„Beszéljünk a kritikákról is, ne hagyjuk őket szó nélkül” — mondja Lapis József. Hogy ezzel sikerül-e valamicskét frissítenünk a kritikai életen, nem tudom. Hogy kellene, az persze biztos, és ennyiben Lapis József kezdeményezése tiszteletre méltó és támogatandó. Hogy épp az én írásom adta meg a kezdő lökést, megtisztelő. A vitairat minden pontjára aligha sikerült válaszolnom, valójában célom sem volt, azokról a kérdésekről írtam, amelyeket fontosnak éreztem kifejteni — vagy azért, hogy Lapisnak válaszoljak, vagy még inkább azért, hogy mintegy magyarázó lábjegyzetként vagy utóiratként kritikámhoz fűzzem. „Kihívómnak” nem lövök vissza, nem intézek hozzá kérdéseket (néhány mellékes, figyelmen kívül hagyható költői kérdéstől eltekintve), mégis remélem, hogy újabb gondolatmenetem viszontválasz írására fogja csábítani vagy késztetni, vagy hogy akár más is beszáll — a mibe is? játékba? vitába? a kritikai élet vérfrissítésébe? Meglátjuk. Game on.
(az agrammatikusság kérdéséről)
Tizennéhány éves koromban voltunk egyszer egy látogatáson a vízműnél, ahol egy idősebb bácsi vezetett minket körbe. Beszélt sok mindenről, aztán nyelvújító hajlamait kiélve azt kérdezte, hogy miért helytelen szivattyúnak hívni a szivattyút, és mi volna a helyes neve. Én a nagypapámtól (rokonlelkek lehettek a bácsival) már hallottam ezt, mondtam is, hogy nyomattyú. Azt hiszem, ez a kérdés hasonló ehhez, csak amíg viszonylag mindegy, minek nevezzük a nyomattyú-szivattyút, mivel funkcióját tekintve ugyanazt a munkát fogja végezni, addig esetünkben a fogalomhasználat erősen preformálni (vagy deformálni) képes a megértést.
Tehát: hogy szerintem az „agrammatikus” fogalmat használjuk-e vagy sem, nem szószerkezet vagy más szerkezet függvénye. Arra próbáltam rámutatni (miután egy beszélgetésben Pap Balázs barátommal erre terelődött a szó, innen is köszönet neki a gondolatébresztésért/ötletkölcsönzésért), hogy teljes egészében helytelen agrammatikusságról beszélni olyan szövegek kapcsán, amelyek tudatosan, stíluseszközként — nevezzük úgy, jobb híján — reform grammatikát használnak. Lapis József arról ír a fogalom kapcsán, hogy ez a szabályok tudatos megszegése az elérni kívánt hatás érdekében — természetesen jól érti a fogalmat, csak szűken és megengedőn, mert rögtön kontextualizálva. Csakhogy ebben az „agrammatikus” szóban alapesetben nyoma sincs a tudatosságnak, ez egy fosztóképzős normatív fogalom. Az „agrammatikus” fogalma természetesen a megfelelő kontextusban azt is jelent(het)i, amit Lapis ír — de vajon nem használhatjuk-e ugyanolyan joggal kritikai bunkóként egy olyan szövegre, amelyben a nyelvtani rontás nem tudatos stíluseszköz? (Vajon nem használtuk-e ezt a fogalmat, mondjuk, szerkesztőként házon belül vagy akár visszautasító levélben, vagy bírálatban kritikusként?) Hát ezért mondom, hogy szerencsétlen a szóhasználat. Mint ahogy például az elterjedt hibapoétika fogalma helyett szerencsésebb volna rontáspoétikáról beszélni. Stb., stb.
(komolyság/komolytalanság; tartalom/forma; kiáltás/jel; antropológiai/areferenciális; ez/az)
Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy „nagyon sokan félreértettek nagyon sok mindent”, elvégre könnyedén szemlélhető jelen (nem csupán irodalmi értelemben vett) helyzetünk termékeny és terméketlen félreértések sorozatának vég-, pontosabban inkább részeredményeként. Egyébként darázsfészek ez a téma, nincs sok kedvem belenyúlni.
