat. Elkezdődött egy regény. Ugyanannyi oldal kellett, hogy felidézzem ezt a futó viszonyt, mint amennyit az egész addigi életemre szántam. A szövegben, amiben addig, mondjuk így, nappal volt, egyszer csak lemegy a nap, és benne vagyunk a legsötétebb éjszakában. Valami regiszterváltásról beszélek. Éjszaka, ugye, az éjszaka szabadítja fel a költészetet. Azt, amit régen úgy neveztek, hogy őrület. És ez iszonyúan megtetszett. Hogy írok egy szöveget, és egyszer csak újféle alakzatok jelennek meg benne, tőlem független, nálam öregebb lények, kísértetek. Nem tudom jobban mondani, mint hogy éjszaka van. Felkavarodott az iszap. Megváltoztam. De az írásom ebben a mederben sem maradt benne, átfordult még amatőrfilmes kiáltványba, aztán politikai tanúságtételbe, anarchista pamfletbe… lett volna egy olyan rész is, aminek Zsófi, a húgom a főszereplője; egy darabig párhuzamosan vezettem a kettőnk életét, csak aztán úgy döntöttem, nem dolgozom ki jobban a szálát, mert… az az ő élete, majd ő megírja. (Kemény Zsófinak versei, regényei, drámái jelentek meg. — a szerk.) Ezért aztán a legtöbbet róla szóló részekből húztam, nem azért, mert megkért rá, semmi ilyet nem kért, csak ahhoz, hogy ez jó legyen, mármint hogy egyszer csak egy testvérpár körül forog a szöveg, közelebb kellett volna mennem hozzá, és ettől elparancsolt valami szemérem. Az tetszett, hogy míg gyerekkorunkban ő utánzott engem, mivel másfél évvel előtte jártam, ebben a késő-kamaszkori időszakban egy ideig mintha én másoltam volna öntudatlanul őt. Az éjszaka tett figyelmessé ezekre az öntudatlan ismétlésekre és utánzásokra és azonosulásokra és átfordításokra. Ami a húgommal még nem sikerült, az a könyv második felében mégiscsak megtörténik, mással. Más a főszereplő, nem én, és a szeméremnek is annyi. Az utolsó éles váltással megérkezünk egy pszichopatológiai esettanulmányhoz. Egy kettős esettanulmány. Vagy hármas. Freud esettanulmányai szerintem klasszikus Conan Doyle-i detektívregényekhez hasonlítanak, csak nála kórképek alapformulái után megy a nyomozás. Nem az a kaland, ami az analízis alanyával történik. Az is ott van, hogyan alakul ki XY betegsége, és Freud vajon meggyógyítja-e, de nem ez az érdekes, hanem a megismerés maga. A módszertani kísérletezés, az analitikus technika kidolgozása. Van rejtély és izgalom, de antropológiai tétekkel, és magában az elemzésben. Ezt fikciós műben ilyen összetetten csak Thomas Mann-nál láttam. Nem tudom ezt most jól elmondani, de azt hiszem, mutatni tudom, a könyvben. De a kérdésed az volt, hogy volt-e, amikor írás közben meglepett, merre megy a szövegem. Igen. Ez volt a legfontosabb szabályom, hogy ha a szöveg műfajt akar váltani, hagyjam neki. És ez többször megtörtént, és mindannyiszor elfogadtam. Sokat dolgozom a szövegekkel. Kényszeresen, rengeteget. Semmi nem marad úgy, ahogy elsőre volt. De ahhoz nem nyúlhatok, hogy milyen műfajt vájt ki magának elsőre. Az éjszakánál sóhajtottál fel, Barnabás.
Szöllősi Barnabás: És kérdésként is meg tudom fogalmazni. Volt olyan szabályod, hogy nem használsz metaforákat?
K. L.: Ne használnék metaforákat? Nem tudom. Földhözragadt realista vagyok, és ahhoz, hogy valamit pontosan leírjak, de olyan pontosan, hogy sehogy máshogy ne lehessen elképzelni, mint ahogyan láttatni akarom, muszáj metaforákat használni.
SZ. B.: Az olvasás allegóriáiban de Man azt írja, hogy a metafora az irodalom ellensége. Azt bizonygatja az egész könyvben, hogy akiket ő vizsgál, azok nem használják. Pont azokról a szerzőkről, akiken az oskolában megtanítják nekünk, milyen szép metaforákat használ a költő bácsi, de Man szépen bebizonyítja, hogy azok ott nem metaforák, hanem az a fajta pontosság, amiről Lili beszél. Majdnem megszegtem a szabályt, amit a Nem könyvbemutató írásakor hoztam, hogy nem idézek semmilyen irodalmi nagyságot, és majdnem mégis leírtam, hogy ez a szöveg olyan, mint amilyenekről Paul de Man beszél: nincsen benne metafora. Ez jutott eszembe, mikor mondtad ezt az éjszakát. Mert most, itt önkéntelenül elkezdünk metaforikusan beszélni, mert törekszünk rá, hogy sűrítsük magunkat, hogy érzékletesek legyünk. De értem, miért mondod, hogy ez konkrét — a tudattalanod körüli nyomozás belök téged olyan terekbe, amikbe nem gondoltad, hogy belátsz, de ez igazából konkrét; úgy konkrét, ahogy mondjuk a Freudot mondogatod, azt hiszem. Egy gyerekkori emlék, amiben hajnalban fölébredek, ugyanúgy része a valóságnak, mint a fantázia, amit a szöveg behív.
