Világlások

Az antológia két nagyobb részre tagolódik: az első harmadában zsáner-, fordítás- és újrafordítás-kritikákat olvashatunk, a második részben pedig, a kötet egyik legeredetibb szerkesztői döntésének eredményeként kilenc nyelvterület (angol, spanyol, portugál, német, francia, olasz, orosz, lengyel, horvát) irodalmát vizsgálja könyvenként legalább két-három kritikus.

Az antológia a Horizontok elnevezésű, 2014-ben indult világirodalmi könyvsorozat első darabjaként a 2007 és 2014 közti időszak huszonegy kötetéről közöl negyvenhat kritikát összesen harmincöt szerző tollából. A kiadvány a szerkesztő, Zelei Dávid szavaival „mikrokozmoszként foglalja magába a Horizontok-sorozat egészének krédóját”, amennyiben „tágan és interaktívan értelmezi a világirodalmat” (Prae.hu).

Az antológia két nagyobb részre tagolódik: az első harmadában zsáner-, fordítás- és újrafordítás-kritikákat olvashatunk, a második részben pedig, a kötet egyik legeredetibb szerkesztői döntésének eredményeként kilenc nyelvterület (angol, spanyol, portugál, német, francia, olasz, orosz, lengyel, horvát) irodalmát vizsgálja könyvenként legalább két-három kritikus. Egy ilyen — kulturális és terjedelmi szempontból is korpulens — kötet áttekintése rákényszeríti a recenzenst, hogy bizonyos értelemben megismételje Zelei Dávid bevezetőben megfogalmazott retorikai és módszertani gesztusát, és beismerje: nem térhet ki mindenre. Jelen írás ezért inkább arra törekszik, hogy a kötet célkitűzéseire, önpozicionálására, irodalomtudományi beágyazottságára fókuszáljon, semmint az egyes szövegolvasatok interpretatív tétjeire. S miközben igyekszünk Imre Lászlónak a tavalyi Debreceni Irodalmi Napok világirodalmi tanácskozásán elhangzott gondolatába kapaszkodni, mely szerint „nem deprimáló, ha nem tudjuk, mi a világirodalom”, a kötet szövegeiből végül nagyon is kortárs válasz rajzolódik e zavarba ejtő kérdésre.

A Világtalanul? összeállításával az idén Bodor Béla-díjjal elismert, a Lazarillo Hispanisztikai Portál szerkesztőjeként is aktív, spanyol–történelem szakon végzett Zelei Dávid ugyanis éppen a magyar irodalomkritika fenti alapvető dilemmájára hívja fel a figyelmet Létezik-e világirodalom-kritika ma Magyarországon? című, a kötetet szerteágazóan kontextualizáló bevezetőjében. Voltaképpen két központi kérdést fogalmaz meg, s ezek mentén jelöli ki a kötet helyét és feladatát a mai magyar irodalomkritikában, illetve kritikairodalomban: milyen a világirodalom hazai „egzisztenciális” helyzete, és hogyan gyökerezik ez a magyar kritikai hagyomány intézményrendszerében? A világirodalom magyarországi miben (nem) léte kapcsán felütésként Vári Györgyöt idézi: „Teljes bizonyossággal kijelenthetjük, […] hogy Ljudmila Ulickajának vagy Cormac McCarthynak aligha menne, hogy olyat írjon, ami […] el tudná kerülni a Narancs sikerlistáját. […] Ehhez a folyamathoz [azonban] a világirodalom-kritikának túl sok köze nincs, mert az Magyarországon alig létezik.” (9) A hiány alakzata jelenik meg továbbá Károlyi Csaba szintén a bevezetőben hivatkozott négylépcsős irodalomkritika-modelljében is, mely szerint ideális esetben a világirodalom befogadásának felületei a napilap-, a hetilap-, a folyóirat- és az akadémiai kritika (11) lennének. A már idézett Prae-interjúban Zelei azt a reményét is megfogalmazza, hogy „Ha a földön maradva szeretnék optimista lenni, azzal lennék elégedett, ha a világirodalom minden releváns médiumban (folyóiratok, hetilapok, internet) elérné az összes irodalomkritika 30%-át; jelenleg ehhez az interneten van a legközelebb, és a folyóiratszcénában a legtávolabb.” Mindezzel szerinte szembemennek a világirodalom befogadására jellemző „periféria-effektus” és a „romantikus írófetisizmus” jelenségei, hisz itthon gyakran azok a könyvek válnak népszerűvé, amelyeknek alkotói például személyesen megjelennek a Könyvfesztiválon (ugyanitt kiemeli viszont a Műút Kikötői hírek című rovatának egyedülálló tájékoztató, útmutató szerepét). A kötet fosztóképzős, kérdőjeles főcíme szintén a hiányra való tudatos rámutatásként értelmezhető, s ezáltal már a fedőlap (ön)reflexióra készteti a kritikus olvasót.

