(Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok. Szerk.: Bárány Tibor – Hamp Gábor – Hermann Veronika. Typotex, 2020)
Schein Gábor a 90-es évekbeli magyar irodalmi mezőt vizsgálva mutat rá, hogy egyfelől a digitalitás megjelenése, másfelől a hatalomelosztás egész rendszerének átalakulása (saját szavaimmal: a nyugati típusú piacgazdaság megjelenése) újrarendezte a társadalom és így a kultúra viszonyait — csakhogy erről az irodalmi mező szereplői nem voltak hajlandóak/képesek tudomást venni.[1] Miközben ez a két, egymástól máshol sem független erő Magyarországon egy időben lép színre és „rajzolja át az emberi lét arculatát”,[2] a korszak szereplői az „épp elmúlóban lévő szerkezeti beágyazottságokhoz”[3] ragaszkodnak. A tanulmányíró ítélete szerint a kései államszocializmusban/államkapitalizmusban fogant filozófiai és az esztétikai diskurzusok keretei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy akár csak az irodalmi mező átalakulását értelmezhetővé tegyék. Így „[az irodalmi mező] kicsiny, rezervátumokban élő, paradox módon egyszerre önbizalomhiányos és öntudatos szubkultúrává vált […]”[4]
Ha elfogadjuk Schein Gábor állítását, akkor könnyű belátni: komoly tétekkel rendelkezik, hiánypótló a Kultúra a digitális forradalom idején elnevezésű sorozat. Rezencióm tárgya a sorozat első kötete, a Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok.[5] Az eklektikus címből sejthető: konferenciakötetről van szó, hiszen interdiszciplináris konferenciákat szokás így elnevezni, hogy minél többféle előadót bevonzzanak. A kötet tanulmányai — egyetlen kivétellel — előadásként elhangzottak a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen 2019. február 14-én és 15-én megrendezett azonos nevű konferencián — adja hírül a kötet előszava.[6] A címben is jelzett eklektikusság nehéz feladat elé állít: különböző ideológiák, diszciplínák és megközelítési módok lenyomatait olvashatjuk a kötetben. A sokféle kutatási irány belső tudományos kontextusainak feltérképezésére nem vállalkozom, ehhez nem rendelkezem elegendő tudással. A bevezetőből talán látszik, digitális kapitalizmussal foglalkozó irodalmárként szólok hozzá a kötet tanulmányaihoz. Így alapvetően a már felvázolt kettős koordináta, a megváltozott hatalmi és a megváltozott technológiai, vagy még inkább termelési viszonyokra való reflexió érdekel.
A kötet tanulmányai kivétel nélkül valamiféle válságról vagy legalábbis átalakulásról adnak számot, azonban jellemző, hogy a rövidebb írások, habár számos releváns és izgalmas állítást tesznek, pont a leglényegesebben ponton szakadnak félbe — ez önmagában nem kritikai meglátás, a folytathatóság egy tanulmánynak erénye is lehet, és a legtöbb kötetbeli írás kétségek nélkül meggyőzött róla, hogy izgalmas folytatás várható a szerzőtől. Három tanulmány különül el a többitől, terjedelemben is: Rákai Orsolya a kánon fogalmát a hálózatelmélet felől megközelítő tanulmánya, Bárány Tibor recepcióanalízise, valamint Tófalvy Tamás és Barna Emília digitális zeneipari algoritmusokat vizsgáló szövege. Ezeket a tanulmányokat részletesebben tárgyalom, de előtte a másik hét szöveget mutatom be, hiszen utóbbiak alkotják a kötet nagyját.
