Lillafüredi beszéd, 2024. április 11.
Borsodhoz közel van az ég. Még ha nem is ez jut eszünkbe elsőnek a megyénkről, járva falvait, bányatelepeit, munkáskolóniáit, elhagyatott gyárait. Még ha az utcákat taposva a hétköznapjainkon ugyanolyan földhözragadtnak tűnik is itt az életünk, mint akárhol máshol — vagy még olyanabbnak. Ám mégis, én most nem metaforákat használok, kézzelfogható dologról beszélek: földrajzról, tengerszint feletti magasságról. Hiszen ha valamelyik ösvényen, mint én kamaszkoromban annyiszor a tó mellett futó gerinc innen nem messzi oldalán, a dédesi várnál, Mályinkánál, felkapaszkodunk a fennsíkra, érthetővé válik a mondatom. Távol marad az ég, mégis jóval közelebb kerül, azonnal érezni. Idefönt, vagy még ennél is fennebb, a magasság mámora áthatja a szívünk, elragadja a lelkünk, mikor a lenti tájat, szülőföldünket, hirtelen úgy látjuk meg, ahogy a madár láthatja röpte útján. Vagy talán még ő sem. Hiszen nem ugyanazt nézzük, keressük, méghogyha ugyanúgy is. A földtől elrugaszkodva sem veszítjük szem elől a valóságos világunk. Felmegyünk a tetőkre — amelyeket az ilyen középhegységekben nem csúcsoknak nevezünk, hanem köveknek —, elbarangolunk a térképen külön is megjelölt magaslati kilátópontokhoz, és onnan lenézünk, megkeressük szemünkkel a helyet, ahol lakunk, a helyünket a világban: mennyi látszik belőle, és hogyan. Fentről a látvány tisztább is, nagyobb léptékű is. De torz lenne a kép, ha nem ismernénk odalentről is a részleteit. Ha nem tudnánk, hogy nem csak térkép a táj, hanem a dűlőutaknak nevük van, a házaknak föntről gyakran ki nem vehető színük és alakzatuk — na meg persze lakóik, mind-mind a maguk különös történeteivel. A kettő együtt — a fentről látható nagy kép és a lenti részletes — mélyebb, valóságosabb valóságot mutat meg nekünk, mint ha csak az egyiket, vagy csak a másikat ismernénk. Mert például felmérhetjük azt a páratlan szépségű tájat, amelyben a sokszor nem éppen szép településeink megbújnak, belátjuk egész tágasabb vidékét életünknek — meglátjuk a szépséget, ami lentről nézvést láthatatlan marad előttünk, de meglátjuk azt is, hogy egy-egy az ember által épített valami — a betonalapba állított vas rózsalugas éppúgy, mint egy félig leomlott vasbeton gyárcsarnok — mekkora sebet ejt ezen a szépségen. Aztán kinek-kinek személyisége, emberi alkata, érzékenysége dönti el, melyiket nézi meg alaposabban onnan fentről: a szépet és a jót, vagy a rosszat, az elromlottat. És hogy mit lát bennük: a javítás esélyeit és lehetőségeit, vagy hogy minden, de minden menthetetlen már, és ami most még jó, az is a veszendőbe tart.
A költészet a nyelv hegyvidéke. Aki feljut a hétköznapi beszéd völgyeiből és medencéiből indulva a meredély falán a zegzugos utakon, csapásokon, örök életére ott bolyonghat azon az egyre tágasabb fennsíkon. A szerencsésebbjének soha többé le sem kell jönnie. A legszerencsésebbeknek mégcsak lenézniük sem kell. Odafönt a nyelvben van egy másik világ, egy létében nehezebben megfogható, de pontosan érezhető és minden ízében megélhető. Anyaga ugyanaz, mint a lenti világ nyelvének, hiszen abból formálódott ki. Ugyanaz, de másnak tűnik. Mert ugyanazokkal a szavakkal pontosabban és érzékletesebben el tudja mondani az élet szépségeit, mint ahogy minden baját is — ahogy onnan fentről az életre teljesebben rálát. Mi itt lent halljuk és értjük ezeket a szavakat, és azonnal tudjuk azt is, hogy magunktól soha nem tudtuk volna mindezt így kimondani. Az érzéseink és a gondolataink ugyanazok — a szavaink nem. Legalábbis addig nem, amíg a költészet meg nem tanít bennünket kimondani e szavakat — ezáltal jobban rálátni a saját életünkre, helyünkre a világban — pontosan úgy, mint mikor hegyet mászunk és letekintünk a mélybe.