M.-V. R. Nekem azért eszembe jutottak irodalmi nagyságok; itt az idő, hogy eldurrogtassam. Az elején persze Eltűnt idő, a végén valóban Freud. De itt az éjszaka idején nekem erősen beidézte Annie Ernaux-t és Lydia Davist. Ernaux kisregénye, az Egyszerű szenvedély egy viszonyról szól, amit egy nős férfival folytat az elbeszélő. Lydia Davisnek meg A történet vége című kisregénye jutott eszembe. Mindkettőben első személyű elbeszélő elemzi magát egy szakítás után. Ugyanaz az ember vagyok-e, aki akkor voltam, mik voltak ezek az érzések. Milyen volt, amikor utoljára láttam. Amikor a Nemben az elbeszélő éjszakánként D. kinagyított képét nézi, az akörüli szövegrészek nagyon izgalmasan behozták nekem ezt is. Nem is tudom, hogy Ernaux-ról olvastam-e valahol, vagy általában az ilyen típusú önéletrajzi szövegekről, hogy amikor az ember idáig elmegy az őszinteségben, az már politikai aktus. Mindenesetre az elbeszélt időszak végén, miután a nagy politikai történet számodra kudarcot vall, akkor kezdődik az írás — a következő politikai aktus.
K. L.: Doris Lessingnek van a The Golden Notebook című regénye(Magyarul: Az arany jegyzetfüzet — a szerk.), a nyáron olvastam először, Lonka barátnőm adta a kezembe, rögtön mindenkit megpróbáltam rábeszélni, titeket is, mindkettőtöket. Elszigetelt tömbökből áll, nem magától értetődő köztük a viszony. Fonódnak, nem vegyülnek. Egy író életének, előéletének, nemi életének, mozgalmi életének, barátságainak, gondoskodói szerepeinek, világpolitikai tériszonyának a feldolgozásai ezek, külön-külön kerek rövidebb regények volnának, de az író egyetlen nagy közös könyvbe foglalja őket, mire ez az egyetlen nagy könyv — a személyiség — darabokra esik. Ami csak azt hozza napvilágra, hogy soha nem is volt egyben. A jelenség persze általános. Több, egymástól elszigetelt darabban éljük az életünket, hozzá vagyunk szokva az eleve-hasadtságához. Hozzá vagyunk szokva, hogy integritás nélkül éljünk. Mindenki látja a réseket, csak udvariasságból, megszokásból és még ezeknél is mélyebben gyökerező antropológiai félelmekből nem néz oda. Aki belenéz a résekbe, megőrül. Vagyis ez a belenézés maga az őrület. Lessing alteregója keresztül-ássa, keresztül-írja magát ezeken a civilizációs réseken, átereszti magán az őrületet, hogy egybeforrassza az életét. A Golden Notebook megjelenése (1962 — a szerk.) után tíz évvel írt előszavában — már világsiker a könyv, de Lessing hozzáír egy hosszú előszót —, szóval ebben az előszóban azt panaszolja, hogy minden olvasó kicsippent egy neki tetsző vagy nem tetsző részt a könyvből, és csak arról az egyről gondol valamit, mintha a többi ott se lenne. Csak ugye a lényeg nem a kompozíció valamelyik különálló elemében van, hanem a szerkezetben, és ha a szerkezet darabos és aránytalan, akkor éppen ez a regény tárgya, és igenis mozog valami a tömbök között, ő munka közben semmire nem fordított annyi gondot, mint hogy milyen alakzatok mozogjanak a tömbök közti résekben, és ha te ezzel nem kezdesz semmit recenzensként, rajongóként, aktivistaként, akkor te nem azt a könyvet olvastad, amit meg szerettem volna írni. Akármelyik részét választod ki, akármilyen magasra értékeled, én csak egyre dühösebb leszek magamra is, rád is, mert ezek a dolgok: egyben vannak.
M.-V. R.: Még az jutott eszembe Ernaux-val kapcsolatban, aki hasonló témákról ír, olvastam valahol, hogy megkérdezték Annie Ernaux-tól, érez-e szégyent. Azt mondta, hogyan érezhetne íráskor szégyent? Hiszen a leírás és az olvasás közti idő végtelennek tűnik. Aztán a szorongás miatt folytatja, benne is van valamelyik könyvében, hogy már tulajdonképpen be is fejezhetném, de a szorongás miatt folytatom. Ez is beépül a szövegbe, nem azt látod, hogy egy utózmány fityeg rajta.