Ezek legtöbbje valamely, a szerző kutatási területéhez és a kötet témájához kapcsolódó elméleti problémát, az adott kulturális mező belső konfliktusát elemzik. Kivételt képez ez alól Czékman Anna és Sidó Anna Virtuális kiállítás 2.0. A digitalizált múzeumi tárgyak bemutatásának lehetőségei című írása, amely elméleti probléma helyett egy új múzeumi gyakorlatot dokumentál, természetesen a gyakorlatot életre hívó elméleti alapvetéseket is tisztázva. A Tied a gyűjtemény online felülete olyan részvételi múzeumlátogatást tesz lehetővé, ahol a látógatok is aktív résztvevői lehetnek egy online kiállítás létrehozásának, együttműködve a múzeumi szakemberekkel, közösen termelve tapasztalatokat és tudást. A kezdeményezés vitathatatlan – a tanulmány által meggyőző módon bemutatott – pedagógiai erényekkel rendelkezik, ám felmerülhet bennünk az az általánosabb kérdés: biztos ez a múzeumok útja a 21. században? Biztosan arra vágyunk mi, múzeumlátogatók, hogy ez az intézmény is magáévá tegye az internetes platformokra jellemző irányított interaktivitás eszményét? Alessandro Ludovico, a posztdigitális kiadás olaszországi kutatója mutat rá a hagyományos és a digitális szövegkiadás kapcsán: az elektronikus tartalmak túláradó bősége közepette felértékelődhet az „analóg” tárgyak és találkozási lehetőségek ritkasága.[7] Lehet, hogy szükségünk van hagyományos, más módon interaktív terekre, a kultúra elmélyülésre alkalmas analóg templomaira, miközben szédülő lendülettel vágtatunk egy digitális jövő felé.
Persze másfelől nézve ez a jövő már maga a jelen: a digitalitás még mindig a jövő ígéretét hordozza, pedig egyre inkább a jelenhez tartozik. Valójában ez a központi témája az összes kötetbeli szövegnek, szerzőik igyekeznek – jelentős késéssel – levonni a technológiai változások következményeit. Eltérő területek különböző módon megszólaló szerzői próbálják tisztázni, hogy mi változott, mi nem és minek kéne megváltoznia a kultúra területén a digitalizáció hatására. Stilisztikai szempontból a kötet legatipikusabb szövegét Fazekas Gergely jegyzi. „Jön Bach, majd a Bach-fiúk, Haydn, Mozart, Beethoven, érkeznek a romantikusok, jet-skivel előzgetik egymást”[8] — ilyen, és ehhez hasonló megfogalmazásokkal találkozhatunk a Hogyan ért véget a klasszikus zene története, és mi köze ehhez a zenetörténészeknek? című esszében. A stílus még inkább erényére is válik a szövegnek, az már kevésbé szerencsés, hogy az érvelés jelentős hányada épít szellemesnek szánt idézetekre. „A legnagyobb veszély, amelynek egy művész ki van téve, az őszinteség: ha őszinték lennénk, nem írnánk mást, csak wagneri zenét”.[9] Az még zavaróbb, hogy a szerző saját állításai is részben alátámasztatlannak tűnnek. A „sprirituális minimalizmus” kapcsán meggyőzően érvel amellett, hogy ez a kortárs zenei irányzat alapvetően az „ezredfordulós gazdasági környezet tipikus terméke”, népszerűsége a lemezipari trendek felől értelmezhető.[10] Azonban az csak utalásszerűen sejlik ki a szövegből, hogy a kortárs komolyzene bemutatott válsága miképp a zenetörténet bűne, és főleg mi köze van Theodor Adornóhoz. Adornót egyébként determinizmussal vádolja meg a szerző,[11] ami nem csak vitatható, de az egyik legrégebbi és legagyonhasználtabb érv a marxista kultúraelméletekkel szemben. De a tanulmány ironikus zárlata is fejtörést okoz. Mintha maga a szerző kételkedne saját állításában, amely szerint a zenetörténet idézte elő a kortárs zene eltávolodását a nagyközönségtől, illetve a piacorientált, de zenei szempontokból nem túl invenciózus kortárs zenei irányzatok térhódítását.
