A cím mindjárt kérdést vet föl. Arról van-e szó, hogy Bereményi Géza ambíciója az angol regény magyar megfelelőjének megírása, vagy pedig arról, hogy annak főhőse és önmaga között lát hasonlóságokat? Én az utóbbira szavazok, s elképzelem, hogy amikor az író kamaszkorában elolvasta Dickens regényét, akkor megrögződött benne az a sok párhuzam, amely az ő kalandos ifjúkorát párosította David Copperfieldével. „…alakmásomként figyeltem fel a kiskamasz főhősére…” (440) Mindenekelőtt ő is apák és anyák között dobálódik; mostohaapja, aki gyűlöli és kínozza, fölötte hasonlít Dickens Murdstone urára, míg édesanyja ugyanolyan akarattalan, férjének alárendelt lény, mint Clara, David anyja. Ő is mindenféle névváltásokon megy keresztül, ő is jár komisz és emberséges iskolába, ő is különböző társadalmi osztályok között evickél, ő is nagy olvasó, s ő is, mint Copperfield, író lesz — bár erről mindkét könyv ritkán beszél, sőt inkább szemérmesen hallgat.
Bereményi Géza könyve önéletrajz, s bár sok művében — és nemcsak a prózaiakban, hanem a filmekben, sőt a remek dalszövegekben is — sűrűn lehetett önéletrajzi ihletést sejteni, ezúttal képzeletbeli kitérők nélkül fut az emlékezet pályája. A mű fikciója nem is más, mint az emlékezetből való válogatás szinte spontánnak tekintett, az erősorrend alapján kirajzolódó története, amelynek mindazonáltal egységesnek kell lennie és felölelnie a születéstől az egyetem előtti katonaságig a szerző teljes életét. Ám amíg eljut tizenkilencedik évéig, még nem Bereményi, hanem Vetró, azután Rozner. Anyai nagyapja nevét írói jelentkezésekor vette föl. Csak a keresztnév közös: Géza.
Gazdag anyag áll rendelkezésére, amelyet remekül jelenetez. Hiszen ott vannak a nagyszülők, Teleki téri piaci árusok, a tér és a közeli lakásuk udvarának alakjaival, ahol első hat évét tölti, és ahova később is rendszeresen visszajár. Ott van anyjának és orvos mostohaapjának lassú társadalmi fölemelkedése, amelyet a Trabant, majd a bogárhátú Volkswagen jelez. Ott vannak az első iskolaévek, hamarosan ’56, a családi és a gimnáziumi megpróbáltatások. Megismerkedik vér szerinti apjával, vidéki gimnáziumba kerül, barátságok, szerelmek tűnnek föl, rendőrsztori a Balatonon, és így tovább. Mindez könnyedén, élvezetesen, érdekesen előadva. A könyv könnyen és jól olvastatja magát.
Bár lapjait főképp történetek, események, jelenetek töltik ki, Bereményinek van egy érdekes elmélete a valóságos valóságról. Ez nagyapjával kapcsolatban kerül szóba, aki sokat lódít, ugrat, hogy megtanítsa unokáját a valóságra. Amelyet a kisfiú meg is érez egyik történetében: „mind-mind olyan következetlenül viselkedtek, hogy az még egy kisgyereknek is csak igaznak tűnt. De miért? Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légből kapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit. És ezért van még a nagyapák történeteinek is olyan jellegzetes íze, ha igazat mondanak, hogy az ember megérzi azt. Talán azért hittem el Sándornak minden szavát. A kapcsolódások miatt. Mert azokat én már az én szűkebb, kezdő életemben is kitapasztaltam az udvaron, piacon, felvonuláson satöbbi. Csak kicsit csodálkoztam azon, amit Sándortól hallottam, mégis azonnal ráismertem a valóság jellegzetes szövetére. Nem is felejtettem el a képeket, amiket nekem ő felidézett.” (161–162)
Lehet, hogy ez a nem-fikcióhoz ragaszkodó ars poetica lenne a magyarázat Bereményi szépírói pályájának különös alakulására? Sugárzóan tehetséges első kötete, A svéd király (1970) után a következő évtizedben megjelent néhány könyve, majd elhallgatott, hogy sugárzó tehetségét más műfajokban próbálja ki. Forgatókönyvek, köztük az egyik legjelentősebb magyar filmé, a Megáll az időé, kitűnő saját filmek, a Tanítványok és az Eldorádó; valamint a Hídember, de ez a film most valamiért éppen nem jut az eszembe. Cseh Tamás (és Dés László) számára írt dalszövegei, amelyek nemzedékünk elégikus nosztalgiáját a leghívebben fejezték ki. Negyed évszázad múltán megjelent egy újabb regénye, a Vadnai Bébi, amely egy nagy figuráról szólt (erről még beszélek), amely magán viselte a régóta készülődés, a túlérleltség, az ambíció minden jegyét, s egészében sikerületlennek mondható. Amikor most emlékiratával újra visszatért a szépprózához, semmilyen nyoma nincs a görcsnek.
