„Az egész iskola tudta, hogy Gézuka törte be az ablakot.” „A szerkesztőség tudja, hogy Széptollú Alfonz vérig sértődik, ha a novelláját nem hozzák le a következő számban.” „A pályázatokat értékelő bizottság véleménye szerint Nap Jolán a legalkalmasabb jelölt.” Az ilyen mondatokkal nem egy konkrét személynek tulajdonítunk tudást vagy véleményt, hanem valamilyen csoportnak: az osztálynak, a szerkesztőségnek, a pályázatokat értékelő bizottságnak.
Jó ideig senki nem gondolta, hogy az efféle csoportos tudás vagy vélemény érdekes ismeretelméleti kérdéseket vethet fel. Kézenfekvőnek tűnik ugyanis, hogy a csoport itt egyszerűen a csoport tagjainak többségét jelenti, ennélfogva a tudással és véleménnyel kapcsolatos kérdések mind az egyén szintjén jelentkeznek. Ha megválaszoljuk az egyéni szinten feltevődő ismeretelméleti kérdéseket, akkor — ha tudjuk, hogy az egyéni vélemények milyen szabály szerint összegződnek csoportos véleménnyé — rögtön megvan a válasz a csoportos véleménnyel kapcsolatos ismeretelméleti kérdésekre. Így legfeljebb az összegzési szabállyal kapcsolatban maradnak kérdések: mekkora többségre van szükség, nagyobb súllyal vesszük-e tekintetbe a csoport tájékozottabb tagjainak a véleményét, vagy az efféle ítéletek mennyire kontextusfüggők. Ám ezek részint a csoportok viselkedését érintő szociológiai kérdések, részint a csoportos véleményt kifejező szófordulatok használatára vonatkozó nyelvészeti kérdések. Ezért csoportos ismeretelmélet jó ideig nem is létezett.
A helyzetet az úgynevezett diszkurzív dilemma felbukkanása változtatta meg. Lássunk egy példát. Egy háromfős bírói tanácsnak arról kell döntenie, hogy a vádlott bűnös-e szándékos emberölésben. A vádlottat akkor és csak akkor ítélik bűnösnek, ha (a) a vádlottnak szándékában állt megölni az áldozatot, és (b) csakugyan megölte az áldozatot. A bizonyítási eljárás végeztével a három bíró – nevezzük őket A-nak, B-nek és C-nek – külön-külön a következő álláspontra jut. A szerint (a) és (b) is igaz. B szerint (a) igaz, de (b) hamis. C szerint (a) hamis, (b) viszont igaz. Hogy közösen milyen döntést hoznak, attól függ, milyen eljárást követnek. Ha külön-külön eldöntik, hogy a vádlott bűnös-e, s ezután többségi szavazással hozzák meg az ítéletet, akkor a szándékos emberölés vádja megbukik, hiszen csak A van azon az állásponton, hogy a bűnösség mindkét feltétele teljesül. Ha ellenben a bűnösség feltételeinek teljesüléséről szavaznak, majd az (a)-ról és (b)-ről kialakult többségi álláspont alapján következtetnek a bűnösségre, akkor bűnösnek mondják ki, hiszen mindkettőnél két igen szavazat áll egy nemmel szemben: (a) A és B szerint teljesül, (b) A és C szerint.
A dilemma arra világít rá, hogy ha a csoport álláspontját egyszerűen a többség álláspontjával azonosítjuk, ahogy két bekezdéssel korábban tettük — ezt nevezik újabban „summativista” álláspontnak —, az bizonyos körülmények között ellentmondáshoz vezet. Jelen esetben egy háromfős csoportról és három kijelentésről van szó, (a)-ról, (b)-ről és a vádlott bűnösségéről. Ha a csoport álláspontját mindhárom kijelentés esetében summativista módon kalkuláljuk ki, akkor a csoport szerint (a) és (b) is igaz, de a vádlott nem bűnös. Ez azonban ellentmondás, hiszen (a)-ból és (b)-ből az következik, hogy a vádlott bűnös. A dilemma abban áll, hogy választanunk kell a többségi elv következtetésérvényesítése és az ellentmondás-mentesség követelménye között.