A kötet többi szövegében is találhatunk kifejtetlenségeket, akár megalapozatlannak tűnő állításokat is, de összeségében nem ez a jellemző — épp ezért kirívóak. Havasréti József Szalonkultúra és irodalomkritika a közösségi médiában című tanulmánya következetes mutat rá az irodalmi nyilvánosság Facebookra költözésének árnyoldalaira. Arra, ahogy a közösségi médiákon a beszélgetés terét az „adatok pőre nyilvánvalósága (magyarán a követők, a megosztások, illetve a kedvelések száma)”[12] határolja be, ahogy az irodalomkritika egyre gyakrabban pontoz, csillagoz, állít fel listákat, kiszolgálva a közösségi médiák racionalizáló láthatóságfétisét és a hírfolyam áradását. Mindez fontosnak és érdekesnek tűnik, azonban meglepő módon a tanulmányíró mindebben a Kádár-kori szalonkultúra visszatérését látja, „regressziót”. Ha jól értem, akkor a feltételezés szerint volt a rendszerváltás előtt egy rosszul működő irodalmi nyilvánosságunk, aztán a rendszerváltás utáni aranykorban az irodalmi közbeszéd kiváló minőségűvé és felettébb szakmaivá vált, de aztán jött 2010 és visszafejlődtünk a Kádár-korba. Ehhez hasonló, kétkedésre okot adó állításoktól hemzseg egy másik szöveg, Keszeg Anna Az HBO Kelet-Európában című tanulmánya. A tanulmány rögtön azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy az „[HBO] lefekteti a minőségi televíziózás alapjait. Az HBO-ról írni körülbelül olyan fajsúlyú, mintha Shakespeare-ről, Flaubert-ről vagy Cervantesről kellene értekezni.”[13] A tanulmány tehát lényegében készpénznek veszi az HBO saját márkaidentitását — melyet bemutat —, elhiszi, hogy az HBO teremtette meg a minőségi televíziózást (Twin Peaks? Star Trek: TNG?), ráadásul magasművészeti minták mentén. Ugyan van magyarázóereje az HBO által következetesen képviselt szerzői szemléletnek, főleg, ha a csatorna legkiemelkedőbb sorozataira gondolunk (Sopranos, Wire), és valóban megfigyelhető ezeknek a sorozatoknak a hatása a későbbi, nem HBO-s drámasorozatokra (Mad Men, Breaking Bad), de mindez nem jelenti, hogy a cég egyedül hozta volna el a kánaánt egy teljes médium számára, ahogy azt sem, hogy mindennek bármi köze van egy másik médium (a szépirodalom) feltételezett vagy valós értékeihez. Mégis, a tanulmányíró a 19. századi irodalmi realizmus fogalmával igyekszik értelmezni az HBO-s sorozatok esztétikáját. Kérdéses, hogy ez a történeti fogalom miképp használható egy másik kor és egy másik médium tartalmaira. A tanulmány végén ebből a koncepcióból bomlik ki a sejtés: a kelet európai sorozatok jövője hasonló lesz ahhoz, ahogy az irodalmi realizmust a „nemzeti nagyelbeszélések fragmentációja”,[14] azaz a modernitás követte. Ma már tudjuk, a valóságban sokkal prózaibb okok döntötték el az HBO-s kelet európai sorozatok sorsát: idén nyáron derült ki, hogy költségmegtakarítási céllal a tartalomszolgáltató leállítja az európai produkciók gyártását a Warner Bros. (az HBO anyacége) és a Discovery egyesülése miatt.[15]
