Az első, ami eszembe jutott, hogy Bazsányi Sándor könyve jót tesz. Jót tesz a tárgyalt könyveknek, jót tesz az irodalmi közegnek, a figyelmünknek és a figyelmességünknek, és úgy is, hogy egyszerűen teszi a jót. Ám ne valami humanista (?) rajongásra gondoljunk, Bazsányi nem rajongó (ha olykor számítgatás nélkül, őszintén rajong is), inkább mondanám sétálónak, egy flaneurnek, aki szerbantalos udvariassággal, tudással és éberséggel vezet minket a test felől nézett nádasok közt. Mintha volna időnk efféle barátságosságra. Mintha az ő könyve teremtene ilyen időt.
Ha a tehetség fogalmán gondolkodom, mindig megképződik előttem Perneczky Géza ábrázata. Az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is ismertem. Bármihez nyúl — márpedig sok mindenhez nyúl: művészetkritikus, művész, történész, elméletíró, szépíró, foglalkozott mail arttal, könyvei kiadásával, káoszelmélettel, növényrendszertannal, múzeumtervezéssel, s ki tudná felsorolni, mi mindennel még —, érdekeset, magával ragadót, gondolatébresztőt, s a képzeletet kigyújtót alkot. Ebben a könyvében az utóbbi fél évszázad képzőművészetének egy lehetséges történetét meséli el (bőséges kitekintéssel korábbi korszakokra), bámulatos fesztelenséggel és letehetetlenül izgalmasan. A születés pillanatában illetve mozgásban látjuk itt, nemegyszer személyes élményként elbeszélve azt, amit máskor — majdnem mindig — száraz akadémikus tudásként, üres nevezéktanként kapunk a kezünkbe: az irányzatokat, művészi törekvéseket. Perneczky együtt meséli el a művészeti mozgalmak, a művészeti intézmények és a művészeti piac történetét — tömören, elevenen, tehetségesen. Remek könyv.