Legelőször is: komolyság és komolytalanság. Ez a fogalompár valóban minősítő. S hogyha arról beszéltem feljebb, hogy szerencsétlen a normatív „agrammatikus” fogalmat használni, úgy szerencsétlen ezeket is. Mentségemre szóljon, hogy elég régóta dolgozom az „újkomolyság” fogalmával, amelyet a telepes–előszezonos generáció költészetének értelmezésére előbb Pollágh Péter, majd Szilasi László használt. S mivel úgy találtam, hogy ez inkább volna hangzatos címke, mint jelentéses megnevezés, ugyanakkor hangzatosságában mégiscsak beszédes, arra törekedtem, hogy tartalommal töltsem meg az újkomolyság fogalmát (s ebből következően részint a komolytalanságot is). Nem szeretném felsorolni a publikációs jegyzékem vonatkozó tételeit, amelyeket elolvasva kirajzolódhat, miként is használom az újkomolyság fogalmát, de például a Műút 2014046-os számában Krusovszky Dénes Kíméletlen szentimentalizmus című esszé- és kritikakötetét recenzeálva érintettem a témát, s kisvártatva a Jelenkor oldalain Turi Tímea A dolgok, amikről nem beszélünk című kötete kapcsán is foglalkoztam vele (2015/1). Dióhéjban: olyasmiről beszéltem, hogy a korábbi formacentrikus, nemegyszer virtuóz, ám gyakran játékba és/vagy ujjgyakorlatba futó líra helyett van itt egy újabb fajta, amely az egzisztenciális kérdések/problémák analízisére vállalkozik különböző módokon. Később, szintén a Műútban, immár Nemes Z. Márió Hercegprímásáról (2015049), illetve Krusovszky Elégiazajáról (2015052) írva — érzékelve egyfajta poétikai eltolódást; röviden: politizálódást, illetve avantgárd eljárásmódok hangsúlyos megjelenését — ezt az egészet, amit újkomolyságként emlegettem (emlegettünk néhányan — pl. maga NZM is), igyekeztem a neoszürrealizmus fogalmával értelmezni — ez a kis projektem a mai napig tart, a PNL-írásban is van nyoma. Itt most hadd szakítsam meg a referátumot.
Talán ott kellett volna kezdenem, hogy mi a helyzet Németh Zoltán koncepciójával, melyből az areferenciális és az antropológiai posztmodern fogalmait kölcsönöztem. Azért használom e koncepciót, mert lényegében párhuzamos (de legalábbis időben összeérő, átfedésbe kerülő) stratégiákat vesz alapul, nem pedig egy teleologikus rendszert, amelyben az egyes szakaszok elvben leváltják egymást — ez szimpatikus (nem marad pl. az újholdas későmodernség és az új szenzibilitás közötti senkiföldjén Tandori, mint Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetében, hogy csak egy példát mondjak). Ugyanakkor — amint azt egy fél mondatban a kritikámban jelezni is igyekeztem — nem tökéletes a rendszer, hiszen valóban az történik, amit Lapis is regisztrál: az areferenciális fiókba nyelvi szempont alapján kerülnek bele az életművek vagy legalábbis kötetek, míg az antropológiaiba tematikus szempont alapján. Vagy másként formai, illetve tartalmi szempontok alapján. Valóban: Varró Szívdesszertje identitásköltészet, megy az antropológiai fiókba minden formai finomságával és areferenciális eljárásával együtt. Ám például a szerző köteteken átívelő, s talán leginkább ismert Változatok egy gyerekdalra ciklusa már aligha mondható identitásköltészetnek, miközben poétikailag még sincs nagy távolságban az életmű többi darabjától. Szóval Németh Zoltán rendszere sem tökéletes, de nagy előnye, hogy párhuzamos stratégiákban gondolkodik — s miért ne lehetne, hogy ugyanaz a szerző egyik szövegét ilyen, a másikat másmilyen stratégia szerint alakítja?
Viszont azt mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a forma–tartalom-dichotómiát nem én csempészem vissza, hanem, talán kitűnhet a fentiekből, ez mindvégig része (volt) a diszkurzusnak, még ha talán nem is túl reflektáltan — ez egyszerűen része a Németh-féle rendszernek, s része a komolyság–komolytalanság szembenállásának is. Kétségtelen, hogy a Szabolcsi-hivatkozásom, a behozott jel–kiáltás-dichotómia láthatóbbá teszi, hogy valójában e „régi vágású esztétikai ideológia” körül keringünk ismét — vagy még mindig.