Ráadásul a bíróság akkor jár el helyesen, ha érvényesíti az ellentmondás-mentesség elvét. A bíróságnak ugyanis nemcsak döntenie kell, hanem meg is kell indokolnia az ítéletet, vagyis meg kell mutatnia, hogy a bizonyítékok fényében az ítélet racionális. Az ellentmondás azonban kizárja a racionalitást. Képzeljük csak el, hogy a bíróság következetesen a többségi elvet alkalmazva ártatlannak mondaná a vádlottat, majd az ítéletet így indokolná: „a bíróság bizonyítottnak találta, hogy a vádlottnak szándékában állt megölni az áldozatot, és úgyszintén bizonyítottnak találta, hogy csakugyan megölte”!
A diszkurzív dilemma tehát súlyos érv a summativizmus ellen: ha a summativizmus helyes lenne, akkor bizonyos körülmények között a csoportok ellentmondásra, s ennélfogva irracionalitásra lennének kárhoztatva. Ez aztán kiegészült pár további érvvel. Egy: elméletileg lehetséges, hogy két bizottság különböző álláspontra helyezkedjen, jóllehet tagjai azonosak. Például az egyetem könyvtárügyi bizottsága egy bizonyos összeget kér a könyvtár fejlesztésére, majd az ugyanazokból a tagokból álló gazdasági bizottság ennél kevesebbet szavaz meg. Változatlan egyéni vélemények azonos szabály szerinti összegzése azonban nem eredményezhetne kétféle csoportos véleményt. Kettő: előfordul, hogy a csoportos vélemény kitér olyan kérdésekre, amelyekről a tagok többségének egyáltalán nincs véleménye. Például a beruházás környezeti hatásait vizsgáló szakértői csoport jelentése állít valamit a talajvíz várható szennyeződésével kapcsolatban, ám a jelentés ezen részének elkészítése két szakértőre van kiosztva, s az ő munkájuk nyomán illeszti bele az elnök a szövegrészt a jelentésbe, miközben a többiek csak a végleges jelentésből értesülnek róla. Három: lehetséges csoportos tudás abban az esetben is, amikor a csoport tagjainak többsége kompetencia híján nem tud olyan megalapozott véleményt formálni, ami tudásnak minősülne. Az iménti példát folytatva: a bizottság tudja, hogy a talaj ilyen és ilyen mértékben szennyeződhet, jóllehet ezt a tagok közül csak ketten tudják; a többiek, mivel nem értenek hozzá, nem rendelkezhetnek erről tudással.
Ha ezek az érvek helyesek, akkor a csoport álláspontja olykor nem azonos a tagok többségének álláspontjával, s ennélfogva a csoport tudásával vagy álláspontjával kapcsolatos ismeretelméleti kérdések nem vezethetők vissza az egyedi megismerőkkel kapcsolatos kérdésekre. A csoportos ismeretelméletnek ezért igenis van létjogosultsága.
A csoportos ismeretelmélet napjainkban az egyik legforróbb téma az ismeretelméleten belül, s a Jennifer Lackey által szerkesztett tanulmánygyűjtemény az egyik első, amely ebben a témában megjelenik. A szerzői garnitúra kiváló: ott vannak a diszkurzív dilemma első megfogalmazói — Pettit és List —, két „nagy öreg” — Goldman és Sosa —, és a kérdéskör több ismert szakértője. A köteten mindazonáltal érződik, hogy friss területről van szó, amelynek még bizonytalanok a határai, és ahol még nem kristályosodtak ki a fő kérdések, a fő álláspontok, s azok mellett és ellen szóló érvek. Az alábbiakban két alapkérdésre koncentrálok, melyet több írás is érint.
Az első az, hogy egyének milyen halmazainak tulajdonítható egyáltalán csoportos vélemény vagy tudás. Mindaddig, amíg a csoport álláspontját a többségével azonosítjuk, e kérdésnek nincs sok értelme: egyének bármely sokasága rendelkezhet csoportos véleménnyel, a 6-os villamoson utazók éppúgy, ahogy a mezőkövesdi nyugdíjasok. De ha a csoportos vélemény eltérhet a többségi állásponttól, akkor a csoportnak valamiképpen többnek kell lennie a tagok halmazánál. Léteznie kell tehát valaminek, ami az egyéneket „véleményképes” csoporttá egyesíti.