Egy tanulmány olvasása során nem csak kifejtetlenségből, pontatlanságból fakadhat hiányérzetünk. Sokszor érezhetjük tudományos szövegek olvasásakor: a diagnózis pontos, izgalmas, a dolgozatíró nagy tudást mozgat meg és érdekesen viszi színre az eredményeit — mégis, a kutatásból nem következik semmi, nem derül ki, hogy a megszerzett tudás birtokában mi a teendő. Az egy tudományfilozófiai kérdés, hogy elegendő-e leírást adni a világról, vagy igazságkeresésünkből következnie kell-e előíró állításoknak is. Ha azonban az irodalmi mező, sőt tágabban a kultúra válságban van, ahogy ezt a bevezetésben hivatkozott tanulmány, de a kötet írásainak többsége is állítja, akkor talán nem csak értelmezői önkény, hogy válaszokat várunk az olvasás közben felmerülő, „mi a teendő?”-szerű kérdéseinkre. Mélyi József Közösségi média, közösségi műkritika című tanulmánya érzékenyen mutatja be a kortárs képzőművészeti mező piacosulását és a modernista eszményekre alapuló műkritika önmagára záródását, de az nem derül ki, hogy a szerző szerint a műpiac és a közösségi médiák logikáját követő képzőművészeti nyilvánosság és a modernista műkritikai hozzáállás miképp hibridizálható egy, a 21. században is releváns, közönséget is elérni képes gyakorlattá — ugyanis a tanulmány végén konkrétumok nélkül tesz erre javaslatot.[16] Ehhez hasonlóan Vincze Hanna Orsolya Hírközösségek és véleménybuborékok című tanulmánya is remek áttekintést ad, megoldási javaslata azonban kidolgozatlan. A szerző is elutasítja mind a technoutópista, mind a technopesszimista, újluddita álláspontot, amikor rámutat: a visszhangkamra, véleménybuborék, filterbuborék fogalmai pontatlanok, nem ragadják meg a közbeszéd valódi változásait. Változásokat ő is érzékel, sőt szerinte médiatörténeti szempontból Donald Trump 2016-s győzelme és a Brexit népszavazás új időszámítást hozott[17] — bennem azért maradtak kétségek, hogy ezek a nyugati közvélemény liberális részét valóban alapjaiban megrázó történések tényleg mindenki számára olyan horderejű események lennének, mint az első világháború volt (ahogy ezt a szerző állítja). A továbbiak kapcsán pedig itt is csak homályosan bomlik ki egy, a digitális médiakörnyezet sajátosságait kihasználó, szintén hibrid program: „Ezért nem az a jó kérdés, hogy hogyan törünk ki az online visszhangkamrákból […] Hanem inkább az a kérdés, hogyan lehet ezeket az affordanciákat arra használni, hogy a hírek az új, hálózati társadalomban a hálózati szolidaritás építőköveivé válhassanak.”[18] Persze nem várhatjuk, hogy két kb. 10 oldalas tanulmány oldja meg a kortárs társadalmak legnagyobb kihívásait, mindenesetre mindkét írás esetében nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Végezetül olyan szöveget is találunk a kötetben, ahol nagyon is világos, hogy mi a teendő, viszont nem derül ki, hogy akkor miért nem teszi azt senki. Maróthy Szilvia A nyílt és a zárt tudományról című tanulmányában meggyőzően érvel a nemzetközi open access szabványok kialakítása mellett — az adatok, eredmények megosztása nélkül nincs tudomány, digitális bölcsészettudomány sem. Azt a kérdést azonban nem teszi fel a tanulmány írója, hogy az autonómiáját egyre inkább elvesztő, profitorientálttá váló tudomány miért nem képes ragaszkodni az olyan korábbi alapvetéseihez, mint az eredmények és adatok megosztása és a reprodukálhatóság? Valószínűleg nem az elhivatott kutatók szeretnék titokban tartani tudásukat.
