Ha nem a fényre figyelnél — mondhatnám magamnak, de mondom inkább mindenkinek —, láthatnád a kislányt, aki eltökélt szívfájdalommal, ám a harcosok dühével, palackba építve december 23-án azért szomorkodik, mert vége lesz a karácsonynak.
Én vagyok. És a vágyakozás, mint másokat egy kósza test, engem eltölt várakozással, türelmessé téve rég megérdemelt jussomhoz. Így közeledek önmagamhoz múltban és jövőben: tengernyi levegő hajózik be a kikötőmbe. Egyszer meg akartam ajándékozni azt a kislányt azzal, ami hiányzik belőle, és ő annyit mondott csak: „A fehér nagyon jól illik mindenhez!”
Jobban szeretek mondatokat írni, mint gondolkozni. Tudom, hogy írni fogok egy verset, és mert abban egy nem létező, képzeletbeli vagy mitikus helyen való fogság fogja meghatározni a távolságot, a vers címe Fogság lesz. Azt is tudom, hogy mindaz, amiről írni fogok, akkor jutott eszembe, amikor busszal utaztam az első nyári napon, és az aranyoszöld dombokra meredtem, míg mozgásban voltam, állandó, zsibbasztó, zúgó mozgásban, amihez nekem nem volt semmi közöm. De nem akartam végiggondolni, elég volt megérezni, és elég lesz majd mondatokat írni róla. „Hisz csak vendége voltál az aranynak. […] Most rendet raksz, ez az idő kihamvad.”
Még túl sok ember gondolataiban létezik, még nem tudom kisajátítani. Élvezem, hogy ilyen szertelen-fegyelmezetlen, tiszta élet. Ha leírnám, megsüketülne.
Kazimir Malevics jut eszembe, akit sosem tartottam barátnak, pedig esztétikai alapra épített filozófiája, mely megtagadta a tárgyi világ valóságát, a vágyódás tárgyát, mert „a tárgyi világ jelenségei önmagukban véve nem méltók figyelemre; az érzet — mint olyan — lényeges, teljesen függetlenül attól a környezettől, amely létrehívta” — az én filozófiám is lehetne. A tapintható világ mögöttes energiáit azonban én nem négyzetesnek ismertem meg. A négyzetből házikó lesz.
Egyetlen bizonytalanságot ismerek: amit a meg nem történés lehetősége izzít bennem. Szétrugdosott tűz. Először szüleim, majd szerelmeim hiányában, legtöbbször mégis a saját életemre való várakozásban sajátítottam el. Kívánságként így hangzik: „Csak maradjak életben addig, amíg!” De jobban szeretek kérdezni: „Mi lesz, ha meghalok, mielőtt újra látlak?”
Látnom kell még egyszer azokat a dombokat: végig kell gondolnom őket.
Cyprien Gaillard képzőművész, aki nem hisz a távollevésben, egyik korai videójában, melyet a Műcsarnok Egy város entrópiája című kiállításán szerettem meg (hol máshol?), lehetőséget kap a véletlentől, hogy rögzíthesse a könnyelműség, az emberiség állandó konfrontációját a tájjal, a tájképpel. A vizuális költészet iránti vágy a magára hagyott építészeti tájba vezeti, a romlásban a város jelképes jelenléte érzékelhető, aztán egy buta kis baleset történik az előtérben. Civilizációk emelkednek és buknak el, de az embert, szegényt, igenis megsebzik az épületek — az épületek gondolata is. A mű a The Lake Arches címet viseli, 2007-ből való. Gaillard egész egyszerűen filmre szerette volna venni barátait, amint a Párizs külvárosában található, Ricardo Bofill tervezte házkomplexum melletti mesterséges tóban úszkálnak. Ám az egyik barát elhamarkodottan ugrott a túlságosan sekély vízbe: a hamarosan következő filmkockákon vérző fejjel, értetlenül bámul a kamerába és a tájba — most melyiket tekinti menedékének?
Szeretném, ha majd a foglyok, akik a versemben rabjai lesznek egy letűnt kor architektúrájának, míg akaratlanul is a jelenben léteznek, nem lelnének majd menedéket bennem, hiába találom majd végül meg őket. Ha a Fogság férfi lenne, úgy fogalmaznék: nekem kell elmenni hozzá, de ő fog lefényképezni engem.
A legjobb lesz, ha minden nap karácsonyra készülök. Teljesen mindegy, melyik karácsonyra.