(Kevin McCain, Scott Stapleford, Matthias Steup [szerk.]: Epistemic Dilemmas. New arguments, new angles. Routledge, New York–London, 2022)
Úgy tűnik, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet jól dönteni, mert bárhogyan választunk is, mindenképpen rosszat teszünk, és nincs olyan lehetőség, amelyik kevésbé lenne rossz a többinél. Vagyis úgy tűnik, hogy léteznek morális dilemmák. De vajon van a dilemmáknak episztemikus változata is? Lehetséges olyan helyzet, amelyben bárhogyan alakítsuk is a vélekedésünket, mindenképpen megsértjük az egyformán fontos episztemikus normáink valamelyikét? A Kevin McCain, Scott Stapleford és Matthias Steup által szerkesztett 2021-es tanulmánykötet írásai ezzel a kérdéssel foglalkoznak.
A kortárs filozófusok körében nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy léteznek-e morális dilemmák – azzal kapcsolatban pedig különösen nincs, hogy léteznek-e episztemikus dilemmák. Egy valami azonban bizonyos: a dilemmatikusnak látszó helyzetek vizsgálata segítségünkre lehet a vélekedéseink kialakítását irányító episztemikus normák feltérképezésében. A dilemmatikus esetek talán legismertebb típusa az, amikor elsőszintű normák és magasabb szintű, tehát a vélekedések racionalitására vonatkozó evidenciák állnak konfliktusban egymással. Így – eltérve a tanulmányok kötetbeli sorrendjétől – mi is ezzel a típussal foglalkozunk először.
Az utóbbi években sok figyelmet kapott az egyet nem értés episztemológiai problémája, vagyis az a kérdés, hogy vajon mi az episztemikusan racionális reakció abban az esetben, amikor kiderül, hogy egy velünk episztemikusan egyenrangú vitapartnerünk nem ért egyet velünk. Módosítanunk kell a véleményünket vagy kitarthatunk mellette? Úgy tűnik, mintha egy episztemikus dilemma rajzolódna ki ebben a vitában: ugyanolyan erős érvek szólnak mindkét opció, a módosítás és a kitartás mellett is.
Elisabeth Jackson Dilemmas, disagreement, and dualism című tanulmányában amellett érvel, hogy könnyűszerrel fel lehet oldani ezt a „dilemmát”. Bár úgy tűnik, mintha egyszerre kellene változtatnunk is a véleményünkön és ki is tartani mellette, de a „vélemény” kifejezés kétértelmű, jelenthet vélekedést (belief) és hitfokozatot/fokozati vélekedést (credence) is – úgyhogy egyáltalán nem biztos, hogy egyazon attitűddel kapcsolatban rendelkezünk egyszerre két, egymással össze nem egyeztethető kötelességgel. Ha elfogadjuk a dualizmust, azaz azt az elképzelés, miszerint vélekedésekkel és fokozati vélekedésekkel is rendelkezünk, és egyik sem redukálható a másikra, akkor egyet nem értés esetén máris az alábbi lehetőségeink adódnak:
(i) Megváltoztatjuk a vélekedésünket és a fokozati vélekedésünket is;
(ii) nem változtatjuk meg egyiket sem;
(iii) a vélekedésünket megváltoztatjuk, de a fokozati vélekedésünket nem; és
(iv) nem változtatjuk meg a vélekedésünket, de a fokozati vélekedésünket igen.
Jackson azt javasolja, hogy válasszuk a (iv) variációt, mert így elegendő súlyt adunk a másik véleményének, de mégsem váltunk túl könnyen a vélekedések között, feladva ezzel az egyet nem értés lehetséges episztemikus előnyeit. Noha Jackson megoldása kézenfekvőnek tűnik, mégis felvet kérdéseket: vajon mennyire változhat a hitfokozat anélkül, hogy a vélekedés változna, és vajon tartozhat-e ugyanahhoz a hitfokozathoz többféle vélekedés? A szerző több válaszlehetőséget is ismertet, ám végül nem foglal állást egyik mellett sem.
