Aznap Ecsedi meg is hívta ezt a bácsit az esti tábortűzre, hiszen ott laktunk kint, az ásatásokon a sátrakban, és estére strambusz volt beígérve, erőteljes, lebbencsből készült pásztorétel. És tényleg eljött a Pista bácsi is. Volt neki egy kis fémdobozkája, bőrszíjon, a vállán átvetve, és ahogy leültünk ott a tűz körül, egyszercsak azt mondja: nulla-nulla-kettő, Hódmezővásárhely, itt Fábián István népművész, megkezdem adásomat… Úgy csinálta, hogy a drót végére cigarettát tűzött, mintha az lenne a mikrofon, és abba kezdett beszélni. És tényleg, egy egész rádióadást nyomott le, énekelt, beszélt, úgy, ahogy azt a rádióban hallotta. Azt állította, hogy neki mindegy, hogy hol van, mindenről tud leadni, még a bika szarván keresztül vagy azon a villanyoszlopon át is, amin a drótokig fut fel a magasba az üzenet, mert működik neki az adás, csak az a fontos, hogy kontaktus legyen. Mindössze két osztályt végzett — hallottuk róla — de nagyon furi fajta ember lehetett.
„Az affirmatív szirup”. Ezt a kifejezést olvashatni Lengyel Imre Zsolt egyik kötetbéli kritikájában. Hogy ez folyná teljesen körül a tárgyalt művet. Talán ebből is látszik: Lengyelnek az elé kerülő szövegeket komótosan ízekre szaggató írásaiban egyfajta visszafogott ingerültség érezhető, az okoskodó, előíró vagy a körmönfontság olcsó látszatát segítségül hívó üresség iránti türelmetlen ellenszenv. Analitikus elme, képtelen, közhelyes, tarthatatlan előfeltevések feltárásakor van igazán elemében, a kíméletlenül alapos végiggondolás a legfőbb szenvedélye. Legfőbb ellenfele a honi vulgárposztmodern és annak sajátos leágazása, az az irodalmi divat, amely múltunkat színesen, szagosan, áramvonalas narratív trükköket bedobva, megfelelő pillanatban giccses közhelyektől meghatottan éppen úgy meséli újra, ahogy mindig is ismerni véltük. Pedig a testek tapasztalata, a beléjük íródó, mozdulataikban megmutatkozó múlt nem lényegileg egyforma építőkockák, amelyekből bármit, de leginkább valami nagyon kézenfekvőt lehet csak összerakni a nagy elbeszéléseket lerázó szabadság rendre végtelen konformizmusba — dögunalomba — fúló kötetlen szövegjátékában. Lengyel Imre Zsolt éles szemű ideológiakritikája megmutatja, hogy a fundamentalizmus és a vele hamisan szembeállított, kiüresített álposztmodern végső soron közeli rokonok: közös vonásuk, hogy nem ismernek kérdéseket és nem érzékelnek problémákat. Ha igazuk lenne, semmi szükség nem volna irodalomra, de Lengyel elég jó olvasó ahhoz, hogy minden oldalon bizonyítsa: nincs igazuk. Utál minden divatot és minden olyan intellektuális közhelyet, amelyek divatokat és ellendivatokat legitimálnak. Egy minden könnyed szellemességtől és eredetiségtől mentesen léha kritikusi beszédmóddal szemben lép fel, melynek némely e lapokon feltrancsírozott munkák mintha csak a derivátumai lennének. Ugyanakkor az írásmódok, melyeket — az etikai kritika lehetőségei iránti elméleti érdeklődésétől nyilván nem függetlenül — figyelmünkbe ajánl (Rubin Szilárdtól és Spirótól Krasznahorkain és Bodoron át Szécsi Noémiig), megnyugtatóan sokrétűek ahhoz, hogy a dogmatikus kritika csapdáit is széles ívben kerülhesse el. Szövegérzékenység és aprólékosság párosul elméleti érzékenységgel és történeti felkészültséggel, bátor, ugyanakkor körültekintő ítélkezési kedvvel és imponáló szívóssággal.
