Irányváltást sejtet az irodalomtörténeti kutatásban az Oxford University Pressnél megjelent új kézikönyv Shakespeare költészetéről (The Oxford Handbook of Shakespeare’s Poetry, szerk.: Jonathan Post, Oxford, 2013). Már a cím is azt sejteti, hogy a vizsgálat fókusza a történeti, ideológiai szempontok uralma után egyre inkább a stiláris, poétikai, retorikai megközelítés irányába mozdult (újra). A cím egyformán vonatkozik a nem drámai művek fontosságára és a drámák nyelvezetére. Újra fontos szerepet kapnak Shakespeare szójátékai, sokértelmű megfogalmazásai. A majd’ 800 oldalas kötet tanulmányai nagy figyelmet fordítanak a különböző műfajú alkotások együttes olvasásának a lehetőségére (például a szonettek szerelem-ideálja, s annak komikus és tragikus továbbgondolása az Ahogy tetszikben és a Rómeó és Júliában). Az értelmezések kivédik a formalista elemzések történetietlenségével kapcsolatos kritikát, hiszen a művek nyelvhasználatát gondosan kötik a kor normáihoz, retorikai erudíciójához, sőt még a hatástörténeti tanulmányok sem az időtlen zseni képzetét erősítik, hanem nagyon konkrét kulturális érintkezési pontokat tárnak föl.
Célba ért egy gigászi filológiai vállalkozás: Ben Jonson összes műveinek hétkötetes, ötezer oldalra rúgó kritikai kiadása (David Bevington, Martin Butler és Ian Donaldson, főszerk.: The Cambridge Edition of the Works of Ben Jonson, Cambridge University Press, 2012), amelyhez most egy folyamatosan frissülő, a nyomtatott változatnál is sokkal gazdagabb online kiadás társul (bizonyos részei ingyenesen hozzáférhetőek: http://universitypublishingonline.org/cambridge/benjonson/). Az 1952-ben lezárult utolsó kritikai kiadás óta számos új szöveggel gyarapodott a Jonson-kánon, és alapvetően átalakultak a szöveggondozással kapcsolatos elvárások. Az új kiadás szerkesztőinek egyik fő célja, hogy láthatóvá tegyék mind a művek belső összefüggéseit, mind a kapcsolataikat a változó külső körülményekkel (mely színház számára dolgozik éppen a drámaíró, udvari megrendelésre ír-e stb.), gondosan dokumentálják a legapróbb textológiai eltéréseket is, feltárják az egyes művek színpadi és színpadon túli értelmezésének történetét. Minden bizonnyal kutatók generációinak ad majd tanulmányoznivalót.
A tizenkilencedik századi brit regényírók — különösen Austen és Dickens — kultusza (a könyv- és filmadaptációk, az életrajzok stb.) nagyrészt elkerülte George Eliotot (Mary Ann Evanst). Tanulmánykötetek és monográfiák sora mutatja azonban, hogy a szakma érdeklődését továbbra is élvezi. A közelmúltban három fontos kötet jelent meg róla: Royce Mahawatte: George Eliot and the Gothic Novel (Cardiff, University of Wales Press, 2013); Margaret Harris szerk.: George Eliot in Context (Cambridge, Cambridge University Press, 2013), Amanda Anderson és Harry E. Shaw szerk.: A Companion to George Eliot (New York, Wiley–Blackwell, 2013). Az újabb értelmezések kiemelik, hogy Eliot, akit mind író- és értelmiségi pályája, mind magánéleti döntései (házasságon kívüli életkapcsolata) szinte predesztináltak a feminista ikon szerepére, korának számos nőjogi harcával kapcsolatban (pl. a különböző egyetemi képzések hozzáférhetővé tételéért) meglepően távolságtartó volt. Az ilyesfajta kézikönyvek szerkezetéből adódóan számos meglepő és ismerős kontextusban vehetjük szemügyre Eliot életművét. Olvashatunk például a regények és a kortárs etikett kapcsolatáról, a kevésbé ismert esszék és a szinte ismeretlen költői életmű jelentőségéről. Értelemszerűen nagy érdeklődés irányul a vallás szerepére Eliot életében és írásaiban. Ludwig Feuerbach A kereszténység lényege című művének fordítójaként Eliot is emberi vágyak projekciójának látta az istenhitet, vagyis olyan potenciált fedezett föl benne, amely evilági kapcsolatainkat gyarapíthatja szeretettel és önzetlenséggel. A regényíró figyelme az emberi érintkezés hálójára irányul, s így ötvözi párját ritkítóan alapos természettudományos, teológiai, morálfilozófiai, lélektani ismereteit a jelentős regényíró formaalkotó képességével.
Végül három friss íróéletrajz három, különböző okokból nehéz esetnek mondható amerikai szerzőről. Kronológiailag az első Jack London (Earle Labor: Jack London: An American Life, New York, Farrar, Straus and Giroux, 2013). Az ő életrajzának írója elsősorban a szerző személyiségének belső ellentmondásairól igyekszik számot adni. London szerinte egyszerre volt romantikus és pragmatikus: például hajlamos volt hőseinek összes szédületes kalandjában saját írói küzdelmeinek a képét látni, de soha nem tagadta, hogy pénzért dolgozik, méghozzá szédületes sebességgel — büszke volt rá, hogy bármilyen körülmények között napi ezer szót megír (negyvenhárom könyvet publikált, a posztumusz köteteket nem számítva). London egész életében küzdött azért, hogy megfeleljen az írásai által is árasztott bosszantóan, infantilisan macsó férfiképnek — boksz, nyershús-evés stb. —, miközben állandóan rettegett az elgyengüléstől, az „elnőiesedéstől”. Az erősebb ember, az erősebb faj kultusza, az eugenika iránti érdeklődése a huszadik század legsötétebb szörnyűségeire mutat előre. Pedig „gyengébb pillanataiban” tehetséges író volt. Norman Mailer is hozta mindazt macsózásból, hímsovinizmusból, önimádatból, amire nem vágyik az ember. 
Talán nem véletlen, hogy még halála után is csak egykori barátja, tisztelője írhatta meg róla a „természetesen” gigászi életrajzot (J. Michael Lennon: Norman Mailer: A double life, New York, Simon and Schuster, 2013). Van Mailer nagyságában valami, amin nehéz nem nevetni: a nagyon magas IQ, a „nagy amerikai regény” megírásának kényszeres vágya, a nagy partik, a sok nő és a Mailer-márka, amely a szerző halála óta mintha csak egyre nőne. A harmadik életrajz hőse éppen ellentétes okból nehéz ügy: 
J. D. Salinger az 1950-es évek során egyre inkább elvonult a világtól, egyre ritkábban publikált vagy adott interjút, s ez persze ellenállhatatlanul izgalmas ködbe vonta az alakját. 2010-es halála óta tehát hallatlan az izgalom: mit írt titokban? És egyáltalán ki is volt ez a rejtélyes ember? 2013-ban először egy nagyon vegyes visszhangot kapott életrajzi film jött ki róla (Salinger, rendezte Shane Salerno), majd a film könyvváltozata is megjelent (David Shields – Shane Salerno: Salinger, New York, Simon and Schuster, 2013). Mindkettő sokak érzékenységét sértő, vájkáló munka, amely folytonosságot feltételez a szerző és Holden Caulfield között. Két bombasztikus tézist állítanak föl: az egyik szerint a figura ereje abból fakad, hogy Salinger elfojtott második világháborús traumáját építette a Zabhegyező hősének jellemébe, a másik szerint saját titkos vonzalmát a gyereklányokhoz. Két erős állítás, egyiket sem könnyű bizonyítani.