Peloponészosz, Messzénia, Tajgetosz.
Tajgetosz. Helyben vagyunk, gondolja Johann, pontosan ide kellett volna ellátogatnia a családjának rögtön az ő születése után.
Apja lábán hosszú hegek, az egyébként izmos láb most vékonyabb, sorvadtabb, de a járás még stabil. Határozott és céltudatos. Főként, amikor forró a homok, és feltűnik az oázis, és a járás művelője magabiztosan közelít valamely nádtetős kunyhó bárpultjához. Mint életében megannyi bárpulthoz.
A fia megy mellette, az idősebbik fia. A fiatalabbik már régen nem szívesen tenné ugyanezt, és most már német nyelven sem tud kommunikálni, vagy legalábbis nem akar, nem hajlandó.
Ő, a fiú megpillant egy alakot, aki pálmafás bermudanadrágot visel, kisportolt testalkatú, szőrös mellű, és szélesen mosolyog az apjára. Kora meghatározhatatlan, vagy ha mégsem, akkor harmincegynehány, de mint a fiút apja később tájékoztatni fogja, már ezredesi rangban van a Német Szövetségi Haderő egyik legkülönlegesebb egységénél. S most az a harci feladat vár rá, hogy narancsültetvényeket vásároljon Görögországban. Apja egykori kollégájának a fia, mint hamar kiderül. A harci feladat persze csak képletesen értendő. Közös befektetésként az ezredes úrral tizenkét hektár fiatal és remek terméshozamú narancsültetvényt kívánnak megvásárolni a napokban, kezd ekkor mesébe az Utazónagykövet. A beruházás minden bizonnyal megtérül, mert a múzsák és az ánizslikőr szigetei hamarosan uniós gyarmatok lesznek, ami után az ingatlanár-emelkedés garantáltan be fog következni, cirka négyszáz százalékos haszon, így festi tovább a várhatóan sikeres ügymenetet a hófehér (porcelán) vigyorú ezredes.
A német kolonel fiatal és megnyerő, intelligensnek tűnik, mindehhez apja ismerőse, mi baj lehet ebből?
Most sportautóval utaznak. Azok ketten elöl, ő hátul. 245 km/órás sebességgel haladnak az autópályán, az ezredes fél kézzel vezet, menet közben sokszor néz oldalra, a fiú apjára.
Semmi halálfélelem, vagy ha mégis, az éppen belefér Johann hevesen ugráló szívébe.
A koratavasz ellenére tikkasztó a hőség. Virágoznak a narancsfák, messze a háttérben azúrkék a tenger. Épphogy csak mozog. Az egész látványban a fény dominál. Minden csupa ragyogás. Olyan káprázatos, hogy néhány pillanatig még a jövőt is bizakodón látja. Mintha polar light — pedig igazán délen vannak. Az ikertestvére aranydobozai jutnak eszébe, azokból próbál erőt meríteni, valami pozitív következtetést levonni. Leül egy narancsfa alá, nézi a végtelen vizet. A rovarok és bogarak zúgása nem zavarja, annak ellenére, hogy egyfajta irigységgel is tekinthetne rájuk, úgymint a porzás tulajdonképpeni nagymestereire.
Elhatározza, hogy ő is a porzás nagymesterévé fog válni.
És azzá válik: 1999 és 2006 között sok száz embriót ültet be sok száz leendő anya méhébe. Elismerik. Hálásak lesznek neki. Felveti a pénz. De ezt még nem tudja a Jón-tenger partján, 1996 tavaszán. Messze a háttérben a Tajgetosz vonulataival.
Ő is a mélybe fog hajítani egynémely magzatokat? Igen, elképzelhető. Az „in vitro” ezzel jár.
Egyik éjjel meglepően őszinte beszélgetést folytat a doktor úr és az ezredes úr, ahogy némi kis humorral szólítják egymást. Az ezredes úr nem egészen tíz évvel idősebb nála. Doktor úr, szólítson csak Mefisztónak, mondja a fiúnak. Aztán elárulja, kedvenc olvasmánya Goethe hőskölteménye, melyből jobb pillanataiban idézni is szokott, ám ha a fiú nem ismeri a művet, ezúton nem él a szokásával, tapintatlanság volna, ellenben a mű elolvasását mindenképp ajánlja. Ő bólogat, miközben erősen csodálkozik, és úgy válaszol, hogy habár valami részletekre még emlékszik, feltétlen felfrissíti majd az emlékeit, ezúton viszont inkább maradna az ezredes úr megszólításnál.
