A keserűségheznigrorumque memor (…) ignium
Ízek atyja, sötéten
lobogó halotti láng,
míg téged dalollak, érintetlenül
hagyom a tálcán a citromszeletet,
a nádcukrot
és azt az egyetlen könnycseppet, a közmondásost,
amely nélkül bármely történet
adatok tömegsírja csupán.
Minden csak hozzád képest nyeri el helyét,
legyen az egy újszülött mélysötét, komoly pillantása
vagy tejhabon a fahéjszívecske,
egy végtelen szombat délután a gyerekkor tükörszobáiban,
vagy éjjeli séta a hídon át
a saját fényében fürdő város fölött —
te adsz nekik súlyt,
nélküled nincs tanulság.
Egy képet támasztok, ím, az oltár lábához.
Három öregember
a kilencvenes évek elején
egy várnai lakótelep árnyékában
fémasztalka mellett dominózik ezer éve már,
púpos hátak,
szélsikálta arcok, éles barázdák, szarkalábak
a dioptriák barikádja mögött,
zárolt könyvtárak és lemondott vernisszázsok hiábavalósága,
tömbházak labirintusába szorított pályák,
bliccelve leélt életek,
dominó és masztika egy süllyedő világ romjainak kellős közepén,
kilencvenegynéhányban,
és én, az új világ turistája,
arra gondolok,
hogy ezt pont megúsztam,
pedig pont nem;
ma már látom,
és most már tudom,
hogy a keserűség háromarcú istene üzent aznap,
figyelj —
az emelkedés, az elrugaszkodás,
előjáték a süllyedéshez.
Azt üzented akkor: ez lesz a hazád,
ehhez a partihoz fogtok csatlakozni,
azt üzented, élvezd a szellőt,
a lombok játékát,
élvezd az ízeket,
nyalogasd a citromodat, ropogtasd a nádcukrot a fogad alatt,
kend szét a könnycseppet, majd ujjadat
emeld az ajkadhoz, és figyeld a sós ízt.
Azt üzented, ez mind az enyém.
Áldozati ajándékként, ízek atyja,
másra tartasz számot:
erre a tudásra, mely a gyomromban
bezoárrá kövül.
Téged dalollak hát, hiszen minden
csak hozzád képest nyeri el helyét,
míg te meghúzódsz alattuk, mögöttük,
a redőik között, a rejtekükben,
és vársz a pillanatra, hogy megjelenhess
teljes valódban.
Gyűjtsük az ízeket,
vetekedjünk a víg özvegy kegyéért,
aki nyitott házat visz a fülig szerelmes
kérőktől övezve,
mulatozásunk zaja söpörje végig a tágas termeket,
mindaddig, míg végül hazatérsz közénk,
számkivetett uralkodó,
koldus-álruhásan,
s míg fölajzod az íjat, a kíváncsi csöndet
feltépett csipszeszacskók robaja hasogatja,
és míg komótos mozdulattal ránk szegezed,
ez egyszer utoljára még
eltátott szánk minden zugát
betölti az umami.
Kamerás Pál feleségeballada
Bőregér a Csontegérrel
randevúzik minden éjjel.
Mi foganhat nászukból?
Kamerás Pál rázoomol.
„Ne zoomolj rá, édes uram!
Észrevesznek, tudod, mi van.
Szárnya kattog Csontegérnek,
rá ne zoomolj, kérve kérlek!”
„Jó a kedvem, zoomolhatnék.
Hallgass hát, és ouzót adj még!
Nem riaszt el, bárki lássa,
Csontegérnek kattogása!”
„Vigyázz a Nagy Bűrmadárral,
alkonyattájt fennen szárnyal!
Harapása mérget habzik,
így üli a véres lagzit!”
„Bűregeret hagyd el, asszony,
jajveszékre ne fakasszon!
Mit számít, hogy habzik nyála?
Nagyobb habot verek nála!”
Zoomol a hold: vajon mit lát?
Téli erdő hideg titkát.
Szikrát vet a hó a fákon,
vérhabgyöngy a havas ágon.
Kamerás Pál felesége
bámul sűrű felesébe:
szalmaszálon pájinkát szív,
feszül szívén széles lánchíd.
Mért zoomoltál, Kamerás Pál?
Kelő napot sose lássál?
Mélyvilági szörnyegerek
szárnya legyen szömfedeled?
Sötét az ég, vihar tombol,
asszonyi szív nincs atomból.
Recseg-kattog rozsdás lánca,
fenyőzúgás hívja táncba.
Harminc év múlva
Harminc év múlva egy nő, vonzó ötvenes,
bokáig gázol a patakban,
kezében szandál, arcán mosoly.
Szikrák a vízen, a lehunyt szemhéjak mögött.
Harminc év múlva ez a hang nincs sehol.
Csak a hűvös érzés, a víz húzása a bokák körül –
a hang, ami most szól, nincs sehol, elmosta rég
a repetitív patakcsobogás, a harminc év ambient:
az időben szólalt meg, az időben zeng el.
Ideje múltán vagy időnek előtte, harminc év múlva mindegy talán.
A csukló egyensúlyt keres, libben a kézben a szandál,
egy apró billenés, egy lépés csukott szemmel.
