„Like a piece of ice on a hot stove
the poem must ride on its own melting.”
(Robert Frost: The Figure a Poem Makes)
Akármennyit jár a szám — mégpedig a verbalizációs éhségemet a legnagyobb kitartással csillapítom —, sosem tudtam írni azokról, akiket szeretek. Az „egyedül” volt az első szó, amit kimondtam, és azóta csak ennek a szónak a gondolatát nem tudom elviselni, meggondolatlanul fecsegek időm nagy részében, és ha csöndben vagyok, hát magamban beszélek, formálok szavakat az elme isteni kékjében: Szeretlek. Szeretlek.
Az írásnak számomra vajmi kevés köze volt az élethez. Amire a szavak képesek, elhangzik rögvest. Az élet nélkül élővé válni — ez a lehetőség azonban a valóságban is megadatik az írás gesztusa révén. Verseimben tehát nem beszéltem, inkább tájképeket festettem, fényképeztem. Ott voltak persze szeretteim a tájhoz alkalmazkodó staffázs-alakokként, arckifejezésektől független mintákat szemlélve tőlem elforduló tekintetükkel. Egy képen ugyanabból az anyagból (festékből, ezüstpapírból, pixelekből) van minden.
Aztán jött ő, akit jobban szerettem az életemnél, ezért minden versemben hozzá beszélek. Lehetetlen volt megkülönböztetni az élőktől, mert az örökkévalóság gondolatára emlékeztetett. Így én váltam mellékfigurává az általa szemlélt, folyamatosan változó tájban: elnagyolt, vázlatos alakként dideregtem. És mert egy képen ugyanabból az anyagból van minden, tőlem egészen független formákkal együtt jöttem létre, újra és újra a szakadó időben.
Örökbe fogadtam Schrödinger kiscicáit. Ha szeretve lenni annyi, mint elhallgatni, a vers sem egyéb: óra, aminek nincs mutatója. És én nagyon szeretem magamat.