Hogy anyaga valóságos, azt tényszerűen én is megerősíthetem a szóban forgó tizennyolc év másfél évére vonatkozóan. Történetesen ugyanis a Cukor utcai gimnázium első osztályában, majd egy felet még a másodikban is — amikor is kicsaptak — együtt jártunk. Gézát csak annak az évnek a végén tanácsolták el. Nem voltunk közeli barátok, de azért emlékszem Roznerék Népszínház utcai lakásában egy kettesben töltött délelőtti dorbézolásra, ahol — alighanem mindkettőnk Heltai-olvasmánya alapján — zöld chartreuse-t ittunk tepertős pogácsával. Emlékszem én is Kislaki tanár úrra, osztályfőnökünkre, valamint „Szabó” tanár úrra, a magyartanárra. Annak nyitjára ugyan nem jöttem rá, hogy az előző miért szerepel valóságos nevén, Kovács Endre pedig miért más néven. Mint ahogy CZ osztálytársunkat mindannyian így neveztük (egyszer egy magánhangzó különbséggel valóságos neve is szerepel). „Szukics Magda” viszont, aki nekem is közeli — bár minden erotikától mentes — barátom volt, egészen más nevet viselt, s talán azért lett álneve, mert a Megáll az időben is így szerepelt. (Nemrég megemlékeztem róla, hogy neki köszönhetem életem egyik legfontosabb találkozását, mert ő ismertetett össze apja fogorvosi várótermében Heller Ágnessel és Fehér Ferenccel.)
Innen, ebből a személyes élményből tudom fölfejteni Bereményi könyvére vonatkozó legfontosabb kritikai kérdésemet. Ez az életregény ugyanis tele van jobbnál jobb és érdekesebbnél érdekesebb alakokkal. A kíméletlen üzletember nagyapa és a mélyen vallásos nagyanya. A házbeli 74%-os hadirokkant Nagy Zsigmond, aki rossz viszonyban van a nagyapával, de barátságába fogadja és mindenféle hazafias tudnivalókra okítja a kisfiút. Az udvarban élő asszonyok és kislányok galériája. A nívósabb, műveltebb polgári élet vágyában a szüleitől elforduló édesanya. Későbbi férje, a hisztérikus, idegbeteg orvos. A valódi apa, a betegesen nagyotmondó kedves szélhámos. És így egyre-másra, a Cukor utcáig és tovább, tele éles szemű, remekül karakterizáló és ugyanakkor megint csak szórakoztató, olvasmányos megfigyelésekkel. Ám ugyanakkor mintha mindig éreznék valamiféle tompítást a kisszerűség irányába. Hogy talán mégsem volnának ezek az alakok annyira érdekesek. Hogy banális dolgok történnek velük, és ők maguk is közhelyes válaszokat adnak életük kérdéseire. Távol legyen a méltatlan hasonlítgatás, de e tekintetben Bereményi mintha anti-Copperfieldet írt volna, mert abban a régi regényben a szerény önéletíró kivételével mindenki a maga feje fölé nő, élén a nagy-nagynéni, Betsey Trotwood humorosból monumentálissá növekvő alakjával.
Bizonyára az esetek túlnyomó részében Bereményi életanyagában ez is a valóság, nem beszélve a korszellemről, amely gyanakvó minden emberi nagysággal szemben. De nem mindenütt. Valaha az Eldorádóban a nagyapa — Eperjes Károly megjelenítésében, de nyilvánvalóan a rendezői szándék szerint — egészen nagyszabású, eredeti figura volt. „Nagyapámnak — írta akkor Bereményi — tekintélye volt a piacon. Klánvezér volt, nagy családdal, nagy kísérettel, mely békében dísz, háborúban védelem. Az uralmat, a hatalmat, az aranyat és az erőszakot ismerte a legjobban az életben.” A Megáll az időben „Rajnák” igazgatóhelyettes — aki itt jelentéktelen, bár rosszindulatú mellékszereplő — az emberi gonoszság megtestesítője volt. Kovács tanár úr pedig, hogy valódi nevén nevezzem — noha itt is vonzó egyéniség, aki még észre is veszi Rozner Gézában a költőt —, sokkal nagyobb, sokkal mélyebb, tragikusabb és humorosabb személyiség volt, mint ami Bereményi könyvében látható belőle.