A világirodalom hazai kontextualizálása mellett a bevezető szintén fontosnak tartja körülírni a kritikus feladatát; s az irodalomkritikus tevékenységét Elek Tibor és Radnóti Sándor nyomán „az olvasónak nyújtott szolgáltatásként” értelmezi, a kritikust pedig olyan, „a mű és olvasó közti közvetítőnek, aki »az irodalomértést, a műértést segíti«, szakértő olvasatával gazdagítva azt” (4); illetve „megmondóembernek is, akinek véleménye »több, mint hit, de kevesebb, mint biztos tudás«.” (5) Rámutat, hogy a világirodalmi kritika színvonalas művelése széles irodalomtörténeti tájékozottságot és erős szintetizáló képességet igényel (22), és kiemeli a „szűkülő körök” hatékony módszerét (22), mely segít az ismerősön keresztül, a fokozatos perspektívaeltolás eszközével megragadni az újat. A szerkesztő egyébként egy másik interjúban nem fél éles kritikával illetni a magyar kritikai hagyomány önmagába zártságát, ami megnehezíti a világirodalom-kritika térnyerését: „Nálunk szokás, hogy a fiatal kritikus mindenképpen ír az író cimborája új kötetéről, és ha ennek az író cimborának van tíz másik kritikus haverja, egyértelmű, hogy ők is írnak róla. A közegnek ez a belterjessége lehet az aránytalanság oka” (Librarius). Ezen alapgondolatok nyomán a kötet célja összességében „olyan professzionális olvasatot adni az inkriminált [sic!] kötetekről, ami egyszerre tájékoztat (ennek fontosságáról és dimenzióiról alább részletesen szólunk majd) és értékel — vagyis duplán orientál.” (10)

A kötet szerzői (irodalomtörténészek, tanárok, írók, költők, esztéták, műfordítók) nemzedéki és kulturális-földrajzi szempontból is örvendetes változatosságot mutatnak; ami pedig az antologizált kritikák eredeti megjelenési helyeit illeti, hasonló sokszínűség figyelhető meg. Van olyan szöveg, mely először ebben a kötetben látott napvilágot (L. Varga Péter), de a Magyar Narancs,[1] az ÉS, a Jelenkor, a Prae, a Holmi, a Litera, a Műút, a Holmi, Kalligram, a Szkholion, a Tiszatáj, a Mozgó Világ, az Opus és a Lazarillo Hispanisztikai Portál is szerepelnek a kötetvégi listában, még ha például a Nagyvilág érdekes módon ki is maradt. Szintén a szerkesztési alapelveket illető szempont, hogy zömében világirodalmi prózakritika-antológiáról van szó (a regény túlsúlya mellett viszont szerencsére több kispróza-kiadvány is helyet kapott, illetve, a lírát pedig Gottfried Benn képviseli).

A világirodalom-kritika fogalmának és művelői feladatának tisztázása mellett a válogatás nem feledkezik meg azonban a közoktatás mint irodalmi szocializációs közeg szerepéről sem, s többek között statisztikai szempontból vizsgálja Mohácsy Károly középiskolásoknak készült, kanonikus és kanonizáló szöveggyűjteményét, mely egyszersmind „közös olvasmányszubsztrátumot” (19) jelent a legszélesebb értelemben vett olvasóközönség számára. Ez a gesztus azért is értékelendő, mert a szerkesztő ezáltal jelentős lépést tesz az irodalomtudomány nagyrészt elméleti jellegének és a középiskolai oktatás sokkal inkább gyakorlati szempontjainak érdemi összekapcsolása felé.

Az antológia szakmai kontextusát illetően érdemes továbbá egy pillantást vetni a közelmúlt néhány olyan, előzménynek tekinthető kötetére, mint a 25 fontos angol/német/orosz/francia regény, melyek főleg egyetemi oktatók által írott, modern elméleti megközelítéssel rendelkező, tankönyvként is használható tanulmányokat tartalmaznak; néhány évvel ezelőtt pedig napvilágot látott az Akadémiai Kiadó vaskos Világirodalom című kötete, melynek egyes fejezeteit szintén a legkiválóbb magyar irodalomtudósok írták. A legfrissebb példa a Debreceni Irodalmi Napok már említett novemberi programja, a Merre tart a világirodalom? című beszélgetés lehet, ahol többek között a kötetben szintén több szöveggel szereplő Bényei Tamás — a 2005-ös Átjárások: fiatal anglisták és amerikanisták tanulmányai című kötet szerkesztője — is előadott, s rámutatott, hogy „a brit irodalom mainstream erejű hagyomány, s nemzetközi kanonizációs lehetőséget rejt magában.” Ennek fényében különösen fontos szerkesztői döntés, hogy a kötet nem reprezentálja túl a puszta kiterjedtsége okán is „láthatóbb” angol nyelvű irodalmakat. (Mostanában egyébként nem ez az egyetlen kötet, mely friss nézőpontokat kínál a kortárs angolszász irodalom olvasásához, hiszen szintén idén jelent meg Vallasek Júlia igen gazdag olvasatokat kínáló Angolkeringő című esszégyűjteménye.)