„S vajon az avantgárd leírásakor nem komolytalan már mai irodalomértésünk szerint ez a Szabolcsi-féle fundamentálisa distinkció? Nem a kiáltás jeléről, s a jel kiáltásáról kellene inkább beszélni?” — kérdezi tőlem Lapis József. Valóban, a hivatkozott kis Szabolcsi-könyv fölött (is) eljárt az idő. Ennek én elsősorban két okát látom, egyrészt azt, hogy a magyar viszonyokra nagyon nehezen alkalmazhatók az állításai (ennek több oka van: egy nemzetközi konferencia volt a tanulmány kiindulópontja, illetve nagymértékben adaptálja például Peter Bürger főleg a francia szürrealizmuson és a dadaizmuson kidolgozott avantgárd-elméletét), másrészt a kor vonalas szakirodalmához híven rendkívül sok ideologikus megállapítás-zsákutca van benne, illetve ugye a magyar neoavantgárd inkább tiltott volt, mint tűrt, pláne támogatott, így tehát azokkal sem igyekszik példálózni. De ez nagyon messze kanyarodik a témától. Ha lecsupaszítjuk e fogalompárról a — mit is?, voltaképpen Szabolcsit —, akkor azért egész jól alkalmazhatók az avantgárd (meg általában az irodalmi) példákra. A jel olyan irodalmat jelöl, amelyek elsősorban nyelvi, formai válaszokat ad a válsághelyzetre (ami a történeti avantgárd esetében, ugye, az első világháború), ilyen például az olasz futurizmus vagy a dadaizmus. A kiáltás ezzel szemben(?) vagy emellett(?) olyan irodalom, amely elsősorban tartalmi válaszokat ad, idesorolható például a német expresszionizmus humanisztikus, pacifista művészete, de Kassákék agitáló, a munkásság felemelésére és forradalmasítására törekvő aktivizmusa is. Lapisnak természetesen igaza van: a jel kiáltásáról és a kiáltás jeléről kellene beszélnünk (s a történeti avantgárdnál így is van) — amiként nincs tartalom forma nélkül és forma tartalom nélkül. Vagy utóbbi mégis van? Mi a „kiáltása” a Boci, boci tarka átiratainak vagy Dumpf Endre hibásan(?) vagy rontva(?) intertextualizáló pastiche-ainak? Hadd dobjak be még egy 100 éves dichotómiát: irodalmi irodalom vs. életes irodalom. (Itt egy zárójeles vallomás: sosem gondoltam, hogy valaha Adyra utalva fogok kikelni a jel, a forma, az irodalmi irodalom ellen. Márpedig úgy érzem, mintha ez történne, mintha erre menne a szöveg.) Ezzel szemben az újkomolyságnak látni-érteni vélem mind a „kiáltását” (egyéni és társadalmi egzisztenciális, politikai tétek), mind a „jelét” (film noiros megoldások, hasonlatpoétika, dehumanizáció-hibridizáció, neoszürrealizmus). És egyébként pontosan azért próbáltam a szövegemben kivenni néhány szerzőt (pl. Domokos Istvánt, Nemes Z. Máriót, Pollágh Pétert) az areferenciális kalapból, mert náluk van funkcionális viszony a tartalom és forma között, míg a kalapban lévő némely más költészetek esetében nem találok a forma mögött tartalmat, az egész csak ornamentika. (Ami persze talán ízlés vagy esztétikai vaskalaposság, esetleg patkolatlanság, vagy mittudoménmi kérdése, de hát urambocsá mégis így látom a dolgot.)
(megpróbálom még egyszer megírni, mi is a bajom a Létbüfével — csak sokkal rövidebben)
Lapis azt kérdezi, hogy pl. a Pálinkás-emlékvers vagy a Grafitnesz jobb darabjai tükrében miként látom a Létbüfét. A Létbüfét valóban érdekes lehet összevetni a Pálinkás-verssel időbeli közelségük miatt (is). Ugyanakkor nem A Csorba-kert vagy a Szívlapát ad neki jó kontrasztot az életmű korábbi részéből, hanem a Szódalovaglás. Legelsősorban a formai hasonlóság miatt gondolom így: abban jelenik meg a most is visszaköszönő töredékesség, véleményem szerint ott jár csúcsra a pastiche-líra. (Ugyanakkor a Grafitnesz nagy előnye, hogy ott vannak kerek-egész — és sokszor bizony ajánlással, mottóval ellátott alkalmi — versek, tehát könnyebben azonosítható utalásokkal dolgozó és megjegyezhető darabok, nem úgy, mint a Szódalovaglás címtelen töredékei.) És bizony van szövegszerű kapocs is.