Ezt a kérdést három írás is érinti. Philipp Pettit azt tárgyalja, mi tesz egy csoportot ágenssé, azaz az emberi cselekvőkhöz hasonlóvá. Pettit különbséget tesz kétfajta ágens között. Nem-személyes ágensnek tekinthető bármilyen rendszer, amely képes reprezentációira támaszkodva célokat követni. Ahhoz, hogy egy rendszernek reprezentációkat és célokat tulajdonítsunk, némi általánosítási és kategorizálási képesség és viselkedésbeli flexibilitás szükséges. Egy termosztát, amely pontosan meghatározott ingerekre (kritikus érték alatti vagy feletti hőmérséklet) pontosan meghatározott válaszokat ad (fűtés kikapcsolása, illetve bekapcsolása), nem tekinthető ágensnek, de egy takarítórobot, amely a konyha különböző pontjain található, különböző színű és formájú szemétdarabokat összegyűjti, s ennek során különböző mozgásformákat hajt végre (máshova megy, máshogy fog), már ágens. A személyes ágenseket az különbözteti meg a nem-személyes ágensektől, hogy képesek ellenőrzést gyakorolni reprezentációik és céljaik felett. Nem hisszük el automatikusan azt, ami igaznak tűnik, s nem tesszük automatikusan azt, amihez kedvünk van. Például a felhőkarcoló teteje közelinek tűnik, mégsem fogom azt hinni, hogy rögtön odaérek az aljához, mert tudom, hogy ez az épület sokkal magasabb azoknál, amelyeken megtanultam a távolságot megbecsülni. Szintén nem kezdek üvöltözni a fafejű ügyintézővel, hiába lenne hozzá kedvem, mert az ügyem elintézését fontosabbnak tartom annál, hogy az illetővel közöljem szellemi képességeiről alkotott kedvezőtlen véleményemet. Mielőtt valamit elhinnék, vagy elkötelezném magam egy cél mellett, képes vagyok ellenőrizni, hogy a véleményem összhangban van-e egyéb véleményeimmel és céljaimmal. Csak az ítéletekért és a célokért vállalok felelősséget, a puszta reprezentációkért és viselkedési késztetésekért nem.
Pettit amellett érvel, hogy ha egy csoport ágens, akkor személyes ágens. Az olyan esetekben ugyanis, amelyekben egyének valamely csoportja nem-személyes ágensként értelmezhető, a csoport tevékenysége tökéletesen megmagyarázható az egyének individuális tevékenységének eredőjeként, s ezért szükségtelen az egyéneken túl még egy csoportágenst is feltételezni. Példa lehetne erre a piac, amely a kereslet, kínálat és további változók függvényében meghatározza az adott termék árát: a piaci szereplőkön kívül nincs szükségünk a piaci szereplők összességére is.
Mármost azt, hogy valami személyes ágens-e, csak a vele folytatott párbeszédből tudjuk megállapítani, viselkedésének puszta megfigyeléséből nem. Ha időnként olyasmiket mond, hogy „bár ez első látásra igaznak tűnik, ha tekintetbe vesszük ezt és ezt, akkor mégsem fogadhatjuk el igaznak”, vagy „nagyon is meg tudom érteni, miért akarná valaki ezt és ezt, csakhogy ez azt eredményezné, hogy”, az a vélemények és célok feletti ellenőrzés meglétéről tanúskodik. Ennek alapján pedig rögtön adódik, hogy csak olyan csoportokat tekinthetünk ágensnek, amelyekkel párbeszédet folytathatunk, mert képesek egy hangon beszélni. Ennek folytán a vállalatok, egyházak, politikai pártok, sportegyesületek vagy környezetvédő csoportok személyes ágensek, míg a magyarok, a katolikusok, a bélyeggyűjtők, a túlsúlyosak vagy a Z generáció nem az. Bár Pettit nem érvel expliciten emellett, ésszerűnek tűnik a véleményképes csoportokat azonosítani a csoportos ágensekkel. A recenzió elején említett példák közül a pályázatokat értékelő bizottság és a szerkesztőség véleményképes csoport, míg az egész iskola nem az.