Anglistaként fájó hiányként kellett azonban észlelnem, hogy teljesen hiányzik a kötetből a kortárs angolszász (vagy bármilyen) feminista és queer irodalom, a posztkoloniális irodalmakra viszont több kritika tartalmaz utalásokat, ahogy arra még visszatérek majd. A huszonegy önállóan tárgyalt szerző között egyetlen női író szerepel, a horvát Olja Savičević Ivančevićez; ez pedig még a szokásos és persze jogos antologizáló mentegetőzés mellett is kínosan anakronisztkus 2015-ben. Tünetértékű, hogy a társadalmi nemek szempontja inkább búvópatakszerűen feltűnő jelenség a kötetben. Kálecz-Simon Orsolya azonban komplex olvasatában az egész kelet-európai régiót azonosítja egyfajta férfias diszkurzussal a horvát írónő kapcsán: „e felforgató beszédmód éppen itt, a patriarchális szempontokat és monolitikus nemzet- és kultúraképet tükröző diskurzusok által uralt közép-európai szcénán” [jelenik meg] (416). Szintén Olja Savičević Ivančevićez esetében Medve A. Zoltán is érzékeny elemzést ad a női szempont érvényesüléséről, nyelvileg is izgalmas kérdéseket vetve fel: „Mivel a horvát természetes és grammatikai nemeket egyaránt használ, az uralkodó »férfi« írásmód mellett nyelvi szempontból nem kirívó a »női« írásmód: a grammatikai nemekkel rendelkező nyelveken a világ nemek szerinti szegmentálása és a nemeknek tulajdonított attribútumok — a magyartól eltérően — természetes módon, a nyelvtani eszközökhöz illeszkedve (vagy vice versa) jelennek meg. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy könnyebben és magától értetődőbben lehet beszélni ezeken a nyelveken a gender irodalmi kategóriájáról is.” (429) Tóth Sára írása Martin Amis Időnyíl, avagy a sérlem természete című regényéről szintén kitér a nemi szerepek jelentőségére a holokauszt-diskurzusban: „Az erőszak szorosan összekapcsolódik a mindvégig ünnepelt és csodált férfierővel, sőt a szexuális potenciával is. Így az erőszak és agresszió férfiaktusa, sőt atyai aktusa az amisi világegyetem alapító tényezőjévé, eredetmítoszává válik.” (146) Jelentős téma a gender a fiatal latin-amerikai elbeszélők kapcsán Báder Petra és Haklik Norbert kritikáiban, utóbbi szerző meglátása szerint például „az antológia novelláiban a különböző társadalmi osztályok képviselői közötti szex nem bensőséges aktus, hanem az alárendelt és az uralkodó viszonyának erőszakos, szimbolikus kifejeződése.” (204) Zelei Dávid pedig Julio Cortázar Sántaiskolája esetében mutat rá, hogy „a realista regényen és krimin felnőtt passzív »nőstényolvasót« [lector hembra] az argentin író aktív (vagy cinkos) olvasóval váltaná föl. Előbbi terminus alkalmazása miatt Cortázart számtalan kritika érte (nem csupán feministák részéről), ami miatt többször elnézést is kért — Benyhe János mindenesetre megpróbálta tompítani a kifejezés élét a »nőolvasás« és »nőolvasó« szavak használatával, mely azonban semmiképp sem indokolt.” (83) Korántsem állítható tehát, hogy a holokauszt, a poszkolonális irodalmak vagy a kelet-európai identitás kapcsán ne bukkana fel a társadalmi nemek szerepe, a kötet összeállításakor azonban ez láthatóan nem volt meghatározó szempont. Pedig könnyen lehetett volna, szemléltetésképpen íme néhány név, kizárólag az angolszász irodalomra és magyar megjelenéseiknek az antológia által kijelölt időintervallumára fókuszálva: Angela Carter és a mágikus realizmus (Esték a cirkuszban, 2011), Margaret Atwood és a disztópia (Guvat és Gazella, 2012), Toni Morrison és Amerika „fekete” története (Szerelem, 2007), a Nobel-díjasok, úgy mint Doris Lessing (Az ötödik gyerek, 2008) és Alce Munro (Asszonyok, lányok élete, 2009), Jeanette Winterson (Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? 2013), Alan Hollinghurst és a melegkultúra (A szépség vonala, 2011); J. M. Coetzee mint szintén Nobel-díjas posztkoloniális szerző (Szégyen, 2007), Hanif Kureishi (A kültelki Buddha, 2012), Salman Rushdie (A firenzei varázslónő, 2011), Zadie Smith (A szépségről, 2007), Kazuo Ishiguro (A dombok halvány képe, 2014) stb.

A szerzők és a szövegek kiválasztása mellett természetesen maga a kötet szerkezete érdemel külön figyelmet: a Világtalanul? a már említett két nagyobb részre tagolódik; az egyik nyelvi, a másik műfaji szempontok mentén szerveződik. Az első nagyobb egység A világirodalom-kritika műfajai címet viseli (illetve a kissé öncélú Melyik a zsánered? alcímet). Ebben a részben tizenkét kritika kapott helyet, s elsőként George R. R. Martin A tűz és jég dala I–V. sorozatáról Sepsi László Nincs mese című írása olvasható, azaz a kötet felütése rögtön üzenet- és modellértékűen teret enged a populáris irodalomnak — kritikájában Smid Róbert már kiemelte, hogy „E blokk egyértelmű érdeme, hogy túlmegy a populáris irodalom komolyan vételének mára üres mantrává silányult hangoztatásán.” Sepsi a fantasy-ponyva és a fantasy-eposz műfajából kiindulva a család- és a gótikus regény zsánerkeretein belül is precízen kontextualizálja a könyvsorozatot, s egy lényeges paradigmaváltást is azonosít: „A tűz és jég dalának széles körű sikere egy korszak végét jelezte a műfajon belül: Tolkien látszólagos naivitásának helyét átvette a dark fantasy illúziótlansága. Martin magnum opusában otthonosan idealizált fantáziabirodalom helyett pszichológiai realizmus és primer brutalitás szórakoztatja a publikumot” (32). Az írás kiválóan szemlélteti, hogy lehet és kell annak kulturális komplexitását figyelembe véve szólni a populáris kultúra műfajairól, például a számos lehetőséget rejtő bestseller-kritika eszközével. E tényt azonban szerencsére már nem kell bizonygatni idehaza sem, hisz épp Sepsi László a nagy sikerű PopJAK rendezvénysorozat főszervezője, idén tavasszal lezajlott a Zsáner, pop, kultúra című konferencia szintén a JAK szervezésében, megint csak 2015 tavaszán indult a József Attila Kör és a Libri Kiadó közös világirodalmi sorozata, az ArtPop Bárány Tibor és Nádor Zsófia szerkesztésében, továbbá jó ideje aktív az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport — csak hogy néhány példát említsünk a popkultúra legfrisebb hazai diszkurzusára. Újabb utakat kínálva a populáris irodalom olvasásának területén Stephen King Joylandjéről L. Varga Péter írt Gyere be, ha mersz! címmel, s alapvetően traumaszövegként közelíti meg a művet, kiemelve szinte „klipszerű” szerkezetének vizuális hatásait (45); nyelvi szinten pedig azért is hasznos az olvasat, mert rutinosan használ számos angol kifejezést, értőn beemelve őket a magyar kritikai diszkurzusba (one-off formátum, suspense, hard-boiled stb.). Szintén ebben a részben szerepel H. Nagy Péter A cheshire-lecke című, Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány című „biopunk” művéről szóló írása. A szöveg számos izgalmas elméleti és kulturális összefüggést villant fel, s a biopolitika szempontrendszere valószínűleg hasznos háttere lehetne még a későbbi megközelítéseknek; konklúziója pedig máris számos újabb kérdést nyit meg: „Ezért A felhúzhatós lány emberképe nemcsak a sci-fi és a popkultúra kontextusára vonatkoztatható, hanem tágabb értelemben véve egy olyan poszthumán horizontra is, melynek az lehet az alaptapasztalata (és egyben jóslata), hogy nem csak úgy léphetők át a természet határai, hogy közben szörnyek keletkeznek.” (41) A poszthumán szubjektum összességében tehát a populáris irodalomról szóló rész egyik központi eleme, de számos későbbi olvasatban is megjelennek határsértő identitások, gyakorlatilag az összes „posztmodernként” aposztrofált szerző esetében, azaz akár e téma különböző ábrázolásainak is lehetett volna akár külön egységet szentelni.

