Az óbudai temető szóróparcellájánál félkörben állunk. A virágot letettem egy kőkorlátra a többi közé. Előtte azt gondoltam, méltóságteljesebb lesz, hatásosabb, ahogy megjelenek az első férjem temetésén egy szál vörös rózsával. Végül az lett, hogy hülyén érzem magam, igyekszem távol állni a családtól, én csak outsider vagyok, nem szeretnék rákerülni a fényképekre. Elhúzódom az igazán érintettek mellől, nem gyerekek már, mégis árvák. Árvák lettek. Meghalt az apjuk, aki évek óta feléjük se nézett. Ők se néztek feléje, gondolom, most erre gondolnak. Az édesanyjuk úgy csinál, mintha neki csak a gyerekek miatt számítana. Árulkodóan egyenes a tartása.
A másik oldal irányába araszolok, igyekszem a pad felé mozogni, hátha le lehet ülni. Egy nagynéni ül, legalább nyolcvanéves, na nem, inkább állok. Beolvadok a tömegbe. Előttem alacsony, vörösre festett hajú nő, az előbb sírdogált, most sustorog a mellette álló rokonokkal. Egy idős nő, talán az édesanyja kérdi, melyik az első felesége, az a kontyos? Nem, nem, mondja a vörös, volt egy előtte is, régen, nem sokat jelentett, hamar elváltak. Mondana még valamit, de megelőzöm, beleszólok, én vagyok az a bizonyos első, bemutatkozom. Nem akarom hallani, mit tud rólam, nem akarok hallgatózni. Kényelmetlenül érzem magam, ráadásul belógok a telefonnal készült fényképbe is. Közben elindul a szertartás, nincs pap, egy öltönyös férfi mesél az elhunyt múltjáról, az óvodánál kezdi, munka, családalapítás, a végén csúsztatások. Azon gondolkozom, minek alapján írta a szöveget.
Látjátok, testvéreim, ennyi az élet, ezt szeretném hallani, ez tartozik a temetésekhez, az egyenetlenül leengedett, megdőlt koporsó, a puffanó rögök, a rádobott virág, a szakértő sírásók földlapogtatása. Helyette gyenge vízsugarak, süt a nap, még szép is lehetne. Az urna alatt megnyílik a lefolyó, elindul belőle az anyag. Jól látszik, nincs diszkréten elfedve, így borul a medencébe, darabosan, a víz mossa, közben szól valami emelkedett klasszikus zene. Látjátok testvéreim, egy vödör sár. A fiú sír, más nem, a lány sápadtan áll. Az előttem álló vörös nő haját nézem. Nem ment el fodrászhoz, nem akar díszözvegy lenni, nincs kalap, nincs fátyol. A háta meggörnyed, siratja a társát.
Én ugyanezzel a férfival 1978-ban esküdtem meg. Nagyanyám három hétig nem beszélt velem, úgy mész férjhez, mint valami elvált asszony, házsártolt. Özvegyeknek csak kiskosztümben, kis kalapkában illik férjhez menni, az elváltak vehetnek hosszú ruhát, de lehetőleg nem fehéret, kalappal, elegánsan. Aki lány, annak fátyol kell, különben azt hiszik, már nem vagy szűz, riogat, de nem engedek. Nem divat a fátyol, virág kell a hajamba, fehér rózsa. Gyalog indulunk a Gellért téri házasságkötő terembe, egy sarokra lakunk a Bartókon. A gangon kint állnak a szomszédok, a buszmegállóban szétválik a tömeg, a Ma Cherie eszpresszó teljes személyzete az utcára tódult. Legszívesebben bemennénk meglépve az ünneplő csődület elől, persze nem tettük. Ahogy később sem semmit igazán őszintén. Komoly képpel vonultunk be, leültünk, vártuk az anyakönyvvezetőt. Áhítatos csönd. Sokáig megvolt a magnófelvétel, zene, Bach, talán d-moll (vagy dúr) valami, csönd, sutyorgás, aztán a nagyanyám hangja, húzd ki magad! A leghangosabb suttogás, amit valaha hallottam.
Az esküvőtől megrettenek, ijesztően végleges, félek. Előző este sírva borultam a Szeged Étterem asztalára a rántott palacsinta mellé, nem értik, holnap van a nagy nap, de hisz szereted, ne sírj. Na, lapogatják a vállamat, húzd ki magad!