Va ka pád — Arról, hogy nem látlak

Ha ölembe ülsz, máris rebben ujjam,
érinti állad dacos vonalát,
pittyes szádon, nózidon vonul át.
Persze fölösleges, hogy megtanuljam.
Ha ölembe ülsz, máris rebben ujjam,
érinti állad dacos vonalát,
pittyes szádon, nózidon vonul át.
Persze fölösleges, hogy megtanuljam.
Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben
vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott
botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen
dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot.
Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja
alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa
sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva
gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba.
Vállamra veszlek, mint egy kamerát.
Mostan konyha ám igazán a konyha,
Hogy kacagtatón szép szögeit ontja
Szemedbe. Tudom, szörnyen kimerít
az únt porcica-falka, a boka
Körül tekergő szöszös zokniredő,
a sok fölfelé egyre keskenyedő
alak feje alján a dús toka,
s hogy minden roggyant székláb magasra tör.