Építészeti tervrajzoknak, elveszett műveknek és a valótlannak kiállításokat, könyveket szentelnek. Ki fogja siratni a meg nem született verseket, ha az alkotóik felejtéssel vigasztalták őket?
Először arról szeretnék írni, amit egyszer már ismertem, de most elfelejtettem.
Feljegyeztem a töredékeit, de mára már képtelen vagyok felidézni, mi tapasztotta egésszé. Emlékszem egy szigetre, de most elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha óceán — vagy víz volt körülötte. (A képzeletnek nem feltétlenül kell dúsítania a vizet). Tudom, hogy egy állat volt az, de nem tudom, melyik Nap melegítette a bundáját, és így most csak egy szörnyeteg bámul rám meredten, nem is bőr van a testén, hanem kőzetlemezek, néhol már térképek rajzolódnak ki rajta, és azt mormogja: „micsoda nap, micsoda nap!” Vagy az a kis utca volt a verőfényben! Látok minden épületet, az aszfalt összes repedését, a repedések mentén lábakat, a lábakhoz tartozó emberalakzatokat — de miért nem tudom megmondani, ki az, aki menedéket lelt az egyetlen árnyékos sávban? Az ötvenes években történt Spanyolországban.
Álmot láttam, de nem beszéltem róla testvéreimnek, mint József, nehogy meggyűlöljenek.
Különösen, hogy egyetlen testvérem van, egy húgom, akinek az álmairól sokáig versciklust akartam írni. Ha már a hamis hasonmás koncepciójába bújtatom az irigységemet azért, amit ő nem felejtett el, hadd tudja meg azt is, hogy szeretem! Elmentem hozzá vendégeskedni, hogy anyagot gyűjtsek. Mohón követeltem tőle az álmairól készített jegyzeteket, ő pedig csak legyintett:
— Persze, ott van a polcon.
A polchoz lépve pedig a következő mondatra lettem figyelmes, amint kinyitottam a füzetet: „Nővérem 1 idegbeteg állat.”
— Ja, az mégiscsak a régi naplóm — nyugtatott kedvesen, az álmait pedig végül közösen veszítettük el.
Lehet, hogy minden verset, amit felejtéssel vesztettem el, azért hagytam el, mert hasonlóképp kinevettem magam. Az biztos, hogy amikor rájöttem, hogy visszahozhatatlanok, majdnem beleőrültem. Nem csoda, hogy az őrülteket gyakran veszettül röhögő figuraként idézik fel. És a kislányok mernek merni, és mindenfélét mernek a kút mélyén, ami m betűvel kezdődik.[1]
Erről jut eszembe, nemrégiben milyen mélységesen elszomorított az a macska festményklasszikusokra montírozva. Tiziano urbinói Vénusza egy vörös dög hasát vakargatja, Chagall figurái egyre valószínűtlenebbül repkednek tova a cicával a hónuk alatt és még Grant Wood ikonikus képének, az Amerikai gótikának háziasszonya is hamburgerező szőrgombóccá változik. Az ehhez hasonló internetes mémek egyfajta előzetes tudásra, ismeretre építve mosolyogtatják meg az embert, aki ezek után jogosan hiheti, hogy részévé vált egy virtuálisan (nem) létező közösségnek, és már küldi is a szmájlit, tudván, hány ezren küldik ugyanazt a szmájlit ugyanabban a tizedmásodpercben. Beszélhetünk gegről — különösen, ha a tettesek képzőművészek —, citálhatjuk a dadaistákat, dicsérhetjük az éles szemű társadalomkritikát, de ezek a mémek, attól tartok és abban reménykedem, azért ilyen sikeresek, mert mögöttük zajlik ez a „közös” rácsodálkozás: hatalmas szeretetet ébresztenek, szeretetet, ami nem irányul senki felé, és a magány hétköznapi fenségét hordozzák. Említett macskát egyébként Zarathustrának hívják, és az orosz művész, az elkövető Svetlana Petrova édesanyja elvesztésének tragédiáját próbálta oldani azzal, hogy a barátai által viccesnek aposztrofált Zarathustrára cseréli fel az agyonkoptatott festmények szereplőit. Sokan vannak, akik nem értik a viccet, viszont nagyra értékelik, hogy a régi idők nagy mesterei is szerették az állatokat. Zarathustra egyébként azért ilyen kövér, mert a művész édesanyja alaposan elkényeztette. Ugyanakkor nagyon intelligens macska, és mint ilyen, rémesen szeszélyes: gyakran napokat kell várni rá, hogy megfelelő hangulatba kerüljön ahhoz, hogy hajlandó legyen pózolni a múlt újraértelmezéséhez.
De én most arról akartam írni (vagy nem akartam?), hogy vannak versek, amiket valaha ismertem, de már elfelejtettem. Ugyanakkor most nincs kedvem Bergsonra gondolni: már így is túl hosszúra nyúlt az idő, amit az idővel való harcomra fordítottam.
Csak amikor költözéshez csomagoltam, dobozoltam — átmenetileg archiváltam, jöttem rá, hogy minden fontos tárgyamat anyukámtól kaptam, mégpedig azért, hogy „jobb kedvem legyen”.
A felejtés néha egy folyó, a Léthé vize, amiből a halott lelkek kortyolgattak, hogy ne kelljen már többet foglalkozniuk a múlttal. De a „néha” azt sugallja: régen. A felejtés most legyen tájkép, és a szemlélő az emlékezet.
Most repült be az ablakomon egy szappanbuborék. Sajnos már nem lehetett megmenteni.
[1] http://mek.oszk.hu/00300/00348/html/alice07.htm