Rátérve a kötet terjedelmesebb írásaira, Rákai Orsolya Érdeklődés, figyelem, relevancia. Hogyan írja át a kánon fogalmát a hálózatelmélet? című írása kortárs filozófiai érdeklődésről tanúskodik: Bruno Latourtól kezdve akár Alan Badiou-n át nem egy gondolkodó, továbbá spekulatív realisták hadai próbálják épp megérteni, hogy a hálózatok és a hálózatelmélet miképp alakítja át fogalmainkat és a világról alkotott képünk — sokan egyenesen egy új, hálózatos ontológiáról beszélnek. „Mi alkot hálózatot az irodalomban? A kérdés költői: nyilván szinte bármi érdeklődésünk irányától függően”[19] — olvashatjuk a tanulmány elején, és ez a mondat árulkodó: tényleg hajlamosak vagyunk rá, hogy mindent hálózatként értelmezzünk. Pedig a hálózatos gondolkodásnak megvannak az árnyoldalai (ahogy erre a tanulmányíró is felhívja a figyelmet). Egyfelől a hálózatos megközelítések gyakran csak mennyiségi különbségekről tudnak beszélni, például egy kialakult hálózat kapcsolódási pontjainak számáról, de a minőségi különbségek feltárására, például adott mű politikai-esztétikai értékelésére már nem képes ez a modell. Másfelől a hálózatelméleti kutatások „kivédhetővé tehetik a diskurzuselemzés kétségtelen társadalomkritikai eredetét”,[20] azaz a hazai tudományos közegre különösen jellemző, rendszerkritikát pacifikáló trendeket erősíthetnek meg. A tanulmány maga is izgalmasan viszi színre a hálózatelméleti megközelítés ellentmondásait. Rákai a kánon fogalmát próbálja meg a hálózatelmét felől újraértelmezni, rámutatva, hogy a kánon nem véletlenszerű, hanem hierarchizált, skálafüggetlen hálózatként írható le, azaz csomópontok (szerzők, művek, intézmények) alakítják a kanonizációt. Ezek a csomópontok a preferenciális kapcsolódások tétele miatt idővel egyre csak megerősödnek, hisz minden új pontnak kapcsolatba kell lépni velük, hogy a hálózat többi pontjához eljussanak — így alakulnak ki a kánon központi szereplői. Mindez azonban — ahogy erre a szerző is felhívja a figyelmet — keveset mond el arról, hogy eleve hogy jönnek létre a csomópontok, hogy válik egy mű kanonikussá. „Hiszen a hálózatelmélet onnantól tud érvényes leírást alkotni, hogy ez a kapcsolódás beindult, a kiindulópontról pedig csak annyit tud mondani, hogy »az ’alkalmas’ gazdag lesz« […]”[21] Azaz a hálózatelmélet nem szolgál új tudással arról, miképp jönnek létre új pozíciók vagy akár új hálózatok[22] — pedig bizakodásra okot adó történelmi tapasztalatunk, hogy időről-időre igenis létrejönnek!
A fennálló pontos leírása, a tévhitek megcáfolása Bárány Tibor célja, a korábban felvetett tudományfilozófiai kérdésre határozottan a „leíró” választ adná. Bárány empiricista, ennek minden előnyével és hátrányával. Az Olvasók az online nyilvánosságban. Irodalmi színterek és értelmezői gyakorlatok a digitális forradalom idején című tanulmányában ezúttal a laikus és a professzionális irodalomkritikáról kialakult közhelyeket vizsgálja. Jessie Burton A babaház úrnője című regényének hazai laikus és professzionális fogadtatását elemezi akkurátusan, eredményeit összesen 19 (!) ábrán szemléltetve. Jessie Burton regénye azért jó próbaköve a hazai recepciónak, mert middlebrow irodalomként pozicionálja magát, amely pozíció a magyar irodalomban nem létezik, ez világosan látszik Bartók Imre Patkány éve című művének hazai fogadtatásából.[23] Nincs tér a tanulmány összes izgalmas eredményére kitérni, néhányat azért megemlítenék. A vizsgálódás egyértelműen, kétségek nélkül cáfolja, hogy a laikus olvasókat „konzervatív fogyasztói attitűd” jellemezné, sőt, a legtöbb esetben éppen a professzionális kritikusok bizonyultak konzervatívnak, ők keresték és kérték számon a számukra ismert irodalmi alakzatokat.[24] Ezt azért is fontos, mert a professzionális kritika célja — ahogy ezt a szerző kutatása is megmutatta — az olvasói pozíció alakítása. Ezzel szemben a laikus kritikusok inkább igazolni igyekeznek saját, már meglévő olvasói reakcióikat. A professzionális irodalmi nyilvánosságnak tehát fontos szerepe van (vagy kéne lennie) az olvasói attitűdök kialakításában, a nehéz, érdekes szövegek befogadásának elősegítésében. Az az elemzésből is látszik: csak a hivatásos kritikusok képesek komoly, komplex kifejtést igénylő társadalmi-etikai kérdésekről értekezni, mert a laikus olvasók az elemzést kerülik, hisz saját benyomásaikra alapozott ajánlót írnak, nem szeretnék a mű cselekményének fordulatait felfedni (nem akarnak „spoilerezni”). Továbbá csak a professzionális kritikusok figyelnek a nyelvi megalkotottságra. Ha azonban a hivatásos kritikusok sajátos helyzetben vannak, ha csak ők képesek elemzői pozíciót felvenni, akkor különösen visszás, ha ezt a pozíciót a már ismert formák számonkérésére használják — hisz mi értelme az elmélyült elemzésnek, ha azzal nem valami újat nyitunk meg? Erről a kérdésről azonban már nem szól a tanulmány, szerzője ragaszkodik hozzá, hogy csupán „óvatos tanulságokat” vonjon le, pedig egy ilyen gondos elemzés után az olvasó lehet egy-két bátor tanulságot is megbocsátana a szerzőnek. Szerencsére innentől kezdve az előíróbb-hajlamú kutatók is bátran hivatkozhatnak akkurátus leírására és gondolhatják tovább a felvetődő kérdéseket.
