Fenyvesi Orsolya

Nemrégiben arra kényszerítettek, hogy megváljak egy anyajegyemtől. Vannak, akik azt állítják (azzal vagdalkoznak!), hogy minden pótolható, de ez teljesen ellentétes az elveimmel. (Nem hiába mondta egyszer egy kedves barátom, hogy sosem kezdene olyan nővel, akinek „elvei” vannak. Hát még gyanús anyajegyei!)

Akármennyit jár a szám — mégpedig a verbalizációs éhségemet a legnagyobb kitartással csillapítom —, sosem tudtam írni azokról, akiket szeretek. Az „egyedül” volt az első szó, amit kimondtam, és azóta csak ennek a szónak a gondolatát nem tudom elviselni, meggondolatlanul fecsegek időm nagy részében, és ha csöndben vagyok, hát magamban beszélek, formálok szavakat az elme isteni kékjében: Szeretlek. Szeretlek.

„Amazing grace! / (how sweet the sound) / That saved a wretch like me! / I once was lost, but now I’m found…” A dal előadója a „now I’m found” lefelé ívelő sorvégi dallamában kerül közel a megnyugváshoz, én pedig, mielőtt eszemig érne, hogy Isten kegyelméről dalolunk, határozottan keresztényi értelemben, rendszerint már öntudatosan siratom — magamat. Mert nem találnak sehol, és az élők kifürkészhetetlen szerelme kell nekem. Ami megérint, az több a szeretetnél, és én kevesebbel is beérem.

Ha nem a fényre figyelnél — mondhatnám magamnak, de mondom inkább mindenkinek —, láthatnád a kislányt, aki eltökélt szívfájdalommal, ám a harcosok dühével, palackba építve december 23-án azért szomorkodik, mert vége lesz a karácsonynak.

Építészeti tervrajzoknak, elveszett műveknek és a valótlannak kiállításokat, könyveket szentelnek. Ki fogja siratni a meg nem született verseket, ha az alkotóik felejtéssel vigasztalták őket? Először arról szeretnék írni, amit egyszer már ismertem, de most elfelejtettem.