A majdnem-igazság kurta aranykora — az értékelést készen kapjuk Brechttől, magától. Azt kellene elfogadnunk tehát, hogy ezt a történetet láthattuk így és ilyennek. Hogy az útmutatás, a maga sajátos nézőpontjából szemlélve voltaképp helytálló, mert hát mégis valami tapasztalatot összegezve része a narratívának: mondta a nép, mondta az énekes, mondta Bertolt Brecht. Sehol sincs tagadás a hivatkozások szintjei között. Sehol nincs nyoma a kételynek, a megingásnak. Csak az egyetértés. Tévedést kizáró, magyarázatokat nem igénylő magabiztosság ez. Ez volt. Ilyennek látták. Így mesélik időtlen idők óta a bíró Acdak és a krétakör történetét. Ennyire kerekre csiszolva szolgál jog és erkölcs — máskülönben bonyolult viszonyát egyfajta helyes, az embert a vágyaiban, érzéseiben is felismerő és felmutató, és nem puszta jogalanyként azonosító — példázataként.
Chilf egyfelől traumatikus események terápiás jellegű, vizuális megjelenítésével, másfelől újabban az ehhez köthető vagy ettől független személyes emlékezet, a családi és történeti emléktudat újraírásával kísérletezik. Az alkotó erőteljes kutatói attitűdje a témák szinte művészettörténeti-szociológiai háttérvizsgálatában, képi dokumentációiban és a konkrét téma legapróbb elemekre lebontott analizáló gesztusában, a világegyetem és belső történések viszonyrendszerének megjelenítésében is érvényre jut.
A miskolci nemzetközi fesztivál immár 14 éves sikertörténete jól mutatja, hogy érdemes volt az internetes letöltések okozta forgalmazói válság kellős közepén mégiscsak a mozi mellett voksolni, és színvonalas, A-kategóriás fesztiválok szerkezetét koppintó, évről évre újabb kiegészítő programokkal gyarapodó filmfesztivált létrehozni, amit az eseménynek otthont adó vidéki nagyvároson túl a magyar filmes szakma, valamint a szaksajtó is magáénak érez. Bár a nemzetközi fesztiváltérképen még kicsiny pont a CineFest, hazai viszonylatban jelentős filmes esemény, amely versenyfelhozatalába és versenyen kívüli programjába egyaránt a világ legrangosabb fesztiváljainak kínálatából szemezget.
Képregény a friss Műútból
Megjelentek a Műút 2017063-as számában
A friss Műút képregény-rovatából.
Enyedi Ildikó mindezek kifejezésére nemcsak a tökéletes metaforákat és szimbólumokat találta meg, de annak a módját is, hogyan maradjon egyszerre a majdnem-realizmus talaján, és csupaszítsa le mégis a magjukig az emberi érzéseket: a film két főszereplője egy introvertált, magának való vágóhídi gazdasági igazgató és egy autisztikus személyiségjegyeket mutató fiatal nő. Akikről véletlenül kiderül, hogy egy ideje pont ugyanazokat álmodják — álmukban szarvasokként egy párt alkotnak —, de ébren már nem nagyon találják egymással a hangot.
Tavaly, a DESZKA fennállásának tizedik évfordulóján a szervezők részéről elhangzott, hogy az elmúlt évtized útkereséseiből leszűrt tapasztalatok alapján mérlegelik a fesztivál megújításának lehetőségeit, hogy az a továbbiakban egy letisztultabb irányvonalat mutató, kiegyensúlyozottan magas színvonalú előadásokat felvonultató és szakmai programokban is bővelkedő mustra legyen. Az idei, a színházi világnapon megnyitott DESZKA újítása leginkább abban mutatkozott meg, hogy az itt bemutatott 26 produkció döntő többsége magyarországi ősbemutatónak számított. A fesztivál programválogatói, a debreceni teátrum művészeti műhelyének a tagjai idén is bőséges kínálatból, több mint 120 előadásból válogathattak, ami azt mutatja, hogy évről évre egyre több hazai és határon túli színház vesz fel a repertoárjába kortárs magyar szerzőket.
Régóta foglakoztat az, ami nincs a képen, ami nem látható, de jelenlevő. Az eltűnt hiány. Posztmodern eklektika. A galatinai freskók parafrázisai, középkori elemek átvétele, a perspektíva mindenhatóságának megkérdőjelezése, a formák kitakarása és elhagyása stb. Néhány konkrét példa. A Vatikáni Múzeumban látható néhány olyan, régi, szélein szakadt vászon, amelyen úgy tűnik, hogy nincsen semmi. Üveg alatt, előtte elhúzható függöny. Valaminek nyilván lennie kell rajta, valami dereng is. Ehhez hasonlót az orvietoi múzeumban látunk, a fehérre alapozott fatáblákról is lekopott már a kép. A nyomai mégis gyönyörűek. Az eltűnt kép hiánya magával ragadó, jelenléte még láthatatlanságában is olyan erős, hogy nem véletlen a kiállítása.
A nyolcadik egyoldalas.