A könyv szerzője ebben a remek kötetben azzal fenyeget bennünket, hogy filozófiája nem könnyed, s e fenyegetését teljes mértékben be is váltja. Azért teszi ezt, mert súlyos aggályai vannak a filozófia társalgási modelljével szemben, amikor a gondolatok labdái ide-oda pattannak, s a játék szabálya, hogy elkapjuk vagy visszaüssük. Nem, ő ehelyett inkább mázsás köveket görget, vagy még inkább — konstruál. Konstrukciói nem önkényességet vagy alaptalanságot jelentenek, hanem új szellemi nézőpontokat. Magyarországon filozofálva (regényt írva, képet festve) megszoktuk — Bagi Zsolt kedves kifejezésével élve —, hogy elszámoljunk azzal: nem éppen a centrumban vagyunk, s ezt a provincializmus kritikájával, vagy a periférikus helyzet kísérleti, sőt néha egy-egy dologban élre ugró lehetőségeinek számba vételével dolgozzuk fel. Ő ezzel szemben a lokalitás és univerzalitás új viszonyát ajánlja nekünk, mint a modern kor jellegzetességét, ahol az univerzalitás nem a centrumokból árad a perifériába, mert a centrumok is lokálisak. „Az egyetemes arca, ahogy a helyünkről látszik” — magyarázza könyve címét. Így aztán természetes módon kapcsolódnak össze a tartalomjegyzék alapján nagyon is széttartó témájú írások, Merleau-Ponty festészetfilozófiája illeszkedik a Nyolcak művészetéhez, s egy filozófiatörténeti mesterműként is értékelhető Spinoza-tanulmányról felfogjuk, hogy a szerző a magyar társadalom súlyos betegségére, a dezintegrációra keresi benne az orvosságot, ahogyan Kemény István és Bartis Attila párbeszédéről, vagy Petri György Mizantróp-fordításáról szólva is.
A halált figyelte mindig, semmi mást, de mégis úgy tudta megszerettetni a verseiben az életet, mint senki más. Ámult. Ámulva élt. Kapcsolatot tartott a Titokkal. És a versei átélhetővé teszik ezt az ámulatot: szerelmessé teszi olvasóját az életbe. Azt hiszem, ő tudta, mi az, hogy boldogság. Nem látomásai voltak, hanem egyetlen látomás volt az élete. Írt az életével és a halálával is.
Pedig igazából nem is írt, hanem beszélt. Csak úgy elmondta. Szinte könnyedén. És abban, ahogy beszél, ott van Ady bibliás magabiztossága, Krúdy boros bolyongásai, József Attila utolsó verseinek a pokoli tudása, Pilinszky misztikája, Horatius derűje és Szent Ferenc humora. Bizony, ez mind. Aki majd olvassa ezt a könyvet, meg fogja látni, hogy ez mégis milyen végtelenül egyszerű. Csak egy beszélgetés egy kocsma előtti asztalnál, októberi napsütésben.
Ez a kritikakötet nem kötetnek készült. A kritika ebben a kötetben nem besorolás, kanonizálás. Nem irodalomelméleti dedukció. Még csak nem is kommentár. Hanem — egy nagy tanulmány mellett — alkalmi kritikák sora, ahogyan alkalom, véletlen, megjelenés, szerkesztői megrendelés hozta. Szerzőjének nincs egységes módszere, megközelítési módja, hacsak azt a rendkívüli komolyságot nem tekintjük annak, amivel minden elébe kerülő művet önmagában megérteni és megítélni akar. Hacsak a szöveg irodalmi megformálásának, tárgya érzéki felidézésének igényét nem tekintjük annak. Hacsak az összehasonlítások gazdagságát, azt a rendkívüli készletet nem tekintjük annak, amit mindközönségesen műveltségnek, tudásnak, emlékezetnek és érzékenységnek nevezhetünk. A válogatást sem utólagos koncepció hozta létre, hanem a minőségérzék — ezúttal saját maga megítélése. Az ítélet — a kritikusnál ezen fordul meg minden. Gyáva kritikus nem ítél, relativista kritikus nem ítél, frivol kritikus ítél, de érzékelteti, hogy nem ért egyet (teljesen) a saját ítéletével. Sántha József mindig ítél. De ítélete nem apodiktikus. S nem azért, mert hangsúlyozná a Vas István-i TFM-et (tévedések fenntartása mellett), s nem is azért, mert véleménye szubjektivitását nyomatékosítaná. Egyikre sincs szükség — mindkettő minden kritikában adott. Hanem azért — nagy kritikusi újítása ez —, mert hajlandó akár többször, s különféleképpen bejárni az értelmezés útjait, s így is kipróbálni ítéletét. Így aztán sem formai dolgokhoz, sem gondolati mélységekhez nem tapad az ítélet, s noha igazolódik azokban, megőrzi az intuíció frissességét. Nagyszerű kritikus.