Margaret Gilbert és Daniel Pilchman a csoportos véleményt a közös elkötelezettséggel azonosítják, ahol is elkötelezettségen nem szubjektív meggyőződést értenek, hanem a viselkedésre vonatkozó normatív korlátot. Például ha megígérem, hogy a recenziót január végéig megírom, akkor ez el is várható tőlem, s ha nem írom meg, jogos bírálatnak teszem ki magam. A csoportos vélemény a szerzők szerint úgy jön létre, hogy a csoport tagjai közösen és nyíltan elkötelezik magukat egy adott kijelentés mellett. A továbbiakban aztán ennek megfelelően kell viselkedniük: például az értékelő bizottság elnökének egy másik testület előtt akkor is a bizottság álláspontját kell védelmeznie, ha azzal személyesen nem ért egyet. A közös elkötelezettségtől senki nem léphet vissza egyoldalúan, a többiek jóváhagyása nélkül. (További kérdés, hogy pontosan mivel jár az ilyen elkötelezettség; a bizottság elnöke otthon elpanaszolhatja a férjének, hogy rossz döntést hoztak.)
Ebből az álláspontból az is következik, hogy a csoportos vélemény kialakításához a csoportnak nem kell előzetesen léteznie. A bizottság természetesen előbb jön létre, mint a bizottsági vélemény, de más esetekben éppen a közös elkötelezettség hozza létre a csoportot. Mondjuk valaki megjegyzi a vasúti fülkében, hogy nagyon meleg van, és te egyetértően bólintasz. Ezzel tagja leszel egy véleménnyel bíró kétfős csoportnak, amely korábban nem létezett. Azt pedig, hogy a bólintással vállaltad a közös elköteleződést, az mutatja, hogy a továbbiakban is az elkötelezettségnek megfelelően kell viselkedned. Ha egy pillanattal később belép valaki a fülkébe, s azt mondja, hogy hideg van, nem szabad helyeselned.
E felfogás alapján a bevezetőben említett példák közül az értékelő bizottságnak egyértelműen van csoportos véleménye, míg a szerkesztőség és az osztály is véleményképes, de hogy csakugyan rendelkeznek-e a példában szereplő csoportos véleménnyel, azon múlik, hogy ténylegesen megtörtént-e a közös elköteleződés. Ugyanakkor fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy a puszta egyetértő nyilatkozat minden esetben olyan elkötelezettséggel járna, amely egyoldalúan nem mondható fel. Például ha ráeszmélsz, hogy a vasúti fülke nem meleg, hanem inkább levegőtlen, s ezt ki is mondod, az nem tekinthető dezertálásnak. Az értékelő bizottság esete nem ilyen: ha az értékelő bizottság elnöke olyan új információhoz jut Nap Jolánról, amely egyértelműen mutatja alkalmatlanságát, akkor valóban konzultálnia kell a többiekkel, s nem teheti meg, hogy a többiek jóváhagyása nélkül másik jelöltet terjesszen elő.
Mindkét eddig tárgyalt megközelítés feltételezi, hogy az egyén valamilyen formában elkötelezi magát a csoport ügye mellett. Alexander Bird igencsak eltérő megközelítést javasol. Olyan példákból indul ki, hogy a repülőgép-hordozó be tud állni a kikötőbe, vagy hogy Észak-Korea képes atombombát előállítani. Az ilyenfajta tudás megköveteli a speciális kompetenciákkal bíró szakértők közötti együttműködést. A véleményképes csoportot Bird szerint éppen az elosztott tudás és a funkcionális szervezettség alapozza meg. Ezen az alapon a szerző amellett érvel, hogy a tudomány egésze is véleményképes csoport. Bird példái nagyon elütnek a szokásos példáktól — a szerző a bevezetésként említett három csoportot is véleményképtelennek minősíti —, s feltevődik a kérdés, hogy az a fajta tudás, mely Birdöt érdekli, valóban jellemezhető-e csoportos tudásként. Ha igen, akkor a csoportos tudás radikálisan különböző fajtájáról van szó.