Ám míg ha hegyet mászunk, és odafent maradva megválunk a lenttől, azzal együtt lemondunk a világ átalakításáról, jobbításáról, addig a költészet odafent a hegymagas síkon maradva is tud változtatni a világon — egyrészt kézzelfoghatóan: változtatja, javítja, megújítja és frissen tartja a lenti világ nyelvét. Másrészt átvitt értelemben: segít jobban megérteni önmagunkat és másokat, akár az egész bennünket körülvevő világot is. Ez utóbbit csak akkor, ha odafigyelünk rá. A másikat, a nyelvi változást el tudja hozni észrevétlenül is.
A magyar költészet napja az ember képzeletének, nyelvi teremtőerejének, nyelvi fantáziájának az ünnepe. Ezen keresztül a magyar nyelv művészi használatának az ünnepe. Mert a vers is készül valamiből, és az a valami, a nyersanyag, ami műalkotássá formálódik a költő füzetében: a nyelv. Ahogy a zenénél a hang, úgy a költészetben a nyelv az, ami meg tudja szólaltatni az érzéseket, az élményeket, a gondolatokat — hozzánk, olvasókhoz ezek csak akkor juthatnak el, ha a költő a nyelv szavai, hangzói, egész eszközkészlete segítségével meg tudja fogalmazni mindezt. És csak akkor halljuk meg, ha a zsigereinkbe talál vele. Általában azt gondoljuk, a verssel való találkozás bár érzékszervi, a hatás intellektuális: meg kell értenünk. Ám a versnek igenis van azonnali, zsigeri érzékszervei hatása is. Szavaiba bele tudunk borzongani már akkor is, amikor csak elsőre olvassuk, vagy halljuk — nem gondoljuk, hogy érthetnénk, pedig pontosan értjük máris. A fennsíkon járva megérintenek bennünket azok a rettenetes erők, melyek a hegyeket a világ anyagába gyűrték — nem tudjuk elképzelni, és nem értjük, honnan jöhettek, hogyan támadhattak. Épp így borzongunk bele egy-egy versort olvasva abba a szenvedélybe, fájdalomba, vagy éppen boldogságba, amelyet megmozdítanak és megdörrentenek bennünk egy olyan valakinek a szavai, akit nem ismerünk, talán a nevét se tudjuk — de lám, ő ismer bennünket mégis. Nem kell értenünk, honnan és miért, s hogy belőle mi csikarta ki azokat a nagy erővel bíró szavakat — a hatást érezzük úgy is. Valamit felismert belőlünk és a világunkból a költő, ott fönt, a nyelv hegyvidékének fennsíkját járva, s már csak a lelkialkatán múlik, hogy mit lát és mit beszél ki nekünk a papír magányában, amikor nem is vagyunk ott: a jót és az édeset, vagy a fájdalmasat és a keserűt.
De a magaslatokat járni nem könnyű. A magyar költészet napja József Attila születésének a napja — egy olyan költőé, aki a legmagasabb magaslataira költészetének éppen itt jutott, majdnem kilencvenegy éve. Az itteni élményeiből fogant Óda világirodalmi teljesítményeink közül is az egyik legvitathatatlanabb. Sajnos ezekből nincsen olyan sok, legalábbis nem a líránkban. Mert ahogy a magyar nyelvet, mondják, nem könnyű megtanulni, úgy még sokkal nehezebb a magyar nyelv hegyvidékét bejárnia egy nem anyanyelvi beszélőnek. Ahogy Esterházy Péter, a huszadik és a huszonegyedik század fordulójának legjelentősebb, ugyancsak világirodalmi rangú magyar írója mondta — akinek három nap múlva következő születésnapja a magyar próza napja — a magyar nagy irodalom egy kis nyelv börtönébe zárva. És itt a kicsit bizony egyesegyedül úgy kell érteni, hogy kicsi, viszonylag kevés a nyelvünk beszélőinek és megértőinek száma — így azoké, akik megérthetik a magyar költészet nagyszerűségét. A magyar költők nagyszerűségét.