A zsáner kérdéseit követően a fordítás dilemmái kerülnek fókuszba Megkésett (?) klasszikusok és fordításaik címmel (mintegy társulva a FISZ Horizontok-sorozatának népszerű fordítói műhelyalkalmaihoz). A populáris irodalomhoz hasonlóan a műfordítás is a kötet egyik szívügye, tudatosan igyekszik láthatóvá tenni a fordító munkáját, ahogy arra Zelei bevezetőjében ironikusan utal is: „A hiányt és a fordítói pozíciót kiválóan ábrázolta Horváth Krisztina Houellebecqkel folytatott beszélgetése a Millenárison, ahol a repedésig telt teremben Tótfalusi Ágnes — ahogy Hercsel Adél találóan fogalmazott — »végig biodíszletként ült a szerző mellett«, némaságával üzenve a fordító szerepéről az irodalomszerető társadalomnak, mely így továbbra is úgy hiheti, hogy — Benyhe János szavajárásával — a könyvek csak úgy maguktól »fordulnak le« magyarra.” (14) E láthatatlanság különös ellentettje ugyanakkor egy bizonyos Frau Nádori nevű szereplő Ingo Schulze Új életekjében, akinek alakját feltehetően Nádori Lídia, Schulze műfordítója ihlette (276). A műfordításra fókuszáló blokkban Thomas Pynchon Súlyszivárványa kapcsán szerepelnek Bori Erzsébet Teremtő paranoia; Orbán Katalin Egy barokk nagyszekrény; illetve Bényei Tamás Ballisztika című írásai. Bori Erzsébet az íróra utalva így fogalmaz: „Alig túlzunk, ha nagy teljesítményű információfaló, feldolgozó és kibocsátó gépnek látjuk, ezért is nehéz megmondani, kik hatottak rá” (49); majd természetesen kitér a fordításra is, kiemelve, hogy a szöveg versbetéttel, szonettel, kupléval, limerickkel, filmdallal, bökverssel nehezített feladatot jelent. Orbán Katalin olvasata szintén külön figyelmet szentel a fordításnak, s rámutat, hogy „a híres, emblematikus első mondat V-2-es rakétája kolosszálisan félrehord. »A screaming comes across the sky« — ez a személytelen felütés a Súlyszivárvány posztmodern szövegfilozófiájának alaphangja; személyessé tétele (»Sikolt feléd az égen át«) kisebb fajta bűntény, s épp a legfélelmetesebb momentum vész el az így átértelmezett mondatból, nevezetesen hogy a hang külön érkezik, a hangsebességet átlépő rakéta becsapódása után, amikor már, ha épp nem volt szerencsénk, meghaltunk.” (61) Végül Bényei Tamás többek között abból indul ki, hogy ennek az „igazi globális és enciklopédikus regénynek” az esetében (63), melyet „a magas irodalom felkent hívei exegetikus hévvel és papi alázattal értelmeznek és kommentálnak” (62), „a technológia ekként maga is patológia, külső tárgyakban és rendszerekben megtestesülő tünet” (66–67). Bényei tágabb összefüggésben arra is utal, hogy „Pynchon nagyon jól tudja (más posztmodern szerzőkhöz, Angela Carterhez, D. M. Thomashoz vagy J. G. Ballardhoz hasonlóan), hogy a 20. századi történelem eseményei képtelen összeesküvés-elméletek, pszichés patológiák vagy szexuális perverziók részeként vagy tünetegyütteseként válhatnak egyáltalán az értelmezés számára hozzáférhetővé. Ahogy azt is, hogy bizonyos helyzetekben talán a patológia és a perverz szexualitás az egyetlen mód, amelynek révén még egyáltalán lehetséges valami emberi megnyilvánulás.” (66) Ezt követően Újra/fordítva alcímmel jelenik meg Dante Alighieri Pokolja nyomán Kelemen János Új magyar Pokol című kritikája; Gottfried Benn Kígyóból a kanyarjáról Mohácsi Balázs szólal meg (Különbözni mindenáron), végül pedig Jack Kerouac Útonjáról Lénárt-Muszka Attila Kerouac útján című írása olvasható. Utóbbi szerző e kultuszkönyv kapcsán arra a következtetésre jut, hogy „Az új fordítások elkészítése tehát nyelvi és esztétikai szempontból is helyes döntésnek bizonyult: M. Nagy Miklós munkáját alaposabbnak, kifejezőbbnek, szakmai szempontból egyértelműen jobbnak tekinthetjük, mint Bartos Tiborét” (125); ám emellett „a fordító is ember” gondolatának jegyében emlékezetes anekdotákat is találunk a korábbi fordításról: „Az új, 2012-es fordítás szükségességét már csak az is indokolttá tette, hogy Bartos inkább íróként alkotott nagyot, mintsem fordítóként. Tudatosan »ferdítette« nem csupán az angol eredetit, de sokszor a magyar nyelvet is. Barna Imre így emlékszik vissza Bartos excentrikus megnyilvánulásaira: »Egyszer együtt szerepeltünk egy tévéműsorban. […] Bartos elbüszkélkedett vele, hogy még soha életében nem írta le azt a szót, hogy szendvics, nála az rakott kenyér volt és marad. Senki sem mondja úgy, jegyeztem meg udvariasan. Elég baj az, bökte oda nekem a pipája mellől.«” (119) Julio Cortázar Sántaiskolája esetében, melyet Zelei Dávid a „spanyol (nyelvű) Ulyssesként” (79) jellemez, nem az újrafordítás, hanem az időbeli lemaradás jelenti a problémát, s Bényei Tamás szerint a „megkésettség ezúttal nem a személyes, hanem a kultúrtörténeti idő kontextusában értendő” (87). A műfordítás kérdései kapcsán tehát egyaránt teret kap az antológiában az újrafordítás (és az interpretáló fordítás kockázata), a fordító szerepe (és gyakran szellemszerű jelenléte) a recepcióban, valamint a fordítás szoros olvasatának szükségessége, s ez az egység ily módon a kötet talán legjelentősebb részének tekinthető. Ugyanakkor tanulságos lett volna néhány olyan kritkát is olvasni, melyek igen élesen kritizálják a fordítást, mint például Tukacs Tamás írása Hollinghurst A szépség vonala című regénye kapcsán, vagy Bényei Tamás kritikája Coetzee Foejának magyar kiadásáról.

