Mindig odajut,
milyen a másik, milyen ő,
mi történik közöttük,
vele és a másikkal,
és hogy aztán ezt
csak a vers képes elmondani.
De nem is baj ez.
És az sem, ha futni kezd
bármi elől vagy bármi után,
bizonyos szavak és
bizonyos mondatok
végül mindig utolérik, hogy aztán
egy papírzsebkendőből tekert tüskére,
mint holmi lepkéket,
rátűzze és fölmutassa őket.
Darvasi László
Életünk nem más, mint kapcsolatok sorozata, az alábbi versek egyszerre nyers és nosztalgikus tónusban, tempós emberi hangon idézik fel egyes szerelmi viszonyok emlékét. Apró részleteket, de a legnagyobb, legemberibb rendezőelvek szerinti mintázatban. Szerencsés a torokszorító témától való elegáns távolságtartás, mely nem öli ki a fájdalmat, sőt még jelentősebbé teszi, elemeli.
Belső monológok formájában, az emlékezés és a képzelet asszociációit szabadjára engedve szólítja meg olvasóit Somogyi Aranka lírája. Alaphangja a gyónásé és a vallomásé: szerzőjük szokatlanul bátor, már-már kíméletlen őszinteséggel beszél önmagáról a kötet szabadon áradó prózaverseiben. Magasfeszültségű érzelmi töltésük hiteléért a versekben zajló önélveboncolás klinikai pontossága áll jót. S mellbevágóan hiteles bennük az is, ahogyan a költő a testet — a maga testét! — egyszerre tudja, mégpedig rendkívül hatásos módon, egzisztenciális témaként és költői kifejező eszközként kezelni. Testmértan a kötet címe — a benne foglalt verseket a címben rejlő paradoxon feszültsége, testnek és mértannak, a romlandó emberi állagnak és a romolhatatlan formáknak-törvényeknek, a tünékeny élménynek és az élmény maradandó érvényű analízisének egybefonódása, a kettő egyensúlya élteti.
Online társlapunk új száma — benne:
Tallér Edina: A negyvenkettedik széken ülő nő
(monodráma)
Képek: Tallér Edina
A borító Gerner Anna Iringó rajza felhasználásával készült
egy miskolci hajléktalan | Hogy megy a sorod? | milyen a rend rendje | az írott betű és az élet | újra egy bágyadt esti elrugaszkodás a tereptől | A távozó én | Süllyedni az égig | „Az istenek is űrhajósok voltak”
kottázni kellene | Hogy kell átmenni a hídon? | A tartózkodás etikája | Meddő korona | felnőni a sárgához | ahova a kést szúrtad | A sokfejű fenevad | elsimítani a tested egy üveglapon | A humanitás verziói | próbáltalak felmenteni
Nem volna semmi rendkívüli abban, ha a Nihil című Karinthy-vers megjelenését korszakos eseményként jegyeznék fel irodalmi évkönyveink. Ha úgy gondolnánk rá, ahogy mondjuk a Tavaszi áldozat bemutatójára vagy Duchamp első readymade-jeire gondolnak a művészet nagyvilágában. Kiválthatott volna azonnali zajos botrányt, mint Sztravinszkij darabja, de akár később, évtizedek múltán is megnőhetett volna a híre és hatása, tudatosulhatott volna jelentősége, mint Duchamp biciklikerekének és hólapátjának.
Sajó László: Nekropolisz (széthullott szonettkoszorú a romokra)
Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet képeire
Ha egy könyv úgy kezdődik, hogy „Isten feküdt az üvegablakos koporsóban”, miközben „homlokán feltündökölt a jegy”, mint Kosztolányi versében, akkor már sejthetjük, hogy itt a legsúlyosabb dolgok is mélységes iróniával lesznek megjelenítve. De úgy, hogy aki itt beszél, az irodalmunk és Bibliánk (vagyis a legfontosabb szövegeink) darabjaival is folyamatos párbeszédben áll.
Nyilas 50 | Ha lenne egy kiadóm | Üvölt a gyerek | A világ, mint milyen | Pofonegyszerű, kedves Kripkém? | A főzés az élete | techno-humán hullámok | „Nem holmi vidámpark” | és bolondgomba nő egy torony alján