Talán nem komor ez a húsvét hétfő
a Schwesterek fehér rajának,
akik a koranyári napmelegben, ártó
szilfek váratlan fuvallatai közt
a kórházudvaron üldögélnek
délben, s beburkolóznak szinte
a forzíciák példás rigók tompította
sárga derűjébe.
galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
nem vagyok túl optimista
mindig másé a jövő
legalább végy szelvényt
mondta a szent
ha a lottón nyerni akarsz
rajtam ne múljon
utol ne érjen a vád
ha kérni akartál
mért nem nyitottad ki a pofád
megértem sokezer holnapot
ékesít két méternyi vágás
itt vagyok majd hetven éve
minek a rinyálás
Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.
Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.
ROVIGO Állomás. Halvány asszociációk. Goethe
drámája, vagy valami Byronból. X-szer utaztam át Rovigón
és ezért ikszszer értettem meg
hogy az én belső földrajzomban ez különleges
helyet foglal el bár biztosan nem annyira mint
Firenze. Sohasem léptem életemben e város köveire
és Rovigo mindig közeledett vagy éppen hátramaradt mögöttem
Igen, emlékszem Adlestropra —
A névre, mert egy forró délután
Az expresszvonat váratlanul
Megállt ott. Június volt, koranyár.
Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem?
Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját.
Hosszú kötelet kell fonnia képzeletben
annak, aki igyekszik nem gondolni
saját köldökére. Aki tenyerét hasán pihentetve
inkább gondolna megbűvölt állatokra.
Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal
Dallamot faragsz.
Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz.
De nem mesterember vagy!
Csak mesterkélten éled álhitét mesterien
Űzött szakmádnak.
S mégis belőlem hangszert faragsz.
Thomas Bianca verse – Deákpoézis 2013.
Mikor a kabátom
szájamhoz
tapad,
pilláim csukom —
úgy húzom
a ravaszt,
hígítom
a kötelet,
nyakam köré fonott
lövegek...
Ollári Eszter verse – Deákpoézis 2013.