A második nagyobb rész A világirodalom terei alcímet viseli, és itt már nem tematikusan, hanem nemzetek szerint szerepelnek a kiválasztott művek és kritikusaik; s rögtön szembetűnik egy rokonszenves szerkesztői döntés: nem botlunk semmitmondó, általános bevezetésekbe, melyek az egyes népek irodalmát mutatnák be. Némely egyéb hiányra azonban maga a szerkesztő mutatott rá, világosan jelezve, milyen elmélyült kutatómunka előzte meg a kritikák kiválasztását: „Több csalódás ért, közülük az egyik az új Ulysses visszhangtalansága” (Prae). Arra is utal másutt, hogy betöltetlen űr a cseh irodalom és Ázsia — annál meglepőbb, hogy a skandináv irodalom fel sem vetődik, pedig a kortárs északi krimi alighanem megkerülhetetlen kérdés (lehetett volna). Más szempontból megközelítve azonban a dilemmát, s a kötet első felének szerkezetét figyelembe véve az is elképzelhető lenne, hogy a mára talán sok szempontból elavult és nem minden esetben revelatív nyelvi-nemzeti kategóriák helyett teljes mértékben tematikus szerkezetben gondolkodjanak a szerkesztők, hisz az olyan hívószavak, mint a poszthumán szubjektum, a kulturális idegenség, a nemi szerepek vagy a faji alapú agresszió — főleg a holocaust, de a multikulturalizmus tapasztalata is —, ezek öröksége és jelene számos kritikában bukkan fel, s talán még jobban ki is domborodnának ily módon egymás mellé helyezve, mintegy szándékosan teret adva a világirodalom testeinek is — legyen az akár „celeb”-szerző rejtőzködő (Pynchon), hírességgé váló (Eco), vagy beteg-holt (Nabokov) teste. A szövegközi kapcsolatok e kihangsúlyozása érdekében a továbbiakban igyekszem e tematikus csomópontok mentén értékelni a gyűjtemény második felét.