A Szódalovaglásban olvassuk a következő verset: „itt van az ősz itt van ujjé / s szép mint mindig énekem / istentudja hogy mi okból / jövök haza a kioszkból / s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem”. Ugyanez a vers a Létbüfében: „itt van az ősz itt van ujjé / s szép mint mindig énekem / Isten tudja hogy mivégből / jövök haza a büféből / s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem”.
Mi a különbség? A Szódalovaglás beszélője — fogadjuk el, hogy a töredékek mozaikjaiból összeáll egy egységes(nek tekinthető) szubjektum, de legalábbis egyfelé gravitálnak azok a töredékek, többnyire nincs okunk több beszélőt feltételezni a kötetben — egy névtelen, szerelmi és — ettől nem függetlenül — egzisztenciális válságban sínylődő férfi. (Sőt, a Pécset ismerő olvasók számára ez egy referenciálisan is olvasható darab, hiszen a Kioszk egy kiváló, legendás vendéglátóegység a Sétatéren, a zörgő avar pedig alighanem azokról a gesztenyefákról hullott le, amelyeket kedves vezetőink állítólag borzasztó okosan ki akarnak vágatni, hogy a Cella Septichorában 3D mozi legyen [minek?], az árnyas Sétatéren meg térkősivatag.) Dumpf Endre egy minden jel szerint tartós kórházi ápolásra szoruló beteg, aki verseket ír, a Létbüfé töredékeit a különböző para-, meta- és intertextek miatt kivétel nélkül az ő szólamainak/verseinek olvassuk. Dumpf alakjához kapcsolódik, hogy a Grafitneszben, ahol először megjelent, egy volt PNL dilettáns-alakmásainak sorában, neve ráadásul beszélő név, figyelmeztet rá, hogy talán nem igazán éles eszű, vagy százas figura. A recepció és a szerzői (ön)értelmezés is erősítette a dilettantizmus bélyegét, illetve azt a tulajdonságát, hogy Dumpf mindenre emlékszik a világirodalomból, mindent idézni is tud — csak rosszul. Amikor tehát a Létbüfét olvassuk, akkor az idézett vers PNL által kifacsart-elrontott Petőfi-intertextusát Dumpf hibájának, akaratlan bénázásának kell olvasnunk az olvasói szerződés értelmében. A Szódalovaglásban nincs hasonló szerződés, ott a Petőfi-rontás irónia: a léthelyzet, a létfeszültség, az egzisztenciális válság jelzése és egyben kikezdése — és az én értelmezésemben véresen komoly.
S akkor vegyük azért elő a Leág, emlékalkony című verset is — bocsánat, ha közben kicsit profánba csúszom, és meggyilkolom a verset. A fő motívumok ismerősek lehetnek a Fél korsó hiány antológia címadó verséből, ill. Pálinkás válaszverséből és más szövegeiből. Vannak tehát idézeteink, amelyek nézőponttól és szöveghelytől függően kitekertek, újragondoltak vagy éppen rontottak. Funkciójuk szerint a költőtárs és barát megidézésében és búcsúztatásában van szerepük, általuk történik egy kis létösszegzés is, a lírai ént elfogja a létezés tériszonya. A töredékesség, a nyelvtani csuklások, a búcsúzás beszédhelyzetét erősítik, megalkotnak-megmutatnak egy elcsukló hangú, mondandójával küzdő, abban meg-megakadó beszélőt. Számomra ez is véresen komoly.
Mi az, ami nem komoly? Megalkotunk egy szerencsétlen alakmást, aki ab ovo bénázik, és a szájába adunk hibás mondatokat. Amikor Dumpf Endre hatással van ránk, például nevetünk rajta, akkor nem a szöveg vagy PNL zsenialitásán nevetünk, hanem Dumpf bénázásán. Nekem ez annyira nem tetszik. Végső soron ez is egy véresen komoly kérdés vagy probléma, csak nem úgy, mint az előző két esetben.
A Kritikusvita 1. részét ide kattintva olvashatja el