Sokak szerint az egyet nem értés esetei a magasabb szintű evidenciát tartalmazó esetek közé tartoznak. Klasszikus példa: Képzeljük el, hogy Aisha magángépén éppen Hawaiira tart, és úgy dönt, még egyszer ellenőrzi, elég lesz-e az üzemanyag az útra. A térkép és a műszerek alapján arra a következtetésre jut, hogy elég lesz. Ekkor azonban meglátja, hogy a magasságmérő kijelzője nagyon magas értéket mutat és ráébred, hogy valószínűleg egy ideje már oxigénhiányos állapotban van. De akkor mi a helyzet az üzemanyaggal? Aisha tudja, hogy oxigénhiányos állapotban ötven százalék az esélye annak, hogy elhibázta a számítást. (Még ha ebben az esetben valójában nem hibázta is el.) Mit tegyen most? Változtassa meg az üzemanyaggal kapcsolatos eredeti vélekedését, és forduljon vissza? (Persze ennél jóval hétköznapibb esetre is gondolhatunk: ha egyszerűen fáradtak vagyunk, felmerülhet bennünk a kétely, hogy esetleg nem alkalmaztuk tökéletesen az episztemikus képességeinket.)
Mi a különbség az elsőszintű és magasabb szintű evidencia között? Az elsőszintű evidencia azzal a tárgyszintű kérdéssel kapcsolatos, hogy igaz-e a szóban forgó vélekedés, a magasabb szintű evidencia pedig azzal a metaszintű kérdéssel, hogy racionális-e a vélekedés. Vagyis Aisha esetében a műszerek által mutatott értékek, a térképről leolvasható információ és hősünk számításai is az elsőszintű evidenciákhoz tartoznak; a magasságmérő által mutatott érték pedig magasabb szintű evidencia. Vagyis a magasabb szintű evidencia olyan evidencia, amely az ágens racionalitásával, episztemikus teljesítményével, episztemikus helyzetével kapcsolatos, de közvetlenül nem vonatkozik magára a kérdéses vélekedésre – Aisha esetében arra, hogy elég lesz-e az üzemanyag.
A magasabb szintű evidenciával kapcsolatban az egyik legfontosabb megválaszolandó kérdés, hogy vajon vonatkozik-e mégis, indirekt módon a tárgyszintű vélekedésünkre. Ha úgy véljük, hogy igen, akkor Aishának el kell bizonytalanodnia a vélekedésében. Ha viszont úgy véljük, hogy a magasabb szintű evidencia indirekt módon sem vonatkozik az üzemanyaggal kapcsolatos vélekedésünkre, mivel annak a kérdésnek, hogy oxigénhiányos állapotban van-e Aisha, semmi köze nincs ahhoz, hogy elég-e az üzemanyag, akkor a teljes evidenciának sem kell elbizonytalanítania Aishát eredeti vélekedésében. Hiszen azzal kapcsolatban, hogy az elsődleges evidencia alátámasztja-e az eredeti vélekedését az új bizonyíték irreleváns. Ekkor viszont valahogy el kell számolnunk azzal az intuícióval, miszerint ésszerűtlen figyelmen kívül hagyni a magasabb szintű evidenciát.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a magasabb szintű evidencia nem egyéb, mint egy ún. „aláásó megdöntő bizonyíték”. A megdöntő bizonyíték (defeater) olyan bizonyíték, amely megakadályozza, hogy egy másik bizonyíték igazolttá tegyen egy bizonyos vélekedést. A megdöntő bizonyíték két fajtája a cáfoló megdöntő bizonyíték (rebutting defeater) és az aláásó megdöntő bizonyíték (undercutting defeater). Ha ráköszönök valakire, hogy „Szia, Misi”, mire ő erre azt válaszolja, hogy „Pisti vagyok, Misi ikertestvére”, akkor cáfoló megdöntő bizonyítékra tettem szert azzal a vélekedésemmel kapcsolatban, miszerint Misi jött velem szembe – hiszen kiderült, hogy az eredeti meggyőződésem hamis. Ha együtt megyünk az utcán, és ráköszönök valakire, hogy „Szia, Misi”, mire te felvilágosítasz Misi ikertestvérével kapcsolatban, akkor aláásó megdöntő bizonyítékra tettem szert: már nem gondolhatom, hogy ha valaki úgy néz ki, mint Misi, akkor ez megbízható jelzés arra nézvést, hogy valóban ő az.
