Ha fellapozzuk az utóbbi időben megjelent kritikagyűjteményeket (például Gaborják Ádámét vagy Lengyel Imre Zsoltét), láthatjuk, hogy a magyar (irodalom)kritika annak ellenére állít elő jelentős teljesítményeket, hogy ezeknek a szövegeknek egyre szűkülő térben, egyre lanyhuló érdeklődés mellett kell teljesíteniük. Visszatérő panasz a napilapok kritikarovatainak eltűnése, ami inkább csak könnyen megérthető eredménye annak a folyamatnak, amelynek során a „létezett” szocializmus egykori eltagadhatatlan vívmányaként megkonsturált „általános műveltség” elvárásrendszeréből kikopik az olvasás és az olvasottakra való nyilvános reflektálás intézménye. Noha a bölcsészek, vagyis az életvitelszerűen (és: életre-halálra, ahogy Márai javasolta) olvasók és írók folyamatos defenzívában vannak, és sokszor önbeteljesítő jóslatként eredményesen építik be ezt az örök-defenzívában-létet önképükbe, soha nem volt nagyobb szükség a kritikára: a kritikus szemléletre, a kritikai attitűdre, a radikális olvasatokra, az esszé műfajában rejlő szabadságra, a termékeny mellé- és félreolvasásokra, az épületes gondolatfutamokra a mindenkori gondolati és retorikai sekélység, a gagyi, az egydimenziós látásmód ellenében. Ezeknek előállítása, ha szabad így fogalmaznom, kemény munka, csakis szenvedéllyel és egzisztenciális háttérrel végezhető el tisztességesen. A kritikai terek beszűkülése voltaképpen nem más, mint a Jürgen Habermas által A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című könyvében (1962) már idejekorán felismert folyamat beteljesedése: a közös dolgaink egymás tiszteletén alapuló nyilvános megvitatása, a más véleményen levők árnyalt argumentációval történő meggyőzése fokozatosan átadta helyét a demagógiának, a leegyszerűsített üzeneteknek, a személyeskedő, a karaktergyilkosságot mint egyetlen lehetséges kommunikációs formát felmutató közlésmódnak, sőt panelekből összerakott pártnyilatkozatoknak. Ebben a helyzetben nem csoda, ha a független kritikus eszményképe megmosolyogtató anakronizmussá válik. Azok a furcsa szerzetek, akik még olvasnak könyveket és újságot, nagyrészt a magyar változatában komoly minőségbeli és etikai anomáliákat felmutató bulvárt keresik. A könyvpiacot — az állami támogatások és megrendelések világán kívül — ezeknek az olvasóknak az igényei határozzák meg, amihez a felmérések szerint az irodalomkritika műfaja gyakorlatilag hozzá sem tud szólni, csak a marketing és a tévéreklám.
Éppen ezért, a szűk mozgástér, az elenyészően kicsi közönség miatt van különösen nagy jelentősége minden könyvnek, amely egy-egy kritikus szövegeit fogja össze. Hogy láthassuk: a folyóiratokban vagy hetilapokban elszórt közlések esetleges kontextusait (voltaképpen természetes közegüket) elhagyva, az eredeti megjelenéstől időben is eltávolodva mit mutatnak. Van-e olyan mondanivalójuk, amely az aktualitás húzóereje nélkül is kiköveteli odaadó figyelmünket? Ilyen kötetek olvasásakor jellemzően áttevődik a fókusz a recenzeált, kiindulópontként vagy ürügyként szolgáló szövegről/műről/jelenségről magára a kritikusra és a kritikára. Itt már a címlapon feltüntetett szerző nevének kell szavatolnia azért, hogy érdemes — akár újra — elolvasnunk a kritikákat. A hangsúly, a nézőpont változása miatt sokkal könnyebb rámutatni az esetleges következetlenségekre, hibákra: a kritikus pőrén áll előttünk.