Az imént említett posztmodern szerző élete és halála önmagában is izgalmas téma, s különösen e szerzők kapcsán merülhet fel az állítás, hogy napjainkban a Szerző minden jel szerint feltámadóban van (vö.: „celeb spotting” — 48). A hírességnek (is) számító szerzők között az olasz irodalomról szóló egységben elsőként Umberto Eco A prágai temetője kapcsán olvasható Bori Erzsébet Ahány ház, annyi összeesküvés, majd Kelemen János Egy fiktív jegyzőkönyv születése, végül Kisantal Tamás Minden krétai hazudik… című írása. Kelemen János a történeti-ideológiai háttér felől fogalmaz meg számos belátást, míg Kisantal Tamás tömören, ám megvilágító erővel skicceli fel az „ecós” stílus születését, Norfolk, Pynchon, Borges, Calvino világaival való rokonságát, hisz ezek a szerzők mind „többé-kevésbé krimiszerűen dolgoznak fel valamilyen történelmi témát, vagy a múltban játszódnak, a szerző nagy kultúrtörténeti tudásanyagot mozgósít, ám mindezt nem »szimpla ismeretterjesztő« módon teszi, hanem valahogy »trükkösen«, az olvasót bevett tudásában megingatva, új, alternatív történelemverziókat felvillantva, a múlt és a valóság megismerhetőségébe vetett hitünket megkérdőjelezve. Posztmodern — mondtuk ezekre a regényekre a ’90-es években” (334); majd e stílus hanyatlását egészen annak „dudvaként” számon tartott ágáig, Dan Brownig vezeti le megvilágító erővel (335). A „celebszerzők” között ismét meg kell említeni Houellebecq nevét, „eddigi életművének darabjait, illetve a sajtóbeli megszólalásait követő kritikák ugyanis olyan ember portréját keltik életre, akinek még posztmodern játékai és kétségbeejtő, depresszív életrajzi önreflexiói, vagy olvasóinak rendkívüli száma sem feledtethetik, hogy félmeztelen fotókon pózoló nihilista mizantrópként, nőgyűlölőként, rasszistaként, fasisztaként szeretjük őt emlegetni, aki elsősorban az iszlámot kedveli támadni (gyűlöletbeszéd vádjával állt már bíróság előtt is), egyszóval több mint ellenszenves, sőt visszataszító személyiségnek számít bizonyos körökben” (298) — írja róla Bakonyi Veronika. Az orosz (?) irodalom esetében — a kérdőjel a szerkesztő szándékos, önreflexív gesztusa —, nem hiányozhat Vladimir Nabokov, akinek Laura modellje című művéről Turi Márton Az elmúlás iróniája, Nemes Z. Márió Egy halálmű olvashatósága, illetve Hetényi Zsuzsa Kiradírozott önélet címmel írnak. Turi Márton arányos, árnyalt írása nemcsak író és szöveg viszonyát vázolja fel egy kritika elváráshorizontját messze meghaladó filológiai és elméleti tájékozottságával, de kitér a posztumusz töredék közlésének morális dilemmájára is, miközben számos kifejező metaforát alkalmaz a szöveg megragadására, mely pl. „koporsós szüléssel” (373) jött világra. Hetényi Zsuzsa szintén számos expresszív képet alkot, s lepkebábnak (386) nevezi a szöveget, külön érdeme továbbá, hogy a fordításra is kitér, és precízen rámutat a fordítói hibákra (a camera magyarul valóban nem kamera, a novice pedig nem notice stb. — 388). Végül pedig Nemes Z. Márió nyit meg izgalmas irodalomelméleti kereteket a fragmentum sorai között többek között a kézírás, a prosopopeia, valamint a szerző (halott) testének értelmezése által; kiemelve, hogy „Az »utolsó« szövegek (főként a töredékben és kéziratban maradtak, a »befejezetlenek«) azonban kicsit másképp viselkednek, hiszen ebben az esetben egy morbid érzékiesülés megy végbe” (381). Mindig izgalmas gyakorló költő-író tollából könyvkritikát olvasni, s különösen Nemes írását értelmezve merül fel a lehetőség, hogy érdemes volna olyan kötet kiadását is fontolóra venni, ahol minden szövegről párban nyilatkozik egy kritikus és egy szépíró.

Részben visszakanyarodva a kötet diktálta logikai ösvényre a tárgyalt nemzetek közül elsőként az angol nyelvű irodalmakból válogat a kötet, s Martin Amis Időnyíl, avagy a sérelem természete című művéről szól Kisantal Tamás Que será, será… c. írása, melyet Tóth Sára már idézett Gyógyító erőszak: Egy náci orvos élete a haláltól a születésig, valamint Zelei Dávid Lesz, ami volt című szövegei követnek. Kisantal „határsértő”, „problémás” holokauszt-alkotásként értelmezi a szöveget, s „egyfajta énkettőződés-hipotézist” (137) azonosítva párhuzamot von más hasonló szerkezetű művekkel — érdekes módon először filmekkel: „A szöveg radikálisabban alkalmazza az inverz narrációt az olyan későbbi ismert filmes verzióknál, mint mondjuk Christopher Nolan Memento (2000) vagy Gaspar Noé Visszafordíthatatlan (2002) című munkái.” (129), de felbukkan még „Art Spiegelman holokauszt-képregénye, a Maus, Zbigniew Libera Lego koncentrációs tábora, Jonathan Littell Jóakaratúak című regénye, Roberto Begnini vagy Radu Mihaileanu filmjei.” (128) Zelei Dávid harmadikként következő írása részben a regény fordított narrációjú szerkezetét imitálja, pontosabban keretszerűen reflektál rá, véleményem szerint nem feltétlenül hatásos, de a személyes bevonódást mindenképpen erősen tükröző módon: „Lassan mondandóm végére érek. Vagy az elejére? Szövegem előbb csak lassan és megfontoltan, majd folyamatosan és ellentmondást nem tűrően kezd szökni a képernyőről; a sorok fogyatkozásának egyedül a Backspace teremtő tevékenysége szab határt.” (160) A holokauszt-tematika természetesen meghatározó eleme a német irodalomról szóló résznek is, ahol W. G. Sebald Austerlitze kapcsán Kiss Noémi Mondta Austerlitz, mondta Sebald című szövege olvasható, amely e „művelődési regényről” (250) szólva külön kitér a fényképek szerepére, s utal olyan elődökre, mint John Berger és Jean Mohr, illetve Roland Barthes Világoskamrájára, sőt „A magyar irodalomban is lehetne párhuzamot találni, Nádas Péter Saját halál című albumát vagy Valamennyi fény című művét.” (253–254) Kiemeli, hogy „Engem leginkább a szöveg és a kép kölcsönhatása érdekelt, ami semmiképpen sem csupán referenciális természetű (vagyis ami benne van a szövegben, megjelenik a képen) vagy illusztratív (kiegészítő, konkretizáló): a képek fikcionális események bizonyítékai és metaforikus természetűek.” (252) Sántha József Az emlékezés váróterme című kritikájában elsősorban Kafkához köti a művet: „»Te vagy a feladat« — írja Kafka az Oktávfüzetekben. Kevés irodalmi alakra illik annyira ez a megállapítás, mint Sebald regényének főszereplőjére, Jacques Austerlitzre” (254), majd megállapítja, hogy „A kastély világával rokonságot mutató szenvtelen, tárgyias stílus ellenében is egyre erősebben sugallta a természet és a társadalom magából fakadó abszurditását.” (259) Schein Gábor Labirintusok és egyenesek című írása átfogó képet ad a szövegről, melynek főszereplője „az oidipuszi hősök sorába tartozik” (264), s a holokauszt regénybeli jelenléte mellett az emlékezet kapcsán utal a newtoni időszemlélet tarthatatlanságára (262), az idő és az emlékezet meghatározó 20. századi problémájára. A népirtás és a kulturális idegenség kérdései másutt is megjelennek a kötetben, például Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye és a szovjet hatalom kapcsán, a rasszizmus pedig központi elem José Eduardo Agualusa A múltkereskedőjének albínó főszereplője esetében is. Ez utóbbi szöveg azonban már kivezet a posztkoloniális irodalom kérdéseihez, s e témát leginkább a spanyol és portugál irodalmakat tárgyaló kötetek vetik fel. Urbán Bálint José Eduardo Agualusa műve kapcsán írja, hogy a főszereplőnek „határidentitása van, s a kultúrák közötti törésvonal tragikumának kettős perspektíváját” alkalmazza (237), miközben „Testében hordozza az idegenség, a határon létezés húsba markoló tapasztalatát” (238); Saramagót jellemezve pedig a szerző posztmodern neorealizmusát, illetve a historiográfiai metafikció szerepét emeli ki.