Mielőtt rátérnék a másik alapkérdésre, egy terminológiai megjegyzés. Ahol eddig a „vélemény” vagy az „álláspont” kifejezést használtam, ott a tanulmányokban rendre a „belief” szó szerepel, melynek szó szerinti fordítása „hit”. A magyar szónak azonban vannak félrevezető asszociációi — például azt sugallhatja, hogy érzelmi elköteleződéssel jár valamilyen fontos kérdésben, mint a vallásos hit, vagy hogy a hit és a tudás kizárják egymást —, ezért használtam inkább a „vélemény” szót. A továbbiakban azonban nem kerülhetem meg a „hit” szó használatát, de kérem az olvasót, tartsa észben, hogy abban az értelemben, amelyben használni fogom, a hitnek nem kell, hogy bármiféle érzelmi tartalma legyen, s a hit egyáltalán nem zárja ki a tudást, hanem épp ellenkezőleg: bizonyos fajta hiteket tudásnak tekintünk.
A másik kérdés ez: ha egy csoport állást foglal egy kérdésben, ezt helyes-e hitnek tekintenünk. Hiteink spontán módon jönnek létre, akaratunktól függetlenül; például az olvasó számára igaznak tűnik, hogy most egy recenziót olvas, ezért elhiszi ezt. Az olyan esetekben, amikor valaki vacillál, hogy elhiggyen-e egy kijelentést, addig forgatja fejében a pro és kontra megfontolásokat, amíg spontán módon el nem dől, hogy hiszi-e a kérdéses dolgot vagy sem. Egy csoport esetében azonban a spontán „igaznak tűnést” nehéz elgondolni. A csoport tagjainak külön-külön igaznak tűnhet egy kijelentés, de a csoportnak nincsen közös elméje, amely számára a kijelentés igaznak tűnhetne. Ráadásul a csoportok esetében sokszor nincs idő kivárni, amíg spontán kialakul az álláspont, mert döntési kényszer van; sem a bírói tanács ítélete, sem a pályázók rangsorolása nem halogatható.
Ha a csoportos állásfoglalás nem hit, akkor elfogadás. Az elfogadás az ismeretelméletben szokásos értelemben a cselekedetek melletti akaratlagos döntésekhez hasonlít. Amikor elhatározzuk, hogy mit tegyünk, számot vetünk céljainkkal, kiválasztjuk a legfontosabbat, majd megállapítjuk, hogy melyik cselekedet tűnik a legalkalmasabb eszköznek a cél elérésére. Például ha azt mondom ebadta kölykömnek, hogy addig nincs videójáték, amíg meg nem írja a házi feladatát, akkor előzetesen eldöntöttem, hogy a házi megírása fontosabb annál, hogy jól mulasson, és fontosabb annál is, hogy ne orroljon meg rám; s azt is, hogy a házi megírására azzal tudom leginkább rávenni, hogy csak utána engedélyezem a videójátékot. A cselekedetek, például hogy ezt és ezt mondom neki, akaratlagos döntések, az elfogadás pedig egy kijelentés melletti akaratlagos döntés: céljainkat leginkább úgy tudjuk megvalósítani, ha a kijelentéssel kapcsolatban úgy viselkedünk, mintha igaz volna. Híres példa erre a fiatal Galilei, aki elfogadta ugyan a kopernikuszi felfogást, de nem hitt benne. Galilei legfontosabb célja a bolygók égi pályájának magyarázata volt. Látta, hogy a geocentrikus felfogás pontosságán jó ideje nem sikerült érdemben javítani, s bár a kopernikuszi felfogás igazságával szemben komoly kételyeket táplált, mégis elfogadta, mert ez jobb esélyeket kínált céljának elérésére. Hinni csak jóval később kezdett benne, amikor az újonnan talált bizonyítékok eloszlatták kételyeit.