Farkas Zsoltnak legutóbb 1998-ban jelent meg rendes kritikagyűjteménye (Most akkor, Filum), következésképpen a most megjelent kötet viszonylag nagy intervallumot fog át, 1999 és 2012 között született írások szerepelnek benne. Esszék, kritikák — így az alcím: kevés hagyományos értelemben vett kritikát találunk benne, az esszé laza határait is feszegető írásokból annál többet. A cím sokat elárul abból a közvetlen és felszabadult viszonyból, ami Farkas írásainak stilisztikai-retorikai lényegét adja. Ráköszön a világ dolgaira, filozófusokra, könyvekre, írókra, kiállításokra, gondolattöredékekre, politikusokra, világnézetekre. Koncepciója a (le)tegezés, a tekintélyt önmagáért nem tiszteli, úgy beszél, mintha csak a kocsmaasztalnál ülnénk: vehemensen, felszabadultan, sokszor csapongva. Szinte várja, hogy vágjunk közbe, vitatkozzunk vele, sorakoztassuk érveinket más vélemények mellett. Ostorozhatnánk pedellusmód, de inkább üdvözöljük ezt a stílust: máskülönben elviselhetetlen lenne ennyi okos szöveg egymás után. Összefoglalva és előrebocsájtva: a kötet kulcsszava az e(szté)tika, főhőse Tamás Gáspár Miklós, legfontosabb gondolata pedig — a kulcsszóból következő etikai-esztétikai nézőpont szétválaszthatatlansága mellett — az, hogy miközben nem szabad túl komolyan venni magunkat, az olvasásnál csak a több olvasás, a rengeteg olvasásnál csak az alaposabb olvasás jobb. Illetve: igyekezzünk kielégíteni természetes vágyainkat rendes kultúrember módjára, és akkor nem lesz nagy gond.
Farkas Zsoltot igazán nem vádolhatjuk túlzott udvariassággal vagy a politikai korrektségbe való burkolózással. Bírál ő mindent, beleköt a betonba is: de korántsem öncélú kötözködés ez, inkább jóleső radikalizmus. Szerencsésen vegyíti az indulatos kiszólásokat az alapos érveléssel, de nem fukarkodik az affirmatív gesztusokkal sem. Egyértelműen leteszi a garast valami mellett, határozott értékítéletet mond és képvisel következetesen, így jó nagy ívben kerüli el az anything goes filozófiájára épülő kritikusi attitűdöt, az „affirmatív szirupot” (© Lengyel Imre Zsolt). Érvei mögött pedig felsejlik a többször expliciten is megfogalmazott mozgatóerő, amely a szöveg érzéki örömét egyéb érzéki örömöktől nem elhatárolva tulajdonképpen gátlástalan, de szigorú hedonizmusra csábítja olvasóját is. Farkas szerint az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvassunk, hogy igénytelen gondolatok tanulmányozásával töltsük. Milyen igaz! Amihez hozzászól, annak tétje van, mindenhol kapcsolódási pontokat talál, asszociál és összefűz, és egyáltalán nem csak ott, ahol ez magától értetődő.
A nyitószövegben Szegedy-Maszák Mihály Irodalmi kánonok című könyvét elemzi, kritizálja tisztelettel. Talán nem véletlen, hogy az elemzett könyvből a „retorikai sokkterápiát” hiányoló, azzal nagy kedvvel élő Farkas kötete első lapján máris ilyesmit olvashatunk: „[t]alán lehet tudni, mindenesetre mondom: nem szoktam fölösleges tiszteletköröket futni, néha még a kötelezőket sem.” (9) Szegedy-Maszák irodalmi hagyományunkhoz való viszonyát, Kosztolányi-centrikusságát, a fordításról és a kulturális közvetítésről, a kánonról és a Kánonról vallott nézeteit alaposan bírálja („szidja”), de végül „kitűnő könyvnek” nevezi a kötetet. Már itt felbukkan, és az egész könyvön végigvonul a politikai kritika hiányának felpanaszolása, értetlenségét fejezi ki a kritika és az irodalomtudomány ideológiával és politikával szembeni ellenérzése, sőt félelme láttán, amit a rendszerváltás rossz örökségének, a tudományban is érvényesülő diktatúra leváltásának félreértéseként gondol el. Ezt fejezi ki az előszeretettel és mintegy programszerűen használt „e(szté)tika” szóvegyítés, amely a két entitás szétválaszthatatlan összetartozására hívja fel a figyelmet. „Magyarországon furcsamód nem jelenik meg nyíltan […] a politikailag vállaltan és öntudatosan elkötelezett irodalomkritikai irány (néhány — sok? — egyre tompább agy(ar)ú vaddisznót leszámítva), s látszólagos egyetértés honol az egyébként finoman fogalmazva durván különböző értelmezői közösségek között a tekintetben, hogy az esztétikai érték a legfőbb érték, és a politikát — főleg így a szabadságba’ ma már ki kell küszöbölni, vagy legalábbis ne politikai elkötelezettsége miatt szeressük ezt vagy azt az írót […].” (17) Mindehhez persze rögtön ki kell emelni azt a kiáltványt, amely a „politika” szó jelentésének eredetéhez való visszatérítésével szeretne „kellemes változásokat” előidézni (Ezentúl jók legyetek! 🙂). Ebben felhívja a figyelmet a politika kifejezés „közügyek: kisebb-nagyobb közösségek közös ügyeinek intézése” értelemben való használatára, és ezt javasolja a bevett „pártpolitika”, „amit a legügyesebb/legakarnokabb önzők odafenn csinálnak” jelentés helyett. Ez a cikk eredetileg 2006-ban jelent meg a Magyar Narancsban, és ha a hírszerkesztők számára összefoglalt, de bárkinek hasznos életvezetési tanácsok (pl.: „nézz meg egy jó mozit [színházat], menj el egy jót kirándulni a családoddal egyszer végre és ne veszekedjetek, szerezz be jó zenéket és mindenképpen táncolnod is kell egy jót. Sportolj és szeretkezz rendszeresen. Ne fontoskodj” — 243) hatásai nem is látszanak meg a magyar közéleten, a politika szó régi-új értelmét azóta — ha nem is feltétlenül csak ennek a szövegnek köszönhetően — elég sok fiatal visszhangozza, és vonja le ennek a fontos jelentéstani vonatkozásnak a tanulságait.