Azonban úgy tűnik, hogy fontos különbségek vannak az aláásó típusú megdöntő evidencia és a magasabb szintű evidencia között. Amikor pirosnak látok egy falat, de kiderül, hogy vörös fénnyel van megvilágítva, akkor továbbra is gondolhatom, hogy az az érzéki tapasztalatom, miszerint piros a fal, általában, normál körülmények között alátámasztja azt a vélekedést, hogy a fal piros. És így azt is gondolhatom, hogy megfelelőképpen válaszoltam az evidenciára, episztemikusan racionális voltam, amikor pirosnak gondoltam a falat, még mielőtt fény derült volna a trükkös megvilágításra. (Persze ha továbbra is pirosnak gondolnám, akkor nem járnék el racionálisan.)
A magasabb szintű evidencia esetében azonban nem így áll a helyzet. Az oxigénhiány miatt Aisha éppen azt fogja kétségbe vonni, hogy az elsőszintű evidenciája bármikor is alátámasztotta volna az üzemanyaggal kapcsolatos vélekedését. Azt fogja gondolni, könnyen lehetséges, hogy már eleve sem támasztotta alá – már akkor sem, amikor még nem tudta, hogy oxigénhiányos állapotban van. Vagyis az az egyik fő különbség a megdöntő bizonyítékok és a magasabb szintű bizonyítékok között, hogy a magasabb szintű bizonyítékokra egyfajta visszafelé irányulás jellemző: arra vonatkozó bizonyítékot nyer velük a szubjektum, hogy a vélekedése már eleve nem volt racionális. Nem csupán arról van szó, hogy most, miután megtudta, hogy oxigénhiányos állapotban van, már nem igazolt az üzemanyaggal kapcsolatos vélekedése, hanem arra szerzett bizonyítékot, hogy talán sosem volt az.
Defeaters, higher-order evidence, and epistemic dilemmas című tanulmányában Matthias Steup amellett érvel, hogy a magasabb szintű evidencia ugyanolyan típusú megdöntő evidencia, mint a sztenderd megdöntő evidenciák. Vagyis azt állítja, hogy az elsőszintű és a magasabb szintű evidencia összemérhető egymással, következésképpen van olyan vélekedés, amely összességében racionális Aisha számára. Steup szerint tehát ha közelebbről megvizsgáljuk a megdöntő evidenciák természetét, akkor bebizonyosodik, hogy nincsenek episztemikus dilemmák.
A szerző először azt mutatja meg, hogy mind a kétféle sztenderd megdöntő bizonyíték valójában magasabb szintű bizonyíték, hiszen ugyanúgy az elsőszintű evidenciával, a megbízhatósággal és a racionalitással kapcsolatos bizonyítékok, mint ahogyan a magasabb szintűek. Ezek után pedig megmutatja, hogy léteznek olyan sztenderd megdöntő bizonyítékok, amelyek visszafelé irányulnak, és léteznek olyan magasabb szintűek, amelyek nem, mivel a szituáció részletein múlik, hogy egy bizonyíték visszafelé irányuló-e. Ezek alapján levonja a következtetést, hogy a magasabb szintű bizonyítékok nem valamilyen speciális megdöntő bizonyítékok, hanem egészen olyanok, mint a sztenderd megdöntő bizonyítékok.
Miért érdekes ez? Azért, mert ha igaza van Steupnak, akkor a magasabb szintű megdöntő bizonyítékot és az elsőszintű evidenciát ugyanúgy össze tudjuk mérni egymással, ahogy a sztenderd megdöntő bizonyítékot és az elsőszintű evidenciát szoktuk. És amikor a magasabb szintű megdöntő bizonyíték és az elsőszintű evidencia konfliktusba kerül, akkor – éppúgy, ahogy a „sima” megdöntő bizonyíték esetében – csak két lehetőség van: vagy az elsőszintű evidencia bizonyul gyengébbnek, vagy a magasabb szintű. Az előbbi esetben felül kell vizsgálnunk a vélekedésünket, az utóbbiban nem szükséges. De egyik esetben sem adódik dilemma, hanem végeredményképpen olyan vélekedést kapunk, amely minden evidenciát számításba véve racionális. Vagyis ha Aisha majdnem tökéletesen biztos volt eredetileg a vélekedésében, akkor a magasabb szintű evidencia fényében ötven százalék körüli értékre kell csökkentenie a bizonyosságát.