A nyelvi-nemzeti kategóriák a holokauszt és a posztgyarmati állapotok mellett jellemzően a kollektív önmítoszok diszkreditálódása által jelennek meg az elemzett szövegekben, legyen az Amerika, Franciaország vagy Kelet-Közép-Európa. Cormac McCarthy Az útja kapcsán Bartók Imre Nem gyereknek való vidék című olvasata az amerikai nemzeti mítoszokból indul ki ezen „európai Psycho” (306) kapcsán: „Jean Baudrillard Amerika című kötetének egyik alaptézise, hogy az Egyesült Államok története a jövőben gyökerezik, s bár a megfogalmazás kissé bombasztikus, a gondolat némi fényt vethet e »nem vénnek való vidék« bizonyos sajátosságaira. Nem azért gyökerezik a jövőben, mert múltja rommezővé vált volna — ez inkább Európára jellemző —, hanem azért, mert lényegileg nincs elmesélhető története. Amerika saját múlthiányát — amelyet persze csak erős megszorításokkal tekinthetünk valódi hiánynak — a 20. századra üzemi méreteket öltő mítoszgyártással igyekszik kompenzálni. Ott van például a Barbie baba, ami nem pusztán egy közönséges játék, hanem rögtön egy egész, a sikerült életre vonatkozó kódolt narratíva megtestesítője is.” (162) Gazdagon rétegzett szövegében az amerikai kultúra sajátos térélményének lényege a közismert vadon és a határvidék [frontier] mellett szerinte az üresség, amely „nem meghódításra váró lehetőségtérként nyílik meg, hanem embertelen vákuumként” (162). Bényei Tamás Túl ismerős vidék című kritikája jóval élesebben bírálja a kötetet, és bár Beckett metafizikai kétségbeesésével vonja párhuzamba, végül arra a belátásra jut, hogy „Az út egy nagy író erősen közepes regénye, amelyben saját írásmódjának jellegzetes elemei eloldódva a történelmi világ konkrétságától manírrá és klisévé változnak. Posztapokaliptikus közhelyek tárháza egy túlságosan ismerős világban” (175), mert „Túlságosan ismerős ez az elvont, kilúgozott átokföldje” (173). Jellegzetes kontraszt, hogy a fiatal horvát irodalomban Kálecz-Simon Orsolya meglátása szerint a közép-európai kontextusba illesztett popkulturális szimbólumok „elvesztik eredeti jelentésüket, s komikussá vagy groteszkké válnak” (417), azaz „nálunk” az amerikai mítoszok inkább saját hiányainkat mutatják fel.