Az első, önpozicionáló szöveg után — melynek aztán a Kulcsár Szabó Ernő életművét elemző szöveg (Győz a jó) lesz a párja — a kevés szépirodalmi kritikák egyike következik: Bartis Attila rajongói ezt a részt inkább ugorják át. A Szép és jó és szép és jó című írásban ugyanis alaposan leszedi a keresztvizet A sétáról: a könyvben az „esztéticizmus ideológiája”-ként ismeri fel a „mű tüntető antiideologikusságát.” (44) A könyvből vett szemelvények és kommentárjaik mind arra irányulnak, hogy megmutassák annak az írói koncepciónak a tarthatatlanságát, amely elsősorban a szép mondatok írását tűzi ki célul. „Vajon nem kötelessége egy szépírónak, hogy szép mondatokat írjon? Minek ennek ekkora feneket keríteni? És nem csúnya dolog állandóan rángatni az olvasót, hogy nézd csak, sikerült? (»Mi?«) A Mondat Beavatottjai hogyne ismernék fel egymást.” (48) Jól odamond A kis hercegnek is („bájmimóza bornírtság”), és tovább csépeli a Bartis által képviselt írói attitűdöt és a konkrét szöveget.
A Szia esszéi nem csak irodalmi témák köré csoportosulnak, horizontjuk ennél tágasabb. A kultúrát mint közeget elgondolva olyan témaköröket is megragadnak, melyek csak áttételesen vagy sehogy sem kapcsolhatók a par excellence magaskultúrának tartott jelenségekhez. Ilyen például a Knézy Jenő sportkommentátori tevékenységét elemző, és ezen keresztül nemcsak a(z akkori) tévéközvetítések világát, de valami nagyon mélyen gyökerező nemzeti sajátosságot is körülíró esszé (Az autista szinkronúszó 2002-ben jelent meg; a riporter 2003-ban elhunyt, azonos nevű fia szintén sportkommentátorként működik). Ez az írás azért is érdekes lehet, mert már sport- és médiatörténeti dokumentumnak számít: az azóta eltelt időben a magyar foci és a sportújságírás akkor még elképzelhetetlenül alacsony regisztereket hódított meg, és ma, amikor az élsport hovatovább a nemzeti identitás egyetlen épkézláb része, egy úszó/focista/kézilabdázó/stb. teljesítményének lefitymálása pedig hazaárulás, fontos társadalomlélektani belátásokra vezet annak felismerése, hogy a sportról szóló közbeszéd bevett fordulatai tökéletesen leképezik az összes társadalmi bajunkat.