És vajon azok szerint, akik tagadják, hogy a magasabb szintű evidencia megdöntő evidencia lenne, hogyan kellene Aishának reagálnia, amikor megtudja, hogy oxigénhiányos állapotban van? Az egyik lehetőség, hogy Aisha elsőszintű vélekedése az elsőszintű evidenciáját követi, vagyis továbbra is biztos abban, hogy elég lesz az üzemanyag, de lesz egy magasabb szintű vélekedése is, ami viszont a magasabb szintű evidenciáját követi, úgyhogy azt is gondolja majd, hogy könnyen lehet, hogy nem helytálló az eredeti vélekedése. Ennek a „szintfelosztó” elképzelésnek egyik előnye, hogy az összes evidenciát figyelembe veszi. Fontos következménye (sokak szerint hátránya) pedig az az állítás, hogy az episztemikus akrázia lehet racionális. Mindenesetre ezen elképzelés alapján – melynek egy változatát az evidencialista Earl Conee képviseli a kötetben – sem adódik dilemma.
Másik lehetőség – ahogy fentebb már említettük – az, hogy figyelmen kívül hagyjuk a magasabb szintű evidenciát. Ekkor bár magyarázatra szorul, miért lehet racionális az ilyen dogmatizmus, de ebben az esetben sem szembesülünk dilemmával. (Ezt az álláspontot senki nem képviseli a kötetben.) Egy harmadik lehetőség pedig, ha azt állítjuk, hogy – bár korlátozott opciók mellett, de – racionálisan meghatározatlan, hogyan kell vélekednie Aishának. Erről a megoldásról később lesz szó.
Mona Simion Skepticism about epistemic dilemmas című tanulmányában felteszi a kérdést: tulajdonképpen hogyan jöhetne létre episztemikus dilemma, ha – ahogy láttuk – a fenti opciók egyikéből sem következik, hogy lennének dilemmatikus helyzetek? Sőt, ha a magasabb szintű evidenciát egyszerű megdöntő evidenciának tekintjük, ez elvben is kizárja a dilemma lehetőségét. Simion arra jut, hogy egy valódi episztemikus dilemmához arra lenne szükség, hogy ugyanolyan erős evidencia szóljon a kérdéses vélekedés elfogadása mellett, mint ellene, és még erősebb olyan bizonyítékunk legyen, amely a vélekedés felfüggesztése ellen szól. Ez a dilemmáknak egy olyan típusa lenne, amely nem episztemikus normák konfliktusából adódik.
Bár Simion nem hivatkozik rájuk, de az elmúlt években John Turri és David J. Alexander is előálltak olyan példákkal, amelyeknél a vélekedés felfüggesztése szemlátomást nem racionális episztemikusan, és így az az egyetlen lehetőségünk, ha egyáltalán semmilyen doxasztikus attitűdöt nem alakítunk ki magunkban a kérdéses dologgal kapcsolatban. Turri egy olyan helyzetet ír le, amelyben az egyetlen rendelkezésünkre álló elsőszintű evidencia olyan, ami kizárja a vélekedés felfüggesztését; Alexander pedig egy olyan esettel foglalkozik, amelyben magasabb szintű kétely alapján kell felfüggesztenünk a vélekedésünket azzal kapcsolatban, hogy a vélekedésünk felfüggesztése racionális-e. Vagyis ebben az esetben sincs olyan elsőszintű attitűd, amely racionális lenne. Turri nem is dilemmának, hanem zsákutcának nevezi az ilyen helyzeteket. When in doubt, withhold című írásában A.K. Flowerree ezzel a két esettel foglalkozik, és amellett érvel, hogy Turri és Alexander tévednek: nincs olyan helyzet, amikor a vélekedés felfüggesztése sem racionálisan megengedett reakció.
A vélekedés felfüggesztése minden olyan esetben nyilvánvalóan racionális, amikor az evidencia egyformán szól a vélekedés mellett és ellen is. Ha ilyenkor a szubjektum felfüggeszti a vélekedését, akkor propozicionális felfüggesztésről beszélünk. Azonban Flowerree szerint akkor is racionális felfüggeszteni a meggyőződésünket, ha nem tudjuk eldönteni, hogy mit támaszt alá az evidencia. Ez utóbbit nevezi a vélekedés doxasztikus felfüggesztésének. Ezek alapján Turri példájában racionális a vélekedés felfüggesztése, méghozzá az egyszerű propozicionális felfüggesztés értelmében, mivel nincs olyan evidencia, ami alátámasztaná a kérdéses vélekedést, és olyan sincs, ami cáfolná. Az Alexander által felvetett esetben szintén racionális a vélekedés felfüggesztése, bár ekkor doxasztikus felfüggesztésről van szó, hiszen mi nem tudjuk eldönteni, hogy a vélekedés felfüggesztését vagy a vélekedés elfogadását támasztja-e alá az evidencia.
