a székemen ül és felnevet
én persze nem vagyok szerelmes
nem is tudom, hogyan kell azzá válni
vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz
akinek mellét most blúzából kicsomagoltam
és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig
tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit
akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam
rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni
és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet
olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett
és mint akit rajtakaptak a tilosban
a hátsó ösvényen kísérem ki az útra
bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget
nem lehet már kacsintani
és a vicceknek is fura íze van
a szavakat pedig hiába keressük
mert elmúlt az az idő, amikor bármit is
be tudtunk volna vallani