Kategória Kiadványok

Aki olvasta az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét, az Egy medvekutató feljegyzéseit, nagyjából sejtheti, hogy mit várhat András László második könyvétől: az egyik legjobb magyar kortárs költő verseit. Kicsit bővebben: gyönyörű, hihetetlenül eredeti, szellemes, tűpontos, ugyanakkor a lélekhez szóló, az igazságot kereső, ám ennek hiábavalóságával minden pillanatban számoló, bölcs és katartikus költeményeket. És melléjük bónuszként azt az érzést, hogy „na most értem az életemet!” Ez az érzés persze hamar elmúlik, de megmarad ez a könyv, ami a legtöbbet tudja, amit verseskönyv tudhat: aki kinyitja, hazaérkezik. Kemény István

2011-ben ismertem meg Balogh Ádámot. Olyan volt hallgatni őt halk malátaszó mellett, mintha Hrabalt olvastam volna. Akkor még nem sejtettem, hogy fülszöveget fogok írni, azt viszont igen, hogy Ádám legnagyobb küzdelme az lesz az írással, hogy szavai egy könyvből olvasva is úgy szóljanak, mintha személyesen hallgatnánk őt. Nos, ez sikerült. Balogh Ádám meglett ember — József Attilától tudjuk, ki az. Lefegyverző egyszerűséggel — nyersen? — ír most nekünk a hajdani gyerekről, aki volt, a felnövésről.

Volt egy gyönyörű szép álmom. Valami csoda-vasút vitt fel egyre magasabbra és magasabbra. Aztán egyszer csak megállt, s alattam a nagy-nagy mélységben áttekinthetően, s mégsem egysíkú térkép formájában terült el a város; egy percig sem volt kétségem afelől, hogy ez a város maga a valóság. Nem szebb, bizonyára nem is emberibb, mint lentről nézve, amikor benne botorkálunk, de sokkal áttekinthetőbb. Onnan fentről most már sok mindent érteni véltem abból, hogy milyen is ez a város, milyen a valóság, melyben élek; úgy vélem, s álmomban is úgy véltem, ennél többet nem is kívánhat az ember.