K. L.: Végig a szégyent kerestem, mert ezzel volt dolgom. Már két éve írtam a könyvet, amikor először felmerült — és nem bennem —, hogy ez egy könyv lesz. Persze rávágtam, hogy szó se lehet róla. Én ezeket a dolgokat nem fogom kitenni senki tekintetének. Egy hete jelent meg a könyv, most ez egy új dolog, de jelentem, egyáltalán nem szégyellem magam semmi miatt, ami bele van írva.
SZ. B.: És van elidegenedés?
K. L.: Vannak benne dolgok, amiket magam előtt is szégyellek. Amikor begépeltem őket, dobolt a fülem. De dolgoztam velük, és ezek is csak mondatok.
M.-V. R.: Lehet, hogy előzetesen ez is félelmetesebbnek tűnik, mint amikor már ott tartunk. A mai esemény mottója is a könyvből származik: jó az, aminek van titka és van kockázata. Ez a művészetfelfogás látszik megvalósulni a könyvben. Tele van például elbeszéléstechnikai rejtvényekkel; az egyik leglátványosabb az E/1-ből E/3-ba váltás, aztán a szakaszos visszatalálás. Sokat méláztam, mennyire érzem másnak az E/1-es elbeszélőt, mennyire jellemezném másképp, mint az E/3-asat. És a bekezdéseid. Hosszú, tömör bekezdések vannak, és érdekes feladvány, hogy miért indul bizonyos esetekben sortörés után az új gondolat, mikor vágsz egybe látszólag egybe nem tartozó jeleneteket bekezdés közben. Mit jelent számodra tudatosan dolgozni azon, hogy ez a művészetfelfogás — titok és kockázat — érvényesüljön, ha lehet ilyet kérdezni?
K. L.: Azt hiszem, titkon azt értem, hogy a középpont egy vagy több vakfolt. Bőven vannak vakfoltjaim, olyanok is, amikről már tudok, amikre tudatosan építek, és nyilván olyanok is, amikről sejtésem sincs. Úgy tűnhet, mintha mindent megmutatnék, de azért nincs benne „minden”. Annyi van benne, amennyit okvetlenül el kell mondanom ahhoz, hogy részletes, bonyolult , de azért átlátható legyen, mikor milyen életrajzi konstellációt alakítok fikcióvá. És mindig kell annyi részlet, hogy maguktól is keletkezzenek kötések, olyanok is, amiket nem tartok kontroll alatt. Ami a tétje, azt nem magyarázom, hanem mutatom; azt kell összerakni. Rejtvényfejtés. Kockázata: ez egyszerűbb: részemről ez annyi, hogy írás közben ne legyek kényelemben. Tartsam magam obszesszív állapotban, jöjjön a szégyen, jöjjön a nyomozási kényszer — állandósuljon és gerjessze magát. Mialatt írok. Ami nálam ugye elég kivételes — mindennek el lehet engem mondani, csak grafománnak nem, ugyanis kínkeservesen, keveset és gyűlölettel írok. Neked az önbizalmat kellett megtalálnod az íráshoz, nekem inkább az öngyűlöletet. Ami egy műszer, és ha megvan, beindul a detektívösztönöm. Ez egy kényszer, ami nem jó érzés, a megtalált konstellációk összekattanása viszont a legjobb, amit ismerek. Úgy indulok neki, hogy adott életszakaszomban hol a titok, mit szégyellek, mi a szisztéma és a szisztéma sötét oldala. Nem a történet van meg, hanem az, hogy mi az, amit itt alapesetben el kéne rejteni, és hogyan árulja el magát, és ezeknek az árulkodó jeleknek az elhelyezése majdnemhogy installatív módon, ez a munka. Ez adja nekem mindig az újabb és újabb feladatot, és ha írás közben úgy fekszem le, hogy nincs meg a feladatom másnapra, jó eséllyel kizökkenek, és jön egy nyomott periódus.
SZ. B.: Erről a maximádról az a rész jut eszembe, ahol a könyvedben a Végtelen tréfa (David Foster Wallace, Jelenkor Kiadó, 2019, fordította Kemény Lili és Sipos Balázs — a szerk.) fordításáról van szó, és azt írod, sportteljesítményhez hasonlítható élmény volt befejezni. Az jutott eszembe, amikor túrázok, és utamba kerül egy kő. Nem akarom kikerülni, nem akarom átlépni, úgyhogy rálépek.
*
A szöveg a Nem című kötet bemutatóján, 2024. április 11-én, a budapesti Auróra Közösségi Ház udvarán elhangzott beszélgetés bővített, szerkesztett változata.