Azt mondják, a szem a lélek tükre. Költőink szemébe belenézve az ismert fényképeken, legyen az akár a tankönyvben, akár az ő könyveik borítóján, vagy bárhol másutt, sorsokba látunk bele, életekbe. Vidám verseket írtak, miközben keserű napok jutottak nekik életükben — vagy éppen szomorú verseket írtak, míg féktelenül bohéman éltek. Mintha felhalmozott szorongásukat vad és tomboló jókedvvel vezetnék le az életben, s szinte vérző, könnyes szavakkal a füzetükben. Hogy nekik ettől könnyebb lett-e, nem tudom — a szemük azt mondja, hogy nem, s hogy talán nem is lehetett. Akinek könnyebb lett, az én vagyok, aki a verset olvasom. Mert a jó vers az olvasó számára olyan, mint a jó bor, ahogy Kölcsey Ferenc, a Hymnus költője írta: Kedved a jó bor / Jobban éleszti, / Búdat a jó bor / Messze széleszti, / S elmulat véled.
A vers nem attól lesz vers, hogy összerímel pár sor, és ritmusa van. A vers nem a ritmikus skandálás ritmusában dobog, hanem itt ver bennünk, szétveti a szívünket, motoz a zsigereinkben, könnyet fakaszt pusztán a szavak erejével. A vers az, amit mi magunk is mondhatnánk, ha volnának szavaink hozzá, ha képesek lennénk üvöltve üvölteni. Mert a vers üvöltés, a nyers boldogság és a vad reménytelenség világgá üvöltése — mivel egyikre sincs más gyógyír. Másfelől a vers okos és érzékeny beszélgetés — önnön lelkünkön kívül csak olyasvalakikkel, akik nincsenek ott.
József Attila mélység és magasság között hánykolódott e tájon, ahol nem maradhatott párbeszédben valakivel, akit megismert, s azonmód el is veszített, hogy ne maradjon más neki, mint az üvöltés, hátha meghallja még — de egyetlen nő helyett egy egész ország több nemzedéke hallotta, s hallja még szavát, akikre, miránk, utókori olvasókra az egyik legfájdalmasabb költői életművet hagyta örökül.
És vajon hányszor járt itt egy hasonlóan tragikus sorsú költő, Miskolc legfiatalabb költő klasszikusa, kabai lóránt, a mi időnk óriása, míg egyik fekete verssorát görgette lelkében a másik után — talán még tavaly előtt ilyenkor tavasszal is, talán még azon a nyáron is.
A legtöbben a költészettel a tankönyvekben találkoznak. Sokan azt hiszik, ott is van a helye, és nem létezik azon kívül sehol másutt. Pedig a költészet, mint a szív, állandóan lüktet és dobog, pumpálja a vért a nyelv életébe, amiképpen a nyelvtől nyeri félig-meddig a saját életét is. És táplálja az élők lelkét, kiszínezi az ember életét — akiét nem közvetlenül, közvetve, lassan kultúrává válva, azokét is. Ma is születnek nagy versek, ma is élnek közöttünk nagy költők. Hogy hegyvidéken élnek, az immár csak metafora — azt a nyelvet beszélik, amit mi, azt az életet ismerik, amelyet mi is szeretünk. Ugyanúgy csetlenek-botlanak, ugyanolyan esendőek, mint amilyenek mi vagyunk. A szemükbe az van írva minden egyes fényképen, fotográfián: emberből vagyok én is, földig ér a lábam.
A magyar költészet napja nem csak az emlékezés napja — az élő költőké, az élő költészeté is. Lillafüred az 1933-as évben néhány napra a magyar irodalom fővárosa lett, az élő költészeté. Egy olyan szegény legény, mint József Attila, saját keresetéből bizony sosem tudott volna a Palotaszállóban szobát kivenni. Ma már itt áll ércnél maradandóbb emlékműve mementójaként, remélhetőleg mindörökre. De nem csak saját magát jelzi: azt is mondja, hogy figyeljünk az élőkre.
A vershez közel van az ég, az ég közel van a vershez. Nem kell neki a hegy magassága, a leglaposabb síkról is felrepül. És magával tudja rántani az olvasóját — aki nélkül végülis a vers alig is létezik. Vanni van, csak észrevétlen marad. Mivel pedig ilyenformán a vershez az olvasóra okvetlen nagyon nagy szükség van — így ez a mai ünnepnap a versolvasók ünnepe is. A költő ritkán ünnepli e napot — hisz minden napja a költészetről szól. A vers számára az az ünnepnap, amikor valaki elolvassa, és amikor valamit meglobbant ebben az olvasóban. Az olvasó számára, ha van kiemelt versünnep, akkor ugyanez, csak persze fordítva — akár minden napja is azzá válhat.
Ünnepeljük hát a költőket, a verset, és a versolvasókat, akik egymás nélkül elképzelhetetlenek, és ünnepeljük a nyelvet, amely mindannyiukat összeköti — és összeköt minket is ővelük.
Felnevel bennünket, ápol, és majdan eltakar.