Flowerree tovább megy ennél: azt állítja, hogy a vélekedés doxasztikus felfüggesztése nem redukálható a propozicionálisra. Ha viszont a vélekedés felfüggesztése olykor nem pusztán annak függvénye, amit az evidencia alátámaszt (mert épp nem tudjuk, mit támaszt alá), akkor talán nem is kizárólag evidenciális faktorok határozzák meg, hogy milyen doxasztikus attitűd racionális. Vagyis felmerül a kérdés, hogy vajon vannak-e praktikus indokok a vélekedés felfüggesztésre, és Flowerree úgy látja, hogy érdemes lenne többet foglalkozni ezzel a kérdéssel. (Arról, hogy vajon a vélekedéseink episztemikus racionalitását befolyásolhatják-e gyakorlati tényezők, már olvashattunk a Kiskáté rovatban.)
És vajon a kötet szerkesztői hogyan vélekednek a dilemmákról? Scott Stapleford és Kevin McCain szerint episztemikus dilemmák nyilvánvalóan nem léteznek, de talán vannak helyettük kvázi-episztemikus dilemmák, vagyis episztemikus ügyekkel kapcsolatos morális dilemmák.
Miért nincsenek episztemikus dilemmák? Egész egyszerűen azért, mert ahol nincsenek kötelességek, ott nincsenek normatív dilemmák sem. (A normatív dilemmák egyes típusait Graham Priest elemzi részletesen Rational dilemmas and their place in the bigger picture című tanulmányában.) Szerintük egy megfontolt evidencialista csak annyit állít, hogy ha rendelkezünk valamilyen doxasztikus attitűddel egy állítással kapcsolatban, akkor ennek olyannak kell lennie, ami illik az evidenciánkhoz. De nincs olyan kötelességünk, amely valamilyen konkrét vélekedés kialakítására kényszerítene minket. Ha az evidencia alátámasztja a v vélekedést, attól még az evidencializmus nem követeli meg, hogy ténylegesen rendelkezzünk is v-vel – hanem valami sokkal általánosabbra kötelez minket: arra, hogy körültekintően reflektáljunk az evidenciánkra.
Felvethetnénk: attól még, hogy nincsenek episztemikus kötelességeink, kerülhetünk kvázi-dilemmatikus episztemikus helyzetbe. Például akkor, amikor a magasabb szintű evidencia ellentmond az elsőszintűnek. De Stapleford és McCain úgy vélik, hogy „az evidencia egyféle pénznem”, úgyhogy az „összegükből” következik majd valami: az elsőszintű és magasabb szintű elemek összességükben vagy a kérdéses vélekedés felé mutatnak, vagy az ellenkező irányba, vagy egyikbe sem. Természetesen nem egyszerű kérdés, hogyan kell kombinálni a különböző szintű bizonyítékokat, de ez szerintük mellékes a probléma szempontjából.
Már csak azért is mellékes, mert a szerzőpáros nem látja nehézségnek azt sem, ha esetleg kiderül, hogy mégsem keverednek egymással a különböző szintű bizonyítékok. Ha különböző vágányokon futnak, akkor vagy egy irányba mutatnak, vagy nem. Ha egy irányba mutatnak, akkor annak megfelelően kell vélekedni, amit mind a kettő mutat. Ha különböző irányba mutatnak, akkor vagy egyáltalán nem kell semmilyen attitűdöt felvenni, vagy fel kell függeszteni a vélekedésünket, hiszen ez utóbbit – ahogy Flowerree-nél is láttuk – kétféle helyzetben is megtehetjük: egyenlő erősségű egymással ellentétes evidencia esetén, illetve amikor nem tudjuk eldönteni, hogy mit támaszt alá az evidencia. Vagyis a helyzet ilyen esetben még csak nem is kvázi-dilemmatikus, hiszen mindig lesz egy racionálisan elfogadható válasz.
