A könyvhétnek új paradigmára van szüksége. A kilencvenéves akarás mára sajnos megkopott, megrepedezett, az új generációk számára a cél érthetetlen, nincs is olyan szó napi használatban, hogy „ingujj”. És valahogy a Parnasszust sem találják. Supka Géza és kollégái még joggal gondolták úgy, hogy közvetlenebb kapcsolat kell író és olvasója között. És hogy az határokat dönt le, vagyis inkább valamennyit rombol a túl magas falakból, ha az alkotóember – aki akkoriban még hagyományosan férfinak volt elgondolva – leveszi a zakóját és „ingujjra vetkőzve” megközelíthetővé válik. Konkrétabban szólva: kiül a térre. Aztán, ha akarják, ha van érdeklődő, odaírja a nevét a friss könyve címsora alá.
Az idea valóban szép volt és máig hasznos hullámokat vet, de ideje felnőni a Supka-féle „radikalizmushoz”, és nem az ő köpenyéből bújni ki évtizedek óta, hanem újra megpróbálni hasonlóan kreatívnak lenni, mint ő.
Mert az olvasók megelőztek minket.
Újra divatban vannak az olvasókörök, az online értékelő közösségek, divatos irodalmi szalonok működnek, hová nehéz bejutni, és az olvasói élményoldalakon néha bizony alaposabb szakmai értékeléseket találni, mint a mindig alulfizetett, és néha sajnos kiégett profiknál. A könyvhét egykori „mellékeseménye” (innen a neve is), a Margó-fesztivál mára fontosabb, mint a saját árnyékává vékonyodott könyvhét, tömegeket mozgat, ami azt üzeni számunkra, hogy az irodalom esetenként népszerűbb, mint amennyihez a szakma maga felnőtt. Tulajdonképpen nem is értjük, mi mindent tudnánk megvalósítani, ha elhinnénk, ami helyenként történik velünk, és tanulnánk a rokonszakmáktól (színház, film, képzőművészet). Ha észrevennék, hogy az olvasók nélkülünk hozták divatba az olvasást, és előfordul, hogy jobban szeretnek minket, mint amennyire azt észrevesszük.
Persze – mondhatják a cinikusok – így könnyű.
Az örökös kortárs irodalomnak jól megy, amikor az élet „nyomás alatt” van. És hála a mindenkori magyar hatalomnak, még szinte soha sem engedtek a présen, nem éltünk unalmas, nyitott időket, lassan el sem tudunk képzelni egy szakmai alapon és tisztességgel támogatott szcénát, mert nemigen láttunk olyat működésben. Az évszázadok tükrében alig néhány követendő, új utakat nyitó szabad év illegeti magát, amikor az írók következmények, retorziók, félelmek nélkül beszélhettek, írhattak.
A magyar irodalom legális és illegális arca ezért egészen más, és úgy látszik, manapság, a könyvzacskózások, a frissen újra fogalmazott tiltólisták idején nekünk ezzel együtt kell élnünk, ennek a kétarcúságnak hatása van a választásaink minőségére, a szabadságunkra, a született szövegekre, magára a nyelvre, és persze az életünkre. És akkor még szó sem volt a gondolkodásról, az olvasásértésről és félreértésről, és persze arról, hogy a hazai olvasó egyik legfontosabb, megőrzendő tudása, hogy lásson a sorok között.
Ahogy én látom, Miskolcon sokkal nyitottabb az irodalmi élet, mint bárhol máshol az országban. A Kárpát-medence talán legszebb folyóiratát itt szerkesztik, és nem véletlen, hogy egy galéria is az alapítók között van. A Műút, mint élő szellemi műhely – az én szememben legalábbis – mindig a művészetek együvé tartozásának hírnöke volt. Ezért fért meg benne egy domináns, kortárs képzőművészeti rovat vagy a képregény, mint haladó műfaj, mint az elbeszélés radikális lehetősége.
Ez nyilván nem véletlen. Miskolc sosem volt hagyományos irodalmi centrum, az itt írt sorok úgy mossák alá a várost, ahogy a Szinva bújik meg műutak, lakóházak, vagy a pláza alatt. Az irodalomnak itt mindig is értenie kellett a színházat, az operát és újabban a kísérleti filmet, és persze történetileg is, a miskolci írónak ismernie kellett a munkás sorsot, a sajgó testet, a pusztuló szőlőt, a fáradó bányát. Zelk, Kaffka Margit, Szabó Lőrinc, Lengyel Menyhért vagy a kortársak: Böszörményi, K. Kabai, Jenei, Keresztury vagy Zemlényi általában úgy írják a város mítoszát (már, ha éppen azt írják), hogy az egyéni, az apró, a töredezett felől indulnak. Mintha festőktől tanultak volna, és félnének a nagy totáloktól.
A város mégis a megírt és el nem feledett hagyomány, a regényekben, történetekben élő gyökérzet. A megírt anekdotákban létrejön az identitás – és ez teszi Miskolcot valamilyenné.
Ami nincs megírva, nem létezik. Ahol becsülik az íróikat, ott becsülik a mítoszaikat, ott minden kávéháznak, kricsminek, utcasaroknak, meg, ahogy itt mondják, „kapunak” legendája van. A város szívét félteni kell, mert az nincs neki magától, csak ha írnak neki. A helyiek élete sem marad emlékezetül, ha nem készülnek róla remekművek. Az olvasók élete, világa, az önök szellemi öröksége sárgulhatna bele – elvileg – a régi, bekötött újságokba – amit csak néhány félbolondnak tartott helytörténész vesz majd elő –, ha nincsenek zseniális könyvek. Nem az írókat kell félteni, de Miskolc kortárs létet, a szellemiséget, a mai tudást a közös múltról, a hely folyton megújuló, mégis Déryné Széppataki Rózától Keresztury Tiborig ugyanazon gyökérről táplálkozó szellemét.
Miskolc „búvópatakjai” közül, engedjék meg, hogy az utóbbit emeljem most ki. Keresztury Tibort, a kiváló írót, aki Miskolcon nőtt fel, és a Hűlt helyem című vadonatúj regénye, ami erre az idei könyvhétre jelent meg, az avasi ember krónikája is. A groteszk, megrázó, gyönyörű regény az Avas aljának nehéz és kormos napjait is megírja, és bár kísérletet sem tesz rá, hogy egészében lássa a várost, mégis borzongató szép érzés olvasni annak, aki erre jár, vagy itt él. Jómagam idén nyáron kétszer is a Tiszai pályaudvaron várakozva ízlelgethettem ezt a vékonyka, mégis számadásnak szánt remekművet. A város, melynek ilyen feltétel nélküli, saját írója van, boldog lehet, mert nincs provinciális igája.
A 2021-es, őszre tolódott miskolci könyvhetet, a kortárs irodalom ünnepét ez az utolsó előtti mondat nyitja meg, amit most, ebben a pillanatban olvasok fel önöknek. Olvassanak továbbra is sokat, maradjunk hűek egymáshoz!