Györe Balázsnak
Izzó meleg. Július. Margit inkább nem ebédelt meg a munkahelyén, a Magyar Szénhidrogén-ipari Kutató Fejlesztő Intézet étkezdéjében, csak hamarabb eljöhessen, és elérhesse a fél egykor induló sebesvonatot, a háromszáztizenegyes számút. Ez a vonat először Székesfehérváron, utána Siófokon áll meg. A többi minden állomáson és megállóhelyen… szállítja a hétvégézőket.
Csónakkivágású, kék santungruhát, fehér bőrövet és fehér papucscipőt vett fel, vállán könnyű sportszatyor, benne fürdőruha, kardigán s egy könyv: Thomas Mann: József és testvérei, vékony, aranyszegélyes, szürke bőr díszkötésben, bibliofil papíron. Nehéz a könyv, de a vonaton jól kihasználható az idő. Első osztályra vett jegyet, szerette a bordó plüssüléseket és a fejrészen a mindig tiszta fehér huzatokat, mert így nem szúrta a bőrét a szálkásra nyírt anyag. Nem gondolt Gerőre, a hídverőre, inkább másra gondolt, arra, hogy vajon ki adhatta parancsba, hogy minden fülkét az Ásító inas vagy a Siralomház című Munkácsy-reprodukciók díszítsenek. Margit legtöbbször a Siralomház társaságában utazott egészen Siófokig. Úgy tudta, hogy Munkácsy is bitumenszármazékkal alapozta a vásznat, ami idővel mind jobban sötétült. Jól ismerte már a festmény minden apró részletét, mégis, olvasás közben oda-odanézett a nyomatra, és a halálraítélt férjének, kisgyerekének hátat fordító asszony vonzotta a leginkább a tekintetét. Sarokba állította őt a festő, de miért, kérdezte magában. Férje, a vad betyár mindjárt holt lesz, majd hős, de ő? A szégyen, a düh, a bánat, a félelem, mi az, mi az, amit elrejt, a fejét kezébe temetve? Mert ezen a képen nincs más, csak kitárulkozás, kinyilvánítás, egyedül ez a nő olyan bátor, hogy hátat fordít életnek és halálnak.
Az egyenletes kerékkattogás nem altatta el, éberen figyelte, hogy a vonat hatvanhárom kilométeres sebességgel halad Siófok felé. Az első osztályú kocsi mindig a mozdonyhoz kapcsolódott. A lehúzott, tiszta ablakon becsapott a tatai szén gőze és a kavicságyba rögzített bitumenes tölgy talpfák szúrós szaga. Fél háromkor megérkezett a fehérre meszelt, azsúrosan csipkézett, betonkerítéses állomásra. László soha nem várta az állomáson, de őhozzá jött, nagyon is őhozzá. Margitnak volt egy titkos szokása. Érkezés után bement az épület végében található nyilvános vécébe, magára zárta az ajtót, és lassú mozdulatokkal lehúzta a külföldről hozatott, hűs, tiszta selyem alsóneműjét. Aprókat lépett, inkább ugrált, a járdára képzelt ugróiskola szabályait követve: egy-kettő-három előre, aztán terpesz, és megint egy kocka előre, de volt, hogy más kombinációkat talált ki, aztán egyszer csak odaért a fehér olajfestékkel lefestett kertkapu elé. A házban jól ismert mindent, még az árnyékokat is. Benyitott a szobába, a behajtott zöld spalettákon most nem vetült az ágyra az a vékony, mézszínű fénycsík. Hanyatt dőlt az ágyon. Nem jött be senki hozzá a szobába. Pedig várta. Felállt, odament a vesszőfotelhez, kivette sportszatyrából a lasztex fürdőruhát és kiment a kertbe. László a kert végében, a homokos vízparton irtotta a nádat. Annyira lefoglalták a buján terjeszkedő növények, hogy nem is figyelt fel Margit jöttére. A köszönés most el is maradt, csak kérdést hallott: „Hol van a gumimatrac?” Megjelent előtte a hajlékony, finom alak, a fekete lasztexbe rejtett szépség, és nem is értette a kérdést, csak másodszorra. Előbb az agyán, majd az egész testén átvillant, ami történt, az, hogy megérkezett Margit. Mire a nádvágót, szalmakalapot letette, addigra a nő már ujjaival aprókat evezve, hátat fordítva életnek és halálnak, a gumimatracon siklott a tó belseje felé. Egyre távolodott a parti nyárfáktól, és nézte egyenes tartásukat. Sokszor elgondolkodott azon, vajon miért ezekkel a zárt lombozatú, árnyékot nem adó fákkal ültették tele egykor a vízpartot. Kezében két apró falevelet tartott: egyiket a jobb, másikat a bal szemére tette. Más az orrára ragasztja, leégés, hámlás ellen. Margit a zöld levelet égető fényt szerette, neki ez volt a napszemüvege.