Ezt követően a francia irodalom fejezetéből természetesen nem hiányozhat Michel Houellebecq (más francia író nem is szerepel a kötetben), akinek A térkép és a táj című kultikus regénye került be a válogatásba, melyről egyrészt Bakonyi Veronika Az önszeretet eljárásai, másrészt Bartók Imre Egy önarckép lehetősége, továbbá Berta Ádám A gagyi átformálása című írásai olvashatóak. Bartók ismét elméleti tájékozottság, szövegismeret és elemzőkészség tökéletes egyensúlyát megteremtve kínálja fel számos nézőpontot felvillantó olvasatát. Szövegének felütése remek példája a kontextusteremtés, a kontrasztív megvilágítás és a kulturális pozicionálás tömör alkalmazásának (azaz a Zelei által „szűkülő köröknek nevezett eljárásnak): „Michel Houellebecqre szokás úgy tekinteni, mint a magas- és popkultúra közötti sajátos művészeti köztársaság egyik érdemes díszpolgárára, akinek szövegei egyrészt erős gesztusokkal igyekeznek elkerülni az irodalmi klasszicitás »vádját«, ugyanakkor nyilvánvalóan jóval gazdagabbak és mélyebbek a kultúripar pusztán és eleve szórakoztatási célzattal létrejövő tucattermékeinél.” (306) Stílus tekintetében némileg kontrasztot képez Berta Ádám szövege, aki egyértelműen negatív kritikát fogalmaz meg a regényről, ami önmagában természetesen nem gond, zavaróak lehetnek viszont néhol az érdemi kifejtés hiányát leplező képzavarok, illetve a szleng önismétlővé váló jelenléte: „Olga például nem válik árnyalt figurává, nyilvánvaló ravasz, afféle lóláb marad (319), „a szerző kedvenc kaptafái közt tart seregszemlét, vesszőparipáiból rögtönöz revüt” (318); „Houellebecq mindig is sportot űzött bizonyos dolgokból (lakonikusság, trendiség stb.), a kúlságot hajszoló töretlen koncepciózussága mechanikus megoldásokra kényszeríti”, a szerzővel azonos nevű szereplő beiktatása pedig „nem nagy truváj” (317). Bakonyi Veronika kritikája érdemben elhelyezi az írót a francia kultúrában és irodalomban, életrajzi morzsákkal gazdagítva olvasatát, külön felhívva a figyelmet „a Michelin-diskurzusra, amelyben egy ország tárgykultúrája és ragaszkodásának átláthatóbb formája átadja helyét olyan fogyasztói előírásoknak, amely a különböző, enciklopédikus pontossággal felsorakoztatott Michelin-útikönyvek mindent felfaló idegen turistaszempontjaira” építi történetét (303). Hasonló mítosz- vagy kultúrörökség-vesztés bukkan fel a fiatal latin-amerikai elbeszélők kapcsán is, akik számára a Gabriel García Márquez és nemzedéke által teremtett boom öröksége Haklik Norbert szerint „a mágikus realizmus mítoszteremtő gyakorlatának emblematikus tagadásaként” (205) értelmeződik.

Amerika, Franciaország és Latin-Amerika nemzeti mítoszokkal való leszámolása mellett sajátos pozíciót tölt be a kötetben Közép-Kelet-Európa identitása, mely elsősorban a német Ingo Schulze Új életek, a lengyel Czesław Miłosz Családias Európa és az ukrajnai születésű Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényeiben tematizálódik. Györffy Miklós szerint „az Új életek mérhetetlenül túlírt, jellegtelen stílusú, fárasztóan unalmas regény, de mintha eleve ilyen akart volna lenni, mégpedig valamilyen doktriner szerzői ideológia szerint” (277), s az „írói nárcizmus” valamennyi jegyét magán viselve szól a kelet-európaiság tapasztalatáról, amelyet Joós Katalin a „Wenderoman, azaz a rendszerváltás témáját feldolgozó regény” (288) műfajához kapcsol. Lényegesen jobb Grosszman fogadtatása Takács Ferenc, Gyürky Katalin és Bán Zoltán András kritikáiban, hisz a szerző „20. századi Háború és békéje” idejétmúlt realizmusa és panoramikus narratív törekvése ellenére is képes elbeszélni Sztálingrád történetét. A legkortársabb közép-kelet-európai látleletet pedig Takáts József, Sántha József és Németh Orsolya értelmezésében kétségkívül Czesław Miłosz adja, akinek „szellemi életrajza” mutatja be a nyugatra (Franciaországba, majd Amerikába) emigrált író identitásváltásait: „nem akartam tetszeni nekik, ellenkezőleg, azt akartam kinyilvánítani, hogy keleti vagyok és idegen” (392) — írta Párizsról, miközben ő csak a keleti, „silányabb Európa” (395) képviselője. Végső soron a regény legfőbb kérdésének az tűnik: „Egyáltalán létezik maga Közép-Európa, akár fizikai, földrajzi, akár szellemi, pszichológiai, vagy kulturális értelemben?” (409) Ma, amikor az európai és emberi értékek fogalmai naponta átíródnak és gyakran ellentmondani látszanak egymásnak, ez továbbra is égető kérdés.

Itt azonban jelen meta-metaolvasat végképp kifut az időből és a sorokból. A FISZ szerkesztői biztosan nem fogytak ki a tervekből a Világtalanul? összeállításával, hisz már tudható, hogy igen ígéretesek a további elképzelések is, Zelei Dávid szavaival: „Elsősorban versben, novellában és regényben gondolkodunk.” Vannak még tehát felfedezendő foltok azon a bizonyos magyarok rajzolta világirodalom-térképen, amelyek a kötetben szereplő kritikusok által felkínált különféle nyelvi, elméleti és kulturális lencséken keresztül szemlélve sosem pusztán feketék vagy fehérek, hanem végtelenül sokszínűek.

________________

[1] Érdekességként említhető a Magyar Narancs idei világirodalmi sikerlistája, melynek bevezetőjében Kőrizs Imre a Világtalanul?-t is hivatkozza: 1. Cormac McCarthy: A síkság városai (50 pont); 2. W. G. Sebald: Légi háború és irodalom (48 pont); 3. Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare (46 pont); 4. Alice Munro: Drága élet (42 pont); 5. Katya Petrovszkaja: Talán Eszter (39 pont); 6. Colum McCann: TransAtlantic (37 pont); 7. Petronius Arbiter: Satyricon (36 pont); 8. Terézia Mora: A szörnyeteg (28 pont); 9–10. Daniel Kehlmann: F (22 pont); Vladimir Nabokov: Első szerelem (22 pont); 11. Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története (16 pont).