A bevezetőben felvázolt kettős koordinátát egyedül egy tanulmány, Tófalvy Tamás és Barna Emília Nem csak egy playlist. A humán és algoritmikus ajánlórendszerek szerepe a digitális zeneipar társadalmi egyenlőtlenségeinek újratermelésében című írása képes együtt kezelni. E kettős megközelítés frappáns választ ad a kötet előszavában megfogalmazott kérdésre is: „De valóban mélyreható változással van dolgunk?”[25] Röviden: nem, pontosabban nem úgy mélyreható a változás, ahogy azt sokan remélték az internet hőskorszakában. „Az internet elterjedésétől várt kiegyenlítettebb és demokratikusabb piac kialakulása helyett az őrségváltás során csupán annyi történt, hogy a régi kapuőrök helyét az újak vették át.”[26] A digitalitás korában is a helyükön maradtak a kapitalista kultúripar termelési viszonyai. A közvetítés alapvető mechanizmusai sem változtak, ugyanúgy kapuőri döntések határozzák meg a kínálatot, csupán már sokkal pontosabb eszközök állnak rendelkezésre a piaci siker biztosításához a lemezkiadók számára: a zeneipar az algoritmusok korába lépett. De a közvélekedéssel ellentétben az algoritmus nem objektív, gépi intelligencia, hisz az ember programozza és üzemelteti, az emberi társadalom hatalmi viszonyai kerülnek a kódba — ennek megmutatása a tanulmány legnagyobb erénye, hisz ezáltal visszanyerhetővé válnak az algoritmusok a társadalomtudományi megközelítés számára. A szerzők szerint még a legfejlettebb, tanulásra képes algoritmusokat sem választhatjuk le a társadalmi kérdésekről, hisz ezek az algoritmusok is az emberi viselkedésből tanulnak. Céljuk (amely szintén nem az „övék”, hanem megalkotóiké, vagy még inkább magáé a rendszeré) a fogyasztás tökéletesítése, a „súrlódásmentes zene” létrehozása a Bill Gates által megálmodott „súrlódásmentes kapitalizmus” -ban. [27] Az algoritmusok társadalomelméleti visszanyerése azonban nem old meg mindent: továbbra is fennáll a „feketedoboz-jelenségnek is nevezett algoritmikus átlátszatlanság”, azaz hogy az algoritmusok esetében csak a bemenet és a kimenet vizsgálható, „működésük hátterében álló kódok, de jellemzően még az azok mögött álló elvek, policyk és célok is láthatatlanok a felhasználók számára”.[28] Azaz még sokan ehhez hasonló kutatásra lesz szükség, mire felnyitogatjuk az összes kortárs feketedobozt. De nem csak az algoritmusok működnek feketedobozként. Egész gazdasági-politikai rendszerünk (a nemzetközileg és itthon egyaránt) áthatolhatatlan ködbe burkol minket. Nem csoda, hogy a 90-es évekbeli magyar kulturális nyilvánosság nem volt felkészülve a digitális kapitalizmusra. Az államszocializmuson egészen másképp volt nehéz eligazodni, sejtéseink, asszociációink, megszokott gyanakvásaink egy másik rendszer termékei. Az új évezred hatalmi működéseit csak úgy érthetjük meg, a fekedobozokat talán csak úgy nyithatjuk fel, ha egyszerre figyelünk a hatalmi és a technológiai változásokra, hisz ezek egymásból következnek, és együtt teremtik meg a magyar kultúra kontextusát. Minden kritikai meglátásommal együtt gondolom, hogy ez a konferenciakötet és a kötettel útjára induló sorozat nagyon fontos kezdeményezés. A kötet határozottan igazolja Schein Gábor felvetését: a valóban húsbavágó kérdéseket a technológia és hatalmi változásokra figyelve találhatjuk meg. Ha innen szemléljük a sorozat címét, feltűnő azonban annak tévedése: nincs olyan, hogy digitális forradalom. A kapitalizmus — permanens — forradalom (és válság). Az általunk ismert digitalitás csupán következmény.