Annak, amit tompításnak nevezek, nyilván megvan a maga oka. Összefügghet az írói törekvéssel, hogy ezúttal nem legendáriumot ír, hanem „ragaszkodik” a valósághoz. De még inkább arról van szó, hogy a Magyar Copperfield kevésbé nevelődési, mint inkább lenevelődési regény. Nem azt kérdezi, mi lett hőséből, hanem azt, hogy mi nem. Persze, mint minden ilyen állítás, módosításra szorul. Hiszen — noha alig esik szó a későbbi íróról — az első két költői zsengéjéről pontosan és alaposan számot ad. (Ma is jól emlékszem a másodikra, amely 1961-ben megjelent Tiszta szívvel című diáklapunkban, amelynek tanár-szerkesztője Kovács Endre, diák-szerkesztője Gelléri Péter volt.) S íme egy remek megállapítás: „Egy-két évvel később jöttem rá, hogy a korszak induló költőinek jellegzetes dilemmája foglalkoztatott akkor, a harcias semmitmondásé, de szerencsére én serdületlenebb voltam őnáluk, így hát volt időm később a megtérésre.” (390) Mindez összefügg később a pápai magyartanár fiaskójával, aki a Tűztánc antológiával nevezte be növendékeit egy versenyre.
A lényeg: a nagyanya és az udvar biztonságot adó szeretetének elvesztése, az új családi környezetben „Apuka”, a mostohaapa tekintetének interiorizálása, elfogadása. A kisfiúnak és a kamasznak egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy őt senki nem szeretheti — ezért nem tudja elfogadni Szukics Magda szerelmét. S kialakítja mindehhez a tulajdonságok nélküli ember modelljét. „És amikor elvitt a vonat Győrig, majd egy másik Pápa felé, nem érdekelt, mi vár ott engem, csakis az, hogy én most eltágulok messzire, távolodva megyek mindentől el, végre veszni hagyok mindent. Két bőröndöt viszek oda, semmi mást, és fogadhat bármi, nekem arról nem lesz véleményem, mert még csak saját tulajdonságaim sem lesznek. Senkinek érzem én magam, az is maradok, egy semmilyen érkezik oda, az ismeretlenbe. De jó!” (454) Ezt is — mint mindent — árnyal a valóság: hiszen korábban egy tettre mégis csak képes volt, arra, hogy föllázad a mostohaapja ellen és szakít vele.
A könyv befejezése igazi költői teljesítmény. Az ’56-os Kossuth téri élményekkel kapcsolatba kerül 1964 szilvesztere, a Rákóczi út és a Kossuth Lajos utca hullámzása, az egy hónappal korábban átadott Erzsébet híd ünneplése. A felismerés, hogy ez ugyanaz a nép, ugyanazok az emberek. „Mert 1964 szilveszterén mindenki vékonyabbnak tűnt, ahogy ott elszántan bohóckodtak. ’56-os mivoltukban ők még cammogtak, vastag kabátjuk alá is alaposan felöltözve, bámészkodó komolysággal, fejüket forgatva bámulták a házfalak belövéseit, keresték az értelmét az odvaikból előbújásuknak. Kárbecslők voltak. Elvégre miattuk lőtték szét a városukat, ezek meg most ’64-ben minden felelősség nélkül ugrabugrálnak, ricsajozva fürgén, ide-oda kötekednek, próbálgatják egymást, hátha kiderül, miért lehetnek együtt végre, kinek fognak érdekében állni majd ők, a karcsú fürgék, mi is lesz ővelük a szándék, ha már előjöhettek ismét sokan lenni, lármázni, nem úgy, mint azok a néhai, nyolc év előtti elnémult nehézkesek, akik ők hajdanában voltak.” (611)
Aztán egy tébolyult házibuli, ahol a legkülönfélébb emberek sodródnak össze — a hős édesanyja, pápai barátja, ötvenhatosok, félbolondok —, ahogy összesodródik remény és reménytelenség, tanácstalanság és kétségbeesett vidámság is. Az olvasónak óhatatlanul eszébe jut Nádas Péter Párhuzamos történetekjében az Áll a bál című fejezet hatalmas 1961-es házimulatsága. De alig hiszem, hogy Bereményinek eszébe jutott volna. Sem a szövegelemzés nem igazolja ezt, de tapasztalatom sem, amely — tisztelet a kivételnek — nemigen mutat mai magyar írótól érdeklődést kor- és honfitársa iránt. Valószínűleg véletlen találkozásról van szó, amely azonban mindkét esetben rámutat a hatvanas évek tragikus eufóriájára.
Milyen zárómegjegyzést tehetnék beszámolómhoz? A Magyar Copperfield irályának ápoltsága — mint idézeteim is mutatják — hagy némi kívánnivalót maga után, de nem vagyok „jó mondat”-fetisiszta, s nem gondolom, hogy a hibátlan stílus teszi az írót. Az életregény jó olvasmány, érdekes korrajz, megrendítő önelemzés.