A családról, mint a huszadik század talán legfejlettebb intézményéről beszélgetnek a szálloda fehér-akár-a-hó márványköves teraszán, mialatt az Utazónagykövet valószínűleg a bárban iszik és vadászik, peckesen, öntudatosan, á la tizenkilencedik századi családfő.
Az ezredes még nőtlen, testvére nincsen, mindig egyke volt, és manapság már a szüleivel sem tartja a kapcsolatot. Ennek indokaként előbb politikai nézeteit említi, minthogy önmagát leginkább szociáldemokratának és feltétlen germán érzelműnek tartja, szemben például az apjával, aki már tizenkét évesen Hitlert védte, és Berlin eleste után is ádáz szélsőjobbos maradt, amivel, ugye, nem igazán emelte fel a németséget. Később elárulja, mégis inkább azért gyűlölte meg apját, aki valójában egy nyelvzseni, mert tudomására jutott, hogy az egykori Hitlerjugend megfogant utódait hosszú ideig abortáltatta. Mondván, nem akar gyereket ebben a nemzetszocializmust elutasító világban. Így az ezredes életben maradása csupán a véletlen műve volt. Az abortuszokról, melyek számát az ezredes nem említi, az anyja mesélt neki huszonéves korában, amikor többedszerre faggatta arról, hogy miért nem lett testvére. Nos, azóta inkább kerüli az apját. Legalábbis érzelmileg távol tartja magát tőle.
Az ezredes egyre szimpatikusabb a fiúnak. Beszéd közben nyílt és barátságos, miközben ugyancsak eltökélt ember benyomását kelti. Szavai egyáltalán nem kegyetlenek, csupán tűpontosan elhelyezettek története szövetén. Gondolja a fiú. A kolonel kedvesen érdeklődik Bohnsohról is. Szakmailag érdekelné a „nyelvváltása”, ahogyan arról a barátjától, a fiú apjától hallott, ezt mondja, de hogy mit ért a szakmaiságon, azt nem árulja el. Ő nem faggatja, az „egyik legkülönlegesebb egység” kifejezés kielégítő magyarázatot nyújt számára. Különben is, lassanként végzetesen elzsibbad, és nem csak a nyelve. Néhányszor kísértésbe esik, hogy vadonatúj ismerőse előtt megvillantsa latin műveltségét, de legnagyobb megdöbbenésére nem jut eszébe egy körülbelül odaillő mondat sem, így inkább csendben marad.
A soha meg nem születéstől elkalandoznak a születés, hovatovább a gyöngéd születés felé, amiről a fiú a diplomadolgozatát írta. Ekkor végre elemében lehetne. De nem. Az ezredes egyáltalán nem tartja mellébeszélésnek a módszert, jóllehet határozottan kifejti véleményét, mely szerint manapság a német orvosoknak elsődleges kötelességük volna a meddő párokon segíteni, mert ugye, gyöngéden vagy sem, lassan-lassan alig-alig születnek gyerekek Németországban. Sőt Európában sem sok, amit meg ugye megint nem kell kommentálni. „Tévelyg az ember, míg remél” — idéz aztán ígérete dacára egy mefisztói gondolatot, melyet a fiú kérdő tekintetét észlelve úgy magyaráz, hogy a világon minden, még maga a hamis törekvés is szükségszerű kerülő a célhoz vezető úton.
Rendben. De mi volna a cél?, gondolja (zsibongja) ő, mire visszavonulót fúj benne valaki.
A születés mellett a szülés is szóba kerül. Ott, a szálloda teraszán, néhány koktél elfogyasztása után végül az ezredes azt az általa sejtelmesnek hitt megállapítást teszi, hogy amennyiben a szülés természetes úton zajlik le, a nők többsége minden bizonnyal egyetlen hatalmas orgazmusként éli át a folyamatot. Johann ekkor ismét eltűnődik.