„Régóta tudott — miként Barthes írja —, hogy a fénykép rászorul a szavakra, mert csak közvetett módon képes megragadni tárgyait.” Azonban ennél is régebbi tudásunk, hogy a szavak viszont a képekre szorulnak rá, mert közvetett tartalmakat leginkább közvetlen módon, képek által lehet leghatásosabban kifejezni. Ha e két állítást igaznak fogadjuk el, aligha tűnhet paradoxnak, hogy a fényképet és a Történelmet ugyanabban a században találták fel. Mindkettőben a múltat, a múlt képeit véljük felfedezni, ám ez a múlt csak akkor válhat számunkra jelentőssé, ha egyúttal saját magunkat és jelenünket is meglátjuk benne. Ahogy az írást nem csak én olvasom, hanem az írás is olvas engem, úgy a fényképet sem csak én nézem, hanem az is engem — visszanéz. Éppen e kettős kötés az, ami olyan ellenállhatatlan erővel vonz bennünket mindkettő irányába. S ha egy műben esztétikailag érvényes módon keveredik a kettő, akkor ez az erő összeadódik, s nemegyszer kivételes hatást képes kiváltani. Így aztán aligha lehet csodálkozni azon, hogy az efféle művekkel való foglalkozás feladata is épp olyan ellenállhatatlan, sőt magától értetődő, mint az, hogy magunkat lássuk meg egy tizenkilencedik századi nő szenvedéstörténetében vagy egy körtefa virágzásában. Kiss Noémi írásai e vonzás árnyalt szövegképeit nyújtják az olvasónak.
Egyszemélyes irodalomtörténet? Dérczy Péter elhárítja ezt a jelzőt, s szerényen csak „töredékekről” beszél. Pedig ha valakinek, neki igazán személyes köze van a modern magyar próza kialakítóihoz, kivált a kötetben szereplő szerzőkhöz, Gozsdutól Csáthon és Krúdyn át Tersánszkyig és Németh Lászlóig. Három évtizedes irodalomtörténészi és esszéírói munkásság „hosszanti” metszetét kapja kézhez az olvasó. Egyben pedig egy nagyon személyes és nagyon karakterisztikus irodalomtörténeti látásmód foglalatát, amelyre mindenféle normativitás, korszerűség-bálványozás vagy erőszakos kanonizálás elutasítása a jellemző. Szkeptikusan szemléli a születés–kiteljesedés–elhalás hármasságára építő „szerves” fejlődésmodellt, amely oly erősen gyökerezik a magyar irodalomtörténet-írás hagyományaiban. Helyette a megszakítottság és a folytonosság jegyeit kutatja, mind az irodalmi folyamatok, mind pedig az egyes művek elemzése során. Érzékeny megfigyelésekkel bizonyítja, hogy ez a kettős nézőpont megalapozottabb osztályozást tesz lehetővé, mint az a mérlegelés, amely, mondjuk, csak a látványos formai újításokra helyezi a hangsúlyt. Kivételes arányérzéke megóvja attól is, hogy értékkategóriává léptessen elő poétikai-irodalomtörténeti megállapításokat. „Fejlődés helyett beszéljünk inkább változásokról” — talán ez a kijelentés lehetne irodalomtörténeti munkásságának jelmondata.
Az első, ami eszembe jutott, hogy Bazsányi Sándor könyve jót tesz. Jót tesz a tárgyalt könyveknek, jót tesz az irodalmi közegnek, a figyelmünknek és a figyelmességünknek, és úgy is, hogy egyszerűen teszi a jót. Ám ne valami humanista (?) rajongásra gondoljunk, Bazsányi nem rajongó (ha olykor számítgatás nélkül, őszintén rajong is), inkább mondanám sétálónak, egy flaneurnek, aki szerbantalos udvariassággal, tudással és éberséggel vezet minket a test felől nézett nádasok közt. Mintha volna időnk efféle barátságosságra. Mintha az ő könyve teremtene ilyen időt.
Ha a tehetség fogalmán gondolkodom, mindig megképződik előttem Perneczky Géza ábrázata. Az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is ismertem. Bármihez nyúl — márpedig sok mindenhez nyúl: művészetkritikus, művész, történész, elméletíró, szépíró, foglalkozott mail arttal, könyvei kiadásával, káoszelmélettel, növényrendszertannal, múzeumtervezéssel, s ki tudná felsorolni, mi mindennel még —, érdekeset, magával ragadót, gondolatébresztőt, s a képzeletet kigyújtót alkot. Ebben a könyvében az utóbbi fél évszázad képzőművészetének egy lehetséges történetét meséli el (bőséges kitekintéssel korábbi korszakokra), bámulatos fesztelenséggel és letehetetlenül izgalmasan. A születés pillanatában illetve mozgásban látjuk itt, nemegyszer személyes élményként elbeszélve azt, amit máskor — majdnem mindig — száraz akadémikus tudásként, üres nevezéktanként kapunk a kezünkbe: az irányzatokat, művészi törekvéseket. Perneczky együtt meséli el a művészeti mozgalmak, a művészeti intézmények és a művészeti piac történetét — tömören, elevenen, tehetségesen. Remek könyv.
