Somogyi Aranka

A Fazekas utcánál szállok fel a tizenegyes buszra. Üres helyet keresek, életveszélyes trip a Mechwart ligetig, vad kanyarok, fékezések, csak két megálló, vidámparki érzés, nehéz állva túlélni. Nincs szabad ülőhely, a másfélszeres méretű, hátrányos helyzetűeknek fenntartott székeket már elfoglalták a kifestett, öreg nyanyák a Batthyány téren, szemben, balra elöl egy kétszemélyes belső székén egy sovány férfi, ölében piros szatyor, hajléktalan. Mindegy. Nincs választás, melléülök, nem tudok állni. A

Péntek este, szűk pinceklub, este tíz óra. Legszívesebben nem jöttem volna, nem akarok szórakozni, fáradt vagyok, hazamennék, befordulnék a fal felé, nem gondolnék semmire, csak arra, hogy egyszer vége. Nem elméletileg, hanem hamar, nagyon hamar. Nincs erőm elmagyarázni, miért nem bírok lejönni, inkább lejövök. A csapat már vár, szuper helyet foglalnak nekem, innen jól látok. Nézem a fiatal testeket, ráznak, rázzák magukat, dörgölőznek, ölelkeznek, sok lány, a tömegben egy-egy fiú.

Az óbudai temető szóróparcellájánál félkörben állunk. A virágot letettem egy kőkorlátra a többi közé. Előtte azt gondoltam, méltóságteljesebb lesz, hatásosabb, ahogy megjelenek az első férjem temetésén egy szál vörös rózsával. Végül az lett, hogy hülyén érzem magam, igyekszem távol állni a családtól, én csak outsider vagyok, nem szeretnék rákerülni a fényképekre. Elhúzódom az igazán érintettek mellől, nem gyerekek már, mégis árvák. Árvák lettek. Meghalt az apjuk, aki évek óta feléjük se nézett. Ők se néztek feléje, gondolom, most erre gondolnak. Az édesanyjuk úgy csinál, mintha neki csak a gyerekek miatt számítana. Árulkodóan egyenes a tartása.

A férjem barátja csapja nekem a szelet, udvarol, nyomul. Egyik este nekem támad, azt mondja, eddig nem is tudta, hogy ilyen vastag az alsóajkam. Ez becsapás, nem is vagyok olyan jó nő, csak a rúzzsal csalok. Igaza van, tényleg keskenyebbre festem az alsóajkamat. Dühöng, akkor lát először smink nélkül. Nem értem, mi köze van hozzá. Nem értem, még csak húszéves vagyok.

A kocsma tulajdonosa megrendelte a rovarirtást, háromszor jönnek két-három hét szünetekkel, a poloska szaporodási szokásainak figyelembevételével állapítják meg az időpontokat. Mindenki tudja, melyik nap jönnek, aznap este korábban, nyolckor bezár a kocsma, másnap a pultosnő meséli, hogy minden szegletbe befújnak, utána gázt engednek be, ami olyan sűrű, hogy még reggel is órákig kell szellőztetni. Ahogy ezt meséli, mi, törzsvendégek mindannyian vakarózunk. A néhány turista, aki betéved a helyiség központi fekvése és az alacsony árak miatt, nem vakarózik. Nem tudni, azért-e, mert jólneveltek, vagy mert rájuk nem hat a tömegpszichózis.

Vezetni tanulok, az oktatóm azt mondja, az ember percenként legalább ötven döntést hoz. Hogy lassítson, gyorsítson, váltson-e sávot, satöbbi. Minden tizedik döntés hibás, ez nagyon jó arány, mondja. Kiszámítom, percenként öt hibás döntés. Ez elég gáz, kész csoda, hogy az utakon egyáltalán életben marad valaki. Meg egyáltalán, hogy életben marad valaki. Nem csak a saját döntésem a rossz, hanem a velem együtt közlekedő döntése is az, koincidencia. Ha ugyanabban a másodpercben nemcsak én döntök rosszul, de a társam is az úton, vagy társaim, akkor bekövetkezik a baleset. Autópályán mindig gyorsan hajtok, a vacakolás ugyanolyan veszélyes, mint a gyorshajtás. Ha tökölsz, hátulról tolnak meg, rádvillognak, jobbról előznek. Határozottan előre, utólag ne nézegesd a tükröt.