Milan Kundera legújabb könyve, a La fête de l’insignifiance (közelítőleg: A jelentéktelenség ünnepe) leginkább első franciául írott regényét, az 1995-ben megjelent La Lenteurt (magyarul Lassúság) idézi. A Lassúság főszereplője egy hajnali parkban találkozik össze egy fiatal lovaggal, aki egyenesen Vivant Denon livertinus novellájából lépett elő (ez az írás Kundera bevallása szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy francia nyelven kezdett publikálni). Ez a korszakok és társadalmak egymásra montírozásával operáló technika mindig is jól állt neki: egyrészt a történetvezetés lényegesen oldottabbá válik, másrészt az esszéisztikus betétek sem hatnak idegenül. Ami a La Lenteurben valóban megragadó volt, az csupán félig-meddig tudható be Kundera prózaírói erényeinek. A lassúságra vonatkozó kultúrtörténeti fejtegetések, a lassúság fogalmának szerelmi diskurzusba ágyazása egyszerre volt véresen komoly, szomorú, szatirikus és könnyed. Ugyan a jól működő recept másodszorra is hatásos, a La fête de l’insignifiance mégsem ismétli meg a bravúrt. Valahogy nem fut ki kellőképpen, a részletek nem találják meg megfelelő helyüket. Van itt értekezés a köldök szerepéről a modern kor szexuális képzeletvilágában (ez a fő szál!), a történelmi ellenpontot Sztálin bizalmasa, a vizelési problémákkal küszködő Kalinyin elvtárs személye adja, és innentől elszabadulnak az asszociációk: jön Königsberg (a majdani Kalinyingrád), jön Kant és a Ding an Sich, egy csavaros Sztálin-anekdota, egy kamu-pakisztánit beszélő ex-színész, aki pincérként tevékenykedik a párizsi felső tízezer összejövetelein, és persze esszébetétek a jelentéktelen karakterjegy szexuális csábítóerejéről. A karcsú kis könyv végén a Luxemburg kertben támolyognak a másnapos szereplők, majd egyszeriben a vadászatra öltözött Dzsugasvili jelenik meg személyesen, sörétesével szétdurrantja néhány francia királyi szobor fejét, majd egy fogatra pattan és eltűnik a kétezres évek párizsi forgatagában.
Az év első felében jelent meg Tahar Ben Jelloun L’ablation (Kimetszés/Kivágás) című kisregénye, amely a prosztatarákról mint a jelen társadalom egyik tabujáról kíván kompromisszumok nélkül beszélni. A bevallottan saját tapasztalatokból építkező könyv előtt mégis egy szerzői szabadkozásnak is betudható, felemás előszó áll, ahol Ben Jelloun eltávolítja magától az elbeszélőt és kijelenti, hogy a beteg férfi alakját egy barátjáról mintázta, akinek betegségét közelről követte végig. A könyv stílusa vállaltan puritán, az időrendben, egyes szám első személyben előadott eseményeket a főszereplő belső monológjain keresztül ismerjük meg. Ez a dísztelenség azonban egyszerre erénye és buktatója is a könyvnek. Férfi olvasóként újfajta és kifejezetten megterhelő tapasztalat volt a szöveg befogadása. Valóságos testi megpróbáltatással járt túljutni néhány érzékletesebb passzuson, ami itt jót jelent. Másrészről a szemérmetlen kitárulkozás és a szabadjára engedett vallomásosság, eltekintve néhány valóban erős szakasztól, nem igazán jut túl valamiféle dokumentarista következetességen, amelynek tárgya történetesen az elbeszélő szexualitása. Végig az volt az érzésem, hogy a könyv lezárásával bebizonyosodó végérvényes libidóvesztés valami hatalmasabb, elemibb és kitölthetetlenebb hiány sikerületlen ábrázolása. A kezdetben megterhelő szöveg végül mintha egyszerűen erejét vesztené, és a tragikus sirámok inkább siránkozásra emlékeztetnek. Könnyen lehet, hogy Ben Jelloun könyvének legnagyobb értéke abban mérhető, ahogyan saját helyét diszkréten a kórházi, orvosi diskurzus és az átszexualizált magánbeszéd metszéspontján képes kijelölni és tartani. Ugyanakkor a nemi szerep és funkció ellehetetlenüléséről, a férfikudarcról nem sok újjal szolgál, ahhoz érdemes elővenni Romain Gary egyes írásait, a Au-delà de cette limite votre ticket n’est plus valable-ot például.
Jean-Marie Gustave Le Clézio Ben Jellounnál izgalmasabban rajzolja meg egy öregedő férfi vágyainak és lehetőségeinek fullasztó levegőjét. A Tempête-ben (Vihar) Le Clézio ismét kedvenc témáihoz nyúl: tenger, egzotikum, gyerekkor, elszakadás. A könyv két kisregényt tartalmaz (műfajmegjelölésként az angol „novella” szerepel), melyek közül az első, címadó írás a Japán-tengeren található Udo-szigeten játszódik. Egy idősödő férfi érkezik a szigetre, hamarosan összebarátkozik a 13 éves June-nal. Barátságuk lassan egy olyan másfajta kötelékké alakul, amelyet csak tökéletlenül lehetne leírni szerelemként. Az írás a kapcsolat bűnösségét és ártatlanságát egyszerre hangsúlyozva nagyszerűen őrzi meg a történetben rejlő megannyi réteget és lehetőséget. A fejezetek váltakozva szólnak a fiatal lány és a férfi nézőpontja felől, mintegy egymásnak adják át a szót. A kislány szemszögéből megjelenítettek talán egy fokkal erőtlenebbül szólnak, mint a férfi szólamai. Philip Kyo alakját egy 30 évvel ezelőtt szintén a szigeten véget ért szerelem emlékei teszik különösen emlékezetessé. A férfi számvetés és bűntudat kettősségében el: egy háborús közegben elkövetett megerőszakolás szemtanújaként börtönbüntetésre ítélték. Ugyan nem volt tevékeny részese az eseményeknek, de nézőként nem avatkozott közbe. A tekintet által legitimált, sőt elkövetett bűn meghatározó eleme a Tempête-ben ábrázolt ambivalens viszonynak Kyo és June között. „Amikor az ügyész a per folyamán megemlített, azt mondta, hogy egy hideg szörnyeteg vagyok. »Hölgyeim és Uraim, nem vett részt a bűntettben. Nem, nem, elhihetik, hiszen maga az áldozat állítja ezt. Semmit sem tett. Csupán nézte. És amikor az áldozat, ez a szerencsétlen, ártatlan asszony ráemelte tekintetét, mintegy kérve, könyörögve a segítéségért, ő meg sem mozdult. Csak nézett tovább. Ez minden. Semmiféle szánalmat, méltatlankodást nem érzett. Nézni azt jelenti vajon, hogy nem vagyunk jelen?«” Rendkívül szenzitív, lírai és titokzatos írás Le Clézio új műve. Mivel Nobel-díjas alkotóról van szó, remélhetőleg hamarosan magyarul is olvasható lesz.