[1] Schein Gábor: Újra a határon. Az irodalmi mező a 90-es években, Kalligram, 2021 június.,
https://www.academia.edu/50355734/Schein_G%C3%A1bor_%C3%9Ajra_a_hat%C3%A1ron_az_irodalmi_mez%C5%91_a_9 0_es_%C3%A9vekben (utolsó megtekintés: 2022. 11. 20.).
[2] Uo., 1.
[3] Uo., 21.
[4] Uo., 22.
[5] Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok, szerk.: Bárány Tibor, Hamp Gábor, Hermann Veronika, Typotex, Bp., 2020.
[6] Uo., 10.
[7] Alessandro Ludovico: Post-digital Print: The Mutation of Publishing Since 1894, Onomatopee, 2013, 108.
[8] Fazekas Gergely: Hogyan ért véget a klasszikus zene története, és mi köze ehhez a zenetörténészeknek? = Kulturális…, 142.
[9] Uo., 140.
[10] Uo., 143.
[11] Uo., 141.
[12] Havasréti József: Szalonkultúra és irodalomkritika a közösségi médiában = Kulturális…, 71
[13] Keszeg Anna: Az HBO Kelet-Európában = Kulturális…, 169.
[14] Uo., 181.
[15] Sz. E.: Az HBO Max Európa-szerte leállítja a saját tartalomgyártását, Világgazdaság, 2022. 07. 04., https://www.vg.hu/cegvilag/2022/07/leall-a-sajat-gyartasokkal-tobb-piacon-igy-magyarorszagon-is-az-hbo
[16] Mélyi József: Közösségi média, közösségi műkritika = Kulturális…, 66.
[17] Vincze Hanna Orsolya: Hírközösségek és véleménybuborékok = Kulturális…, 22.
[18] Uo.
[19] Rákai Orsolya: Érdeklődés, figyelem, relevancia. Hogyan írja át a kánon fogalmát a hálózatelmélet? = Kulturális…, 40.
[20] Uo.
[21] Uo., 52.
[22] Az utólag igazolást nyerő alkalmasság bölcsessége korántsem újdonság: „Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” Biblia, Szent István Társulat, 1992, ApCsel 5,38–39.
[23] A Patkány évének recepciójával korábban foglalkoztam, eredményeim részben egybevágnak Bárány Tibor eredményeivel: a professzionális kritikusok kifejezetten konzervatívak, az ismert irodalmi formákat részesítik előnyben — amely meggátolja az irodalomkritikát abban, hogy felismerje a valóban szubverzív műveket, valamint befogadásukat segítse. Kőszeghy Ferenc: Az ízléscement megkötött, Műút, 2021, https://muut.hu/archivum/37630 (utolsó megtekintés: 2022. 11. 20.).
[24] Bárány Tibor: Olvasók az online nyilvánosságban. Irodalmi színterek és értelmezői gyakorlatok a digitális forradalom idején = Kulturális…, 129.
[25] Kulturális…, 8.
[26] Tófalvy Tamás – Barna Emília: Nem csak egy playlist. A humán és algoritmikus ajánlórendszerek szerepe a digitális zeneipar társadalmi egyenlőtlenségeinek újratermelésében = Kulturális…, 165.
[27] Uo., 156.
[28] Uo., 158.