Utolsó lehetőségként az általuk kvázi-episztemikusnak nevezett dilemma marad. Például: valaki megalapozatlan állítást tesz nyilvánosan, és mi úgy gondoljuk, hogy morális kötelességünk felhívni erre a figyelmet. Azonban azt is érezzük, hogy morális kötelességünk körültekintően utánajárni a dolognak, még mielőtt kellemetlen helyzetbe hoznánk az illetőt. Egy ilyen esetet talán tekinthetnénk episztemikus kérdéssel kapcsolatos morális dilemmának, bár a szerzőpáros még ehhez sem ragaszkodik. Egyszerűen ez a legjobb jelöltjük egy olyan helyzetre, ami egy kicsit episztemikus is, és egy kicsit dilemma is.
Katherine Puddifoot a kötet azon szerzői közé tartozik, akik úgy vélik, léteznek valódi, azaz genuin episztemikus dilemmák. Csupán annyit tehetünk, hogy megpróbálunk enyhíteni a dilemmák negatív következményein. Stereotypes, epistemic dilemmas, and epistemic dispositions című írásában Puddifoot egyetért azzal az állítással, miszerint vannak olyan helyzetek, amelyekben komoly episztemikus árat fizetünk akkor is, ha sztereotípiákat alkalmazunk és akkor is, ha nem. A szerző azt igyekszik megmutatni, hogy az általa képviselt értékelő diszpozicionalizmus hozzájárulhat annak megértéséhez, hogyan kezelhetjük jobban az ilyen dilemmatikus helyzeteket – mivel javítja a sztereotipizálásnak köszönhető diszpozícióinkkal kapcsolatos tudatosságunkat, ami növeli az esélyét annak, hogy hatékonyabban kontrolláljuk ezen diszpozíciók működését. Így képesek lehetünk a sztereotípiák használatára anélkül, hogy túl nagy episztemikus árat fizetnénk érte.
Verena Wagner – aki az Epistemic dilemma and epistemic conflict című esszéjében az episztemikus konfliktus pszichologizáló értelmezését adja – szintén azon az állásponton van, hogy léteznek episztemikus dilemmák. Wagner szerint bár a dilemmatikus helyzeteknek nincs episztemikusan racionális feloldásuk, de nem-ideálisan racionális ágensként képesek lehetünk legalább a dilemma érzésétől megszabadulni. Vagyis ki tudunk keveredni az episztemikus konfliktusból, ha dilemma esetén felhagyunk a probléma episztemikusan racionális megoldásának keresésével, és azt tesszük, ami gyakorlati szempontból racionális.
Bár J. Adam Carter nem foglal állást a dilemmákkal kapcsolatban, biztosra veszi, hogy léteznek nagyon lényeges episztemikus konfliktusok. Collateral conflicts and epistemic norms című írásában igyekszik megmutatni: bizonyos esetekben nem csak az a fontos, hogy a vélekedésünk megfeleljen annak, ahogyan a dolgok vannak – hanem ennél még fontosabb, hogy a meglévő kompetenciáink segítségével, úgyszólván saját kezűleg alakítsunk ki vélekedéseket. És így egyáltalán nem lényegtelen, hogy jól ítéljük meg az egyes helyzeteket, jól döntsünk azzal kapcsolatban, hogy éppen melyik hozzáállást igényli az adott kontextus: vajon elegendő-e, ha pragmatikus módon csak azzal foglalkozunk, hogy igazolt hiteink legyenek és tudásra tegyünk szert, vagy az is fontos, hogy éppenséggel a saját, autonóm kompetenciánkra hagyatkozva alakítsunk ki vélekedéseket.
Térjünk vissza a magasabb szintű evidencia problémájához! Higher-order evidence and the normativity of logic című tanulmányban Mattias Skipper először felidézi azt az álláspontot, mely szerint még egy tökéletesen racionális ágensnek is figyelembe kell vennie a magasabb szintű evidenciákat; majd igyekszik cáfolni az ez ellen szóló érveket, többek között Declan Smithies érvét, és végső soron amellett érvel, hogy az ideális racionalitás nem követeli meg a logikai mindentudást.