Aztán ott van a meglepően iskolásra sikerült lemezkritika, a Bëlga Zigilemezét kiveséző írás (Ipopzeneka). „[S]zigorú értekezések”, „tudományos kutatómunka, szociális terepmunka, kulturális antropológia, fundamentál-ontológia” (267) — írja körül a dalokat Farkas, majd a továbbiakban azt a tételt bizonyítja, hogy ha az irónia-faktor a vizsgált tárgyban elég magas, akkor a műelemzés — talán az ellenpontozás kedvéért — viszonylag moderált és higgadt tud maradni. Ronaldinho 2010-es vébéről való hiányzása is egy külön esszét ihletett, amelynek himnikus hangvételét a cím (A szentek élete) épp csak előrevetíti. Itt egy kicsit felvillan, mire volna képes a szerző, ha véletlenül ő maga kommentálhatná a meccseket: szerintem érdekes kísérlet lenne. A bugyuta foci–irodalom-párhuzamok helyett arra hívnám fel a figyelmet, hogy mindig külön érték, ha egy másik szakmában is el tudunk mélyedni, tekintve, hogy minden összefügg mindennel, ahogy azt már Müller Péter Sziámi is megénekelte. Nem csoda, ha a farkasi Ronaldinho-hagiográfiára egy csomó irodalmi, irodalomelméleti és -történeti analógiát rá tudunk húzni.
A széleskörű popkulturális tér bejátszása jól kiegészíti Farkas Zsolt rajongását Tamás Gáspár Miklós tevékenysége iránt. Az allstar válogatott csapatkapitánya kétségkívül ő, még akkor is, ha természetesen vele is vannak kisebb-nagyobb vitái: három esszé is vele foglalkozik. TGM Törzsi fogalmak című könyvét (1999) kötelező olvasmánynak kiáltja ki, teljes joggal: nem a megfellebbezhetetlensége vagy hibátlansága miatt, hanem elsősorban azért, mert TGM „kvalitás”, „jelentős magyar gondolkodó”, „kimagaslóan művelt, tájékozott, eszes, szellemes, egyszerre mély és felszínes, laza és kőkemény, nagyszerű és egyszerű, durva és finom, zelóta és bohóc.” (103) (Írásom címét az első kötet nacionalizmus-fejezetéből kölcsönöztem.) Az első TGM-írás címében a kiáltványíró követel: Mehr Gazsi! „Olvasói széljegyzetei” ennek az odaadó és tiszteletteljes rajongásnak talajából nőnek ki, a stiláris pimaszság, a gondolatmenetek közé iktatott lazulós párbeszédfoszlányok pedig igazán nem vehetik el a meghatottság érzetét. Fő vitapont a demokrácia illetve az írások demokratikussága. „Barbárság vagy egyenlőtlenség” — Farkas (Trockijjal szólva) ekként rekapitulálja TGM mának szóló üzenetét, miközben azt a lehetőséget próbálgatja ő is, hogy hogyan válhat a „közvetlen hatalomelvű” „önzés gyakorlata” helyett valóban a közjóért munkálkodó entitássá a demokratikus alapokon nyugvó politika (134). Logos, Ethos, Pathos, Aramis és Eros kardoznak itt nagy zajt csapva, miközben Beavis és Butthead is felröhög néha, de ez ne tévesszen meg minket: itt a radikális olvasásra való buzdítás ékes példáját láthatjuk.
Amit erre és az egész magyar kultúrára veszélyesnek tart, azt „átfogó patológiának” nevezi. A „frusztrált, impotens és rosszindulatú berögződésekkel terhes pótcselekvések” együttese „eleve nem ismeri az örömteli, ezért fáradhatatlan munkát; a figyelmes, kedves, türelmes, odaforduló, találékony, elegáns, érzékeny, értelmes munkát. Nincs ideje rá, ő totális háborúban van az ellenség ellen. Akit persze nem ismer és nem is akar ismerni. Amúgy unatkozik.” (420) Ez nemcsak a szélsőjobb érzülete, sokkal tágabb annál: mindig volt helye a nap alatt, és feltehetően lesz is. Farkas Zsolt érzékeny megfigyelőként elég pontosan írja le a körülöttünk zajló közérzületi változásokat (noha az idézett írás, Az „önzés” — a magyarok hamis filozófiája 2012-ben jelent meg), ha nyitottan olvassuk, sokat tanulhatunk belőle magunkról — közösségként és egyénként is. De nem esik abba a hibába, hogy mindenhol rémeket lásson: következetesen kitart az olvasás, a gondolkodás szabad öröme és örömteli szabadsága mellett — és persze kérdésfeltevéseivel komoly felelősséget is ró olvasójára. A kötet egésze afféle pedagógiai célzattal is rendelkezik — jócskán túl az átjavított szemináriumi dolgozatok által felmutatott tanári szerepen (Nem és nemzet).
„A háborúban csak vesztesek vannak. A játékban csak győztesek.” „Csak a jó ember boldog.” „A legdrágább ingyen van.” „Merj mások előtt gondolkozni.” Ilyeneket tanít.
Megjelent a Műút 2014044-es számában