Győrfi Kata

Néha arra gondolok, hogy milyen volt a legeslegelső szobám. Az, amelyikben már egyedül kellett volna aludni, de ahol a szekrényekben kizárólag az én ruháim voltak, saját ágyneműm, ami a szüleim ágyára soha nem húzódott fel, volt helye a dolgaimnak, és senki másnak nem voltak ott dolgai. Igazából azt képzelem el, hogy az a szoba még mindig megvan, úgy értem, hogy még mindig vissza tudnék oda úgy menni, mint a saját legeslegelső szobámba. Mert ugyan megvan még az ágy, a bútorok, és a szőnyeg is, nem ott vannak, nem is abban a városban, nem is úgy, nem is semmi. Kicsit irigy vagyok, és ebbe nem szeretnék belemenni, de azokra, akik egy helyen voltak, vagyis egy helyről mentek el, és az a hely még mindig megvan.

Az odaköltözések esetlegesek. Vagyis mindig véletlenszerű, hogy mikor, és azt hiszem, legtöbbször az is, hogy hova. Ha ezt akarod hallani, akkor ebben az esetben megtartottam azt, hogy mielőtt el kéne menni, már biztosra tudom, hogy van hova. Nincs átmenet. Nem kell egy pár napig sehova bekéredzkednem. Ami pedig minden más esetet illet: csak átmenet van. Ettől például elég fáradt vagyok mostanában, de igazad van, nem erről van most szó. Az utóbbi két alkalom például a legkülönbözőbb, csak spontaneitásában és idejét illetően mondhatnám szinte azonosnak.

Ha például szállodában vagyok, egyszerűbb. Tudom — általában — pontosan, hogy mennyi ideig fogok ott élni. Élni? Hogy mondják ezt: élni, lakni, lenni, aludni? Az aludni az olyan kizárólagos. De ha akkor kérdezel rá, akkor úgy kérdezed, hogy hol laksz? Én meg valószínűleg, mert ilyenkor mindig kicsit kiváltságosnak érzem magam, azt fogom válaszolni, hogy szállodában vagyok. Mintha az mindenik fölé emelkedne, mintha az egy létmód volna, a létezés egy módja. A legidegenebb, a leghidegebb, a valóságtól legtávolabb álló módja.

Mielőtt elváltak, tudtam, hogy el fog költözni, és azt is tudtam, hogy mi is el fogunk költözni, mert ezt el kellett adni, mert ez közös volt, vagyis igen, ez a miénk volt, és ha már nem volt olyan, hogy mi, mindent ami volt, el kellett adni, és el kellett osztani. Nagyon hasonlított ahhoz, amiben még Bukarestben éltünk. Három szoba, konyha, mosdó, nagyerkély. Ezek a tömbházak annyira hasonlítanak egymásra, hogy gyorsan észreveszed a különbségeket.

Amikor visszaköltöztem Kolozsvárra, kicsit csendesebbnek tűnt, mint azelőtt. Nem volt csendesebb valójában, csak míg azelőtt Kolozsvár volt a legmozgalmasabb város, ahol egyedül éltem , addig visszaköltözni egy annál mozgalmasabb városból csendesebbé tette. Nem tudom, érted-e. Mindenesetre késő ősz lett, mire megérkeztem, és az egyik kedves barátom fogadott be arra a pár hónapra, mielőtt megint tovább kellett állnom. Kiraktak az előző lakásból, mert nem fizettem pontosan a lakbért, és gyorsan kellett egy átmenet. Most úgy rémlik, mintha laktam volna már egy-két napig azelőtt is ott, de lehet nem. Valamiért vannak meleg emlékeim arról a kőerkélyről, vagyis érted, mintha meleg lett volna az idő. Na mindegy.