Smithies úgy véli, hogy a magasabb szintű és az elsőszintű evidencia közti konfliktusok feloldhatók, ha segítségül hívjuk a propozicionális és doxasztikus igazolás közti megkülönböztetést. Smithies szerint a magasabb szintű evidencia nem propozicionális, hanem doxasztikus megdöntő evidenciaként funkcionál, és azt akadályozza meg, hogy az ágens a propozicionális igazolást doxasztikussá konvertálja. (Egy vélekedés akkor és csak akkor igazolt propozicionálisan, ha racionális rendelkezni vele; és akkor és csak akkor igazolt doxasztikusan, ha racionálisan jutottunk a kérdéses vélekedésre, vagyis a propozicionális igazolásra alapozzuk, méghozzá megfelelő módon.)
Smithies úgy véli, hogy minden ágens a lehető legerősebb propozicionális igazolással rendelkezik a logikai tényekkel kapcsolatban – de a nem-ideális ágensek nem mindig képesek ezt doxasztikus igazolássá konvertálni, mivel nem elég érzékenyek a logikai tényekre. Az ideálisan racionális ágensek viszont mindig képesek erre, úgyhogy olyan esetben, amikor magasabb szintű evidenciára tesznek szert egy logikai következtetéssel kapcsolatban, abban ugyan elbizonytalanodhatnak, hogy helytálló volt-e a gondolatmenetük, amely a kérdéses vélekedéshez vezetett, de abban nem, hogy igaz-e a kérdéses vélekedés.
Skipper szerint az egyik probléma Smithies elképzelésével a következő: amikor egy nem-ideálisan racionális ágens magasabb szintű megdöntő evidenciára tesz szert, az elképzelés fényében elvi alapon kizárt lesz, hogy a propozicionális igazolást doxasztikussá alakítsa – ez pedig nincs összhangban azzal, amit egyébként a kétféle igazolás közti viszonyról gondolunk. A másik probléma az elképzeléssel az ideálisan racionális ágenseket érinti. Nekik azt kell hinniük, hogy olykor csak az episztemikus szerencsén múlik, ha igaz a vélekedésük.
De vajon mindent összevetve mennyire aggasztó az episztemikus dilemmák lehetősége? David Christensen szerint szinte semennyire. Ha képesek vagyunk arra, hogy empirikus evidenciát szerezzünk gondolkodásunk megbízhatóságával kapcsolatban, akkor elkerülhetetlen, hogy bizonyos esetekben ez az evidencia félrevezető legyen. A racionalitás viszont megköveteli, hogy figyelembe vegyük ezt a talán félrevezető evidenciát, és persze azt is, hogy az elsőszintű vélekedésünk valóban megfeleljen a rendelkezésünkre álló bizonyítékoknak. És mivel igazából semmi meglepő nincs abban, hogy ez a két elvárás olykor konfliktusba kerül egymással, így ahelyett, hogy az elméletalkotást e konfliktus elkerülése motiválná, inkább örömmel kellene üdvözölnünk a dilemmákat. Hiszen a dilemmák nem az elméletünkben lévő hiányosságokat leplezik le, hanem megjelenítik, milyen sokféle módon tudnak az ágensek saját gondolkodásukra reflektálni.
Embracing epistemic dilemmas című esszéjében Christensen tehát úgy véli, hogy vannak episztemikus dilemmák, de azt is gondolja, hogy ezen dilemmák esetén mindig van egy kevésbé rossz, azaz racionálisabb választás. (Vagyis az elméletét talán érdemes lenne kvázi-dilemmatikusnak nevezni.) Ezzel együtt azonban minden dilemmatikus helyzet feloldása után marad egy kis rossz érzésünk, hiszen bármelyik opciót választjuk is, mindig lesz olyan racionális elvárás, amelynek nem teszünk eleget. Christensen szerint Aisha esetében is tudjuk, hogy melyik válasz a racionálisabb: ha figyelembe veszi a magasabb szintű evidenciát, és változtat az eredeti vélekedésén. A megmaradó rossz érzést pedig az okozza, hogy az új vélekedése nem felel meg az elsődleges evidenciájának.