Sarah Wright a sztoikus felfogás alapján amellett érvel, hogy a csoportos hit ugyanolyan értelemben hit, mint az egyéni hit, ugyanakkor elutasítja a hit és elfogadás közötti szokásos megkülönböztetést. A sztoikus felfogás a hitet és a cselekvést nagyon hasonló módon jellemzi. Mindkettőt megelőzi valamilyen benyomás: a hitet egy olyan benyomás, miszerint a dolgok így állnak, a cselekvést pedig egy „impulzív benyomás”, tudniillik hogy ezt és ezt kellene tenni. A hit és a cselekvés úgy születik meg, hogy a megfelelő benyomásokat jóváhagyjuk. Ez a jóváhagyás pedig akaratlagos döntés, amelyet minden esetben cél vezérel. A hit esetében a cél az igazság, a cselekvés esetében valamilyen gyakorlati dolog. Ilyen módon a sztoikus hit inkább a mai értelemben vett elfogadásnak feleltethető meg.
A sztoikus megközelítés ellen a leggyakrabban úgy érvelnek, hogy a hitek, szemben a cselekvéssel, nincsenek alávetve akaratlagos kontrollnak. Az olvasó ha akarná, akkor sem tudná azt hinni, hogy ebben a pillanatban éppen úszik. De ha úszni akarna, akkor már venné is a fürdőruháját, és indulna az uszodába. Wright szerint azonban az érv félrevezető, mert episztemikusan helyes hiteket állít szembe erkölcsileg semleges cselekedetekkel. Az episztemikusan erényes megismerő, akinek természetévé vált, hogy hiteit helyesen alakítja ki, nem képes ezen változtatni. Az olvasó, aki vélhetően bizonyos fokig episztemikusan erényes, valóban nem tudja azt hinni, hogy nem olvas. Csakhogy az erkölcsileg erényes emberrel ugyanez a helyzet: nem tud a természetével ellentétesen viselkedni. Ha szembetalálkozik egy barátjával, nem képes köszönés helyett képen törölni. Ténylegesen akkor tudunk csak tetszésünk szerint dönteni, ha erkölcsileg semleges cselekedetről van szó. Az episztemikus szférában talán a képzelet tekinthető semlegesnek — sem erényesnek, sem bűnösnek —, s ebben ugyanúgy képesek vagyunk akaratlagos kontrollra, mint a cselekvés szférájában: ha akarom, azt képzelem el, hogy rocksztár vagyok, ha akarom, azt, hogy püspök.
Gilbert és Pilchman nem a hit–elfogadá-megkülönböztetés megalapozottságát vitatják, hanem azt, hogy ez értelmesen kiterjeszthető a csoport szintjére. Érvelésük a már korábban ismertetett nézeten alapul, hogy a csoportos hitet a közös elkötelezettség hozza létre. Nevezzük az így körülhatárolt jelenséget csoportos hit*-nek, azt kifejezendő, hogy nem vesszük adottnak, hogy a szó szigorú értelmében hitről van szó.
Tekintsük először a vasúti fülkében ülők esetét, akik csoportosan hiszik*, hogy meleg van. Ez a csoportos hit* nem jöhet létre a csoport akaratából, mivel a csoport mint csoport korábban nem létezik, hiszen éppen a csoportos hit avatja a fülkében ülőket csoporttá. Ha pedig a csoportos hit* nem akaratlagos döntés eredménye, akkor nem lehet elfogadás.
Másodszor vegyük azt az esetet, amikor egy tanszéki értekezleten, amelyen a tanszék elismertségének növeléséről van szó, a tanszékvezető ezt mondja: „Azt kell hinnünk, hogy az egyik legjobb tanszék vagyunk a világon.” A tanszék tagjai jóváhagyóan bólogatnak és hümmögnek. Az ily módon létrejövő csoportos hit*-et a már előzetesen létező csoport akarata hozza létre. Ebből következően a csoportos hit* nem hit.
