Iván Péter István

Ha ölembe ülsz, máris rebben ujjam,
érinti állad dacos vonalát,
pittyes szádon, nózidon vonul át.
Persze fölösleges, hogy megtanuljam.

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben
vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott
botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen
dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot.
Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja
alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa
sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva
gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba.

Vállamra veszlek, mint egy kamerát.
Mostan konyha ám igazán a konyha,
Hogy kacagtatón szép szögeit ontja
Szemedbe. Tudom, szörnyen kimerít
az únt porcica-falka, a boka
Körül tekergő szöszös zokniredő,
a sok fölfelé egyre keskenyedő
alak feje alján a dús toka,
s hogy minden roggyant székláb magasra tör.