A későbbiekben mégis szívesen gondol vissza a beszélgetésre.
*
Adott esetben nem úgy jár el, mint évekkel azelőtt a Kolerával, melynek elolvasásához végül kevésnek bizonyult az elszántsága. Miután hazatér Görögországból, átrágja magát a Fauston. Ilyen hatással lenne rá az Ezredes? Meglehet. Ekkor, hosszú idő után, ismét érdekelni kezdi a teremtés kérdése. Lassan huszonnyolc éves lesz. Talán végre férfivá válik…
De mitől valójában? Mihez volna köthető az átkozott metamorfózis?, kérdezi magától a fiú, vagyis a férfi. Egyszerű elhatározás talán? Vagy inkább könyöradomány valakitől, aki anyag és szellem felett kormányoz, miközben észrevétlen telepszik meg minden bebábozódott hernyójában?
Érzi: mintha repülni kívánna.
*
Sokáig keresi a számára megfelelő munkalehetőséget. München több intézményében tesz látogatást, ezek közül egyben sem találja a hangulatot, amit elképzelt magának. Azután sorra veszi a város környéki intézményeket, és váratlanul két szimpatikusnak látszó helyre bukkan egyazon egészségügyi égisz alatt. Az egyik egy anya-baba otthon, Münchentől nyolc kilométerre. Az otthonba már várandósan, jóval a szülést megelőzően kerülnek az anyák, akik valamilyen szociális okból igényelnek ellátást. Menekülnek a családjuktól, a várt gyerekük apjától, vagy épp a saját felmenőiktől, apjuktól, nagyapjuktól, merthogy ilyen is akad közöttük. Az intézetet a tartomány és az állam működteti közösen, lakói legnagyobbrészt bevándorlói státuszt nyert közel-keletiek, kelet-európaiak. Az intézet „testvérpárja” egy magánintézmény, ahol valamely szenvedélybetegséggel küzdő, gyakran lelkileg teljesen összeomlott, anyagilag ellenben jól szituált várandós és szülő nőkkel foglalkoznak, kiknek többsége német állampolgár.
A társadalmi szempontok és különbségek figyelemreméltóak számára.
Mindkét helyre benyújtja pályázatát, de az előbbiben bízik jobban. Két-három évet valószínűsítenek mindkét helyen, azaz hogy ennyi időt fog igénybe venni, amire jó esetben sorra kerül, és felvétel nyer egy rezidensi, azaz orvosgyakornoki állásra. Nem lepődik meg, tudja, a szakvizsgáig csoda, ha szóba állnak vele egyáltalán. A Klinikákról azonban azt az információt kapja, hogy minden további nélkül maradhat. Mit tegyen? Maradjon, egyben merészkedjen teljesen új területek felé?
Nincs más választása. Vagyis ez látszik kényelmesebb választásnak.
Nem hagyja nyugodni a kérdés, ami a görög tengerparton vetődött fel benne az ezredes hatására. Úgy dönt, olyan orvost kér fel mentornak, aki az utolsó leheletig elkötelezett, és aki komplex tapasztalatokkal rendelkezik a mesterséges megtermékenyítés területén.
Az utolsó leheletig és a komplex szavakat fontosnak véli hangsúlyozni.
Egy Klara nevű doktornőt ajánlanak neki. Vele vegye fel a kapcsolatot, de akár kereshet másik mentort is, tájékoztatják a tanulmányi osztályon, aztán később ugyanezt mondják neki a Klinika egyik barátságosan berendezett helyiségében. A szobában az intézmény igazgatója ül a hallgatószék elnökével és egy munkaügyes nővel. (Ez a szoba lesz az, ahova néhány év múlva visszatér, hogy aláírja a felmondását.) Most még azonban bizakodik, hogy Langefinger halála ellenére sem lesz túlzottan göröngyös az indulás. Valóban melegen ajánlják neki a Klara nevű doktornőt, aki cseh származású, ambíciózus, tapasztalt, mindamellett újonnan került az intézménybe, tehát a legelőnyösebb választás lehet a számára. Korrigálhatja az árnyékos ezotéria felé tett lépéseit, melyeket eddig csupán a nemére, azaz, hogy férfi, így mondják: férfi, és a különlegesen gyors felfogó- és alkalmazkodóképességére való tekintettel néztek el neki. Most ellenben felvértezheti magát, megbízható, pontos és dinamikus munkaerővé válhat. Olyan szakorvossá, akivel mindig lehet számolni, és amilyen orvosok nélkül be is zárhatná kapuit a német egészségügy.
Néznek az arcába némán.
Ez nem lehet véletlen, gondolja kifelé menet. Hiszen anyja is cseh származású, és ha akarja, ugyancsak ambiciózus.
Precízen végzi munkáját, a fantáziának azonban szabad teret enged.
Utólag érdekesnek találja, hogy a diplomamunkája megírása közben nem jutott eszébe, és az utolsó csepp energiáját is a gyöngéd születésre fordította. Miközben kézenfekvő lett volna, hogy néhány lépéssel hátrébb lépjen, eljusson a kályhához, a maghasadáshoz, a fűtőelemek, vagyis a genetikai információk cseréjéhez, a gyöngéd megtermékenyítéshez.
Hogyan illesse más kifejezéssel?
A hétköznapok kísértetiesen egyforma estéin előveszi a tankönyveit. Keres. A mesterséges megtermékenyítés leírásában és annak tudományos magyarázatában fikarcnyi gyöngédséget nem talál. Megpróbálja gyöngéd körülmények közé száműzni a petesejtek és a spermiumok hüvelyen kívüli találkozását. Valahogy így képzeli, és ezt az egyik, az Orvosi Mikrobiológia című kötet utolsó oldalára le is jegyzi magának:
A tüszőérés legkoncentráltabb időszakában a férfi napjában többször simogatja meg a nőt, mint azt egyéb napokon tenné. Óránként minimum kétszer. A simogatások legalább fele a közvetlen, csupasz bőrfelületet éri, bőr érintkezik bőrrel — a férfi keze a nő hasával. A mozgás mindig körkörös, fentről lefelé és balról jobbra halad. (A tüszőérést vegyi úton nem segítik elő.) A spontán tüszőrepedésnek néhány halvány pillanatig látható következménye a nőt megrohanó, másodpercekig tartó emelkedett rezgésszám, melyet szeretetrezgésnek (remegésnek) neveznek, és melyet a férfi, aki szándékából adódóan mindig mellette áll, az esetek többségében észre is vesz. Ilyenkor szerelemrezgésnek (remegésnek) hívható. Ezzel mutatja ki a nő, hogy készen áll a férfi befogadására. (A HCG injekciót természetszerűleg kerülik.)
Abbahagyja a jegyzetelést. Érzi, hogy törékeny jégen lépked. Hiszen eredetileg nem akart megbántani senkit.
Sajnálja, hogy a születése idején még nem létezett a módszer, akkor legalább saját magát bánthatná meg közönyösségével és cinizmusával. Amely hangulatokban különösen kedveli mostanság a fürdést. Visszalapoz a receptnehezékben, megakad a szeme az egyik soron: a női szervezet hímivarsejt-ellenes antitesteket termel. Nagyszerű. A mondat voltaképpen derűssé teszi. Csodálkozik, hogy mindeddig elsiklott felette. Tovább követi a lépések leírását. Most következik a tüsző punkciója, altatásban, laparoszkóp segítségével, ultrahangkészülék ellenőrzése mellett. A férfi ezalatt készenlétben áll, hogy a megfelelő pillanatban steril körülmények között adhasson spermát. A petesejtek szintén steril körülmények között várakoznak egy üvegedényben. Néhány órán át még érlelik őket, mialatt a spermát tápoldatban átmossák és centrifugálják. Majd pedig bekövetkezik a találkozás. Harminchét fokon, szenvedélyes tűzzel, a mikroszkópok fókuszpontjában végbemegy az osztódás. Már csak néhány nap tenyésztés, tenyésztés!, majd egy kis katéter, abból pedig a valamivel otthonosabb méhűr. Az embrió párnapos korában megérkezik, s ha nem lökődik ki, sikerrel beágyazódhat a méhnyálkahártyába — a folyamatot sárgatesthormon adagolásával segítik elő. Éppen a siker érdekében azonban egyszerre több embriót ültetnek be. Ezért van az, hogy olyan gyakori az ikerterhesség az in vitro megtermékenyítés esetében. A szám feletti embriók a kispadon kapnak helyet, –180 fokon, folyékony nitrogénben. Ha kell, még becserélhetik őket, hetvenöt százalékukat biztosan életben fogják találni. Hogy a huszonöt százalékukkal mi lesz? Az, ami egyébként is várt volna rájuk, csupán valamivel később. Mennyivel? Nem mindegy?
Nemrég hallotta, hogy egy Észak-Németországban működő bíboros kirohanást intézett a mesterséges megtermékenyítést folytató intézetek ellen. Egy pillanatra igazat ad a bíborosnak. Nem mintha szimpatizálna a konkrét felekezettel, a pápista katolikussal, hisz örül, ha az evangélikusokkal elboldogul valahogy. De most, hogy egy rövid időre megpróbált embrióvá válni, vagy az embrió ügyvédjévé, igazat ad az egyházfőnek.
Mi lehet az oka, hogy az embrióval ilyen felelőtlenül bánik az ember? A méretében keresendő? A láthatatlanságában? A lélek kérdésében még óvatos — nem sokat tud róla. Igaz, a Dachauer utcai úrvacsorák még élénken élnek az emlékezetében. A magyar nyelvű Miatyánkra viszont már egyáltalán nem emlékszik. Noha gyerekkorában a magyar nagyanyjával sokat imádkozták.
Hirtelen azoknak a bőrébe próbálja képzelni magát, akiknek természetes úton nem lehet gyerekük. Ez könnyebben megy neki. Az ezredes szavai jutnak eszébe, melyek a német vérről szólnak.
Na, ebbe nem kellett volna belemennie!
Kénytelen elismerni: az egyedfejlődés mélyítette járatokkal nála is bőségesen akadnak problémák. Eltömítette azokat valami átörökölt, vagy a környezeti hatások eredményeként szerzett és továbbnövelt lerakódás. Amiből lehet, az következik, hogy egyszer ő is ott fog állni a kis fülkében, hogy steril körülmények között szolgáltasson spermiumot. Egyetlen utolsó lehetőségként. És akkor még ez a jobbik eset. És ha lesz kinek egyáltalán.
*
Tél van. Egyik nap beül a sport Opelba, és addig-addig kavarog a városban, legnagyobbrészt dugóban araszolva, míg elpöfékel egy egész tank benzint. Később felmegy az Olimpiai Toronyba, nézi a hóesést, és gyümölcsteát kortyolgat egyedülálló nyugalomban. Az ellentmondásokban létezés a legteljesebben kielégíti: a hó és a gyümölcs, mint eszményi paradoxon. Két végpont, amely például a gyümölcsfagylaltban harmonikusan összeér. A gyümölcs feláldozza magát — rugalmas, minden formában teljesíti misszióját, melyet a teremtés valahányadik napján nyert el.
Hiába, neki is valami áldozatot kellene bemutatnia, gondolja a férfi. Valami szatírát, mint azt annak idején az etruszkok tették. De hát ez az egész egy nagy szatíra! Azt olvasta egy a pestisről szóló orvosi munkában (előszeretettel időzött a fertőző betegségeknél), hogy az etruszkok abban a reményben játszották szatírikus darabjaikat, hogy a fuvolaszóval kísért előadás kiűzi köreikből a pestist. Gyümölcskosarat áldoztak isteneiknek (minthogy a szatíra a latin satura szóból ered, ami nem mást jelent, mint gyümölcskosarat). Így érnek össze a dolgok.
A gyümölcs a pestissel, az élet a halállal.
Ott, az étteremben arra gondol, hogy ha mindennap feljönne a tévétoronyba, talán előbb-utóbb magához térne a pénisze. Rendeződne a libidójával, továbbá a hormonháztartásával való kapcsolata, részben legalábbis. Illetve a hormonháztartása és a nők kapcsolata. Vagy ki tudja.
A második gyümölcstea után azonban elhessegeti a számára túlzottan ezoterikus megközelítést.