Ha a csoportos hit* nem elfogadás, de nem is hit, az a szerzők szerint azt mutatja, hogy ez az eredendően az egyénekre szabott megkülönböztetés a csoport szintjén nem alkalmazható. Számomra úgy tűnik, hogy az érvekből egy másik konklúzió is levonható volna, nevezetesen hogy a csoportos szinten is tehetünk különbséget hit és elfogadás között: van olyan csoportos hit*, amely hit, és van olyan, amely elfogadás. Gilbert és Pilchman valószínűleg azért hajlanak inkább az egyéni és a csoportos szint közötti különbség hangsúlyozására, mert így könnyebben kikerülhetik azt a nehézséget, hogy míg az egyének esetében a kijelentésben való hit együtt jár azzal, hogy a kijelentés igaznak tűnik számunkra, ez az „igaznak tűnés” a csoport szintjén nehezen értelmezhető. Ebből a szempontból Gilbert és Pilchman javaslata ígéretesebb Wrighténál. A sztoikus felfogásban ugyanis szerepet játszik a spontán igaznak tűnés — ez az, amit a sztoikusok benyomásnak neveztek, s így jogos a kérdés, hogy egy csoport egészének hogyan lehetnek benyomásai.
Végül pár szó a kötetben szereplő többi írásról. Alvin Goldman évtizedek óta töretlen népszerűségű megbízhatóság-elméletét próbálja kiterjeszteni a csoportos hitekre. Elképzelése szerint egy csoportos hit akkor igazolt, ha az aggregációs folyamat, amelynek révén a csoport tagjainak egyéni hiteiből csoportos hit lesz, megbízható, azaz magas statisztikai valószínűséggel eredményez zömmel igaz egyéni hitekből igaz csoportos hitet.
Jennifer Lackey amellett érvel, hogy ha valamit egy csoport tanúbizonysága révén tudunk, akkor tudásunk forrása nem maga a csoport, hanem a csoport álláspontját közvetítő egyén.
David Christensen egy olyan kérdést vizsgál csoportos kontextusban, amely — a csoportos ismeretelmélet mellett — napjainkban az egyik legtöbbet tárgyalt ismeretelméleti téma. A kérdés arra vonatkozik, hogy a hozzánk hasonlóan tájékozott és kompetens megismerőkkel való makacs nézetkülönbség aláássa-e saját nézeteink igazoltságát. (Ez a kérdés részletesen elő fog kerülni a Kiskáté egy későbbi írásában.) Christensen az egyik élharcosa annak az álláspontnak, hogy a nézetkülönbség ténye, amennyiben nincs független bizonyítékunk a másik fél episztemikus alsóbbrendűségére, csökkenti álláspontunk alátámasztottságát. Jelen írásában amellett érvel, hogy a csoportos véleménykülönbség alapesetben erősebb okot ad a saját álláspontunk megkérdőjelezésére, mint az egyének közötti véleménykülönbség.
Ernest Sosa írása, amely inkább a társas, mintsem a csoportos ismeretelmélet körébe tartozik, a tudás értékéről és a tudás által megkövetelt megbízhatóság fokáról a tudás társas jellege révén kíván számot adni. Álláspontjának a lényege, hogy bár különböző szituációkban hiteinktől különböző szintű megbízhatóságot várhatunk el — amikor a tévedésnek nincsenek súlyos következményei, alacsonyat, amikor súlyos következményei vannak, magasat —, a tudáshoz megkövetelt bizonyosság egyforma. Ennek ez a magyarázata, hogy a megbízhatóság fokát a közösség igényei szabják meg: információcserélő lények vagyunk, s az az érdekünk, hogy a pillanatnyi szituációtól függetlenül joggal támaszkodhassunk az egymástól kapott információkra.
Az utolsó két tanulmány, melyeket Rachael Briggs, Fabrizio Cariani, Kenn Easwaran és Branden Fitelson, illetve Christian List jegyez, visszavisz bennünket a diszkurzív dilemma problémaköréhez. Láttuk, hogy a többségi elv bizonyos körülmények között ellentmondásra vezet. A kérdés az, hogy ha az egyéni álláspontokat a többségi elv alapján összegezzük, van-e olyan, az ellentmondás-mentességre emlékeztető, ám annál gyengébb követelmény, amelynek eleget tehetünk. Mindkét cikk definiál egy-egy ilyen követelményt, s mindkettő megfogalmaz érveket amellett, hogy a racionalitáshoz helyesebb csupán ennek a gyengébb követelménynek a teljesülését megkövetelni.
A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók