2013. április 5–7. között zajlott a Miskolci Nemzeti Színház Határtalan napok című rendezvénysorozata, melynek minden napján a Műút vendége volt a meghívott három régió (Felvidék, Erdély, Vajdaság) egy-egy irodalmi műhelye — vendégeinkkel műsorukat követően a MissionArt Galériában, Barkóczi István pincéjében és Seres László műtermében folytattuk az estéket, illetve a Látó csapata meglátogatta a miskolci Vasgyárat és József Attila lillafüredi szobrát is. Szubjektív fotó- és videóbeszámoló.
Az Írók Alapítványa és az Írók Szakszervezete idén harminchatodik alkalommal hirdette meg a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázatot és a hozzá kapcsolódó sárvári találkozót, melynek utolsó napján, március 28-án díjkiosztó gálát rendeztek. Vers kategóriában mind a zsűri döntése, mind pedig a közönségszavazás alapján Polák Pétert választották a legjobbnak. Polák Péter a Műút Szöveggyár aktív tagja a kezdetek óta, többször közölte verseit a Műútban, illetve más lapokban és portálokon is.
Kecskeméten születtem 1947. június 25-én, szüleim: Virág Anna és Lugossy György. Apám szabómester volt, anyám pedig kereskedő, a háború után házasodtak össze. Volt még egy bátyám, aki 1946-ban született, de ő háromhónapos korában tüdőgyulladásban meghalt. Szüleim Kecskemét belvárosába költöztek, apámnak úriszabósága volt, anyámnak meg egy kis rövidáru-divatáru üzlete, amit 1952-ben elvettek. Akkor én ötéves voltam, láttam, hogy a lakásunkba sok minden költözik újra, apámnak odakerült a szabóműhelye, ő ott folytatta tovább a munkásságát, az különösen érdekes volt… Nagyon jó gyerekkorom volt, az anyai nagypapám, Virág István ácsmester volt, és nagyon ügyes ezermester is, szeretett mindenféle dolgokat készíteni (még hangszereket is), és az ötvenes években csinált nekem egy kisautót, amit lábbal lehetett hajtani. Ahogy a Korzón lesétáltunk, én azt vezetgettem. A nagyapám egyébként nagyon szeretett zenélni, énekelni, otthon citerázott, és szeretett iszogatni is. Mint ács, sokfelé dolgozott, tetőket készített, és az anyám bátyjai is vele dolgoztak. Erdélyben fahidakat építettek, végigjárták Magyarországot, de Kecskeméten éltek. Apám családjában is hét gyerek volt. Ő Hajdúdorogon született és tizenhárom éves korában került Kecskemétre szabóinasnak a nagynénje férjéhez. Aztán később így ismerkedtek meg, anyámék kecskemétiek voltak. Végül mi is Kecskeméten éltünk, a Hoffmann János utca 2-ben; megtaláltam azt a fényképet, amin még megvan a házunk, Szilágyi Lenke fotózta le (nem tudom, hogy véletlenül-e). Nem abban a házban születtem, csak egyéves koromtól laktam ott huszonhárom éves koromig, nagyon jó helyen volt, teljesen a belvárosban, iskola közel (mind az általános, mind a középiskola). A városközpontban egy gőzmalom volt akkor, annak a tőszomszédságában laktunk egy nagy gabonatároló siló mellett, és amikor még kisfiúként kinéztem a városi házunk ablakából, lovaskocsik voltak ott, rajtuk búzászsákok, mentek a malom felé, őröltetni. Anyám sok testvére között nagy családi összetartás volt, és én mint kisfiú, nagyon jól éreztem magam ebben a közegben. Két húgom van, Györgyi és Ágnes, akik más pályára mentek, mint én, mert én végül is művész lettem. Az egyik húgom számviteli főiskolát végzett, a másik pedig magyar–ének szakot, tehát pedagógus lett.