Christensen két olyan elképzelést is megvizsgál, amelyek szerint nem léteznek episztemikus dilemmák. Ezek egyike Nick Leonard elmélete, melyet a szerző Fabrizio Carianival közösen fogalmazott meg és formalizált deontikus logikai keretben a Normative indeterminacy in the epistemic domain című tanulmányukban. Leonard és Cariani azt állítják, hogy meghatározatlan, melyik opció racionális olyankor, amikor a racionalitás különféle összetevői konfliktusba kerülnek egymással. E meghatározatlansági nézet alapján az várható el, hogy konfliktus esetén a racionális elvárások egy olyan halmazának feleljünk meg, amely maximális abban az értelemben, hogy ha még egy elvárást hozzátennénk, akkor már konfliktusba kerülnének egymással. És mivel a szerzőpáros szeretné elkerülni a permisszivizmust, ezért nem gondolják, hogy elég lenne bármelyik maximális halmaznak megfelelni. Szerintük a helyes maximális halmaznak kell megfelelni – csak épp meghatározatlan, melyik az a halmaz.
Tegyük fel, hogy Aisha esetében a konfliktusban álló elvek az alábbiak: (i) hősünk vélekedései feleljenek meg az elsőszintű evidenciának, (ii) Aisha vegye figyelembe a magasabb szintű evidenciát. Ekkor az egyik maximális halmaz tartalmazza majd (i)-et, de (ii)-t nem, a másik maximális halmaz pedig nem tartalmazza (i)-et, de tartalmazza (ii)-t; és a meghatározatlansági nézet szerint meghatározatlan, hogy ezen felosztások közül melyik a helyes. Vagyis ha Aisha elbizonytalanodik az eredeti vélekedésében, akkor nem mulasztott el megfelelni semmilyen határozott elvárásnak; de ha nem bizonytalanodik el, akkor sem, ugyanis egyik esetben sem lesz a vélekedése sem határozottan megengedett racionálisan, sem pedig határozottan meg nem engedett racionálisan. De természetesen ha a vélekedése (i)-et és (ii)-t is megsértené, akkor nem elégítené ki az elvek egy maximális halmazát – úgyhogy határozottan meg nem engedett, azaz irracionális lenne.
A másik elképzelés, amelyet Christensen felidéz, a „két-norma nézet”, mely szerint az episztemikus racionalitáson belül – ahogy általában véve a racionalitáson belül – megkülönböztethetünk szubsztantív és strukturális racionalitást, és ennek a két típusnak az elvárásai azok, amelyek konfliktusba kerülnek egymással olyankor, amikor magasabb szintű evidenciára teszünk szert. Akkor vagyunk szubsztantív módon racionálisak, ha megfelelően válaszolunk a normatív indokokra (azt hisszük, amit az evidenciánk alátámaszt, vagy ésszerű döntéseket hozunk), és akkor vagyunk strukturálisan racionálisak, ha az attitűdjeink illenek egymáshoz (a vélekedéseink konzisztensek, vagy a szándékaink megfelelőek a céljaink eléréséhez). Aisha nem képes megfelelni a strukturális racionalitás elvárásainak, ha megfelel a szubsztantívnak, hiszen akkor egyszerre vélekedik úgy, hogy elegendő az üzemanyag, és úgy, hogy evidenciája jó eséllyel nem támasztja alá ezt a vélekedést – és ha bármelyik evidenciát figyelmen kívül hagyja, nem felel meg a szubsztantív racionalitás elvárásának. A meghatározatlansági nézetnek vannak előnyei a két-norma nézettel szemben Christensen szerint: nem állítja azt, hogy bárhogyan döntünk is, mindenképpen megsértünk valamilyen racionális elvárást. Hiszen bár van racionálisan helyes vélekedés, de meghatározatlan, hogy melyik az – úgyhogy ilyen helyzetben ugyan nincsenek meghatározott módon megengedett hitek, de legalább nincsenek meghatározott módon tiltottak sem. És ami még fontosabb, azt is elkerüli, hogy azt a nagyon kontraintuitív dolgot állítsa, miként a két-norma nézet, hogy valamilyen értelemben tökéletesen racionális lenne figyelmen kívül hagyni a magasabb szintű evidenciát. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a meghatározatlansági nézet előnyben van a két-norma nézettel szemben.
Azonban a meghatározatlansági nézetnek vannak hátrányai is. Nem világos ugyanis, hogyan képes elszámolni azzal az intuícióval, hogy racionálisabb elbizonytalanodni a magasabb szintű evidencia hatására, mint egyáltalán nem változtatni a vélekedésünkön. Minél erősebb a magasabb szintű evidencia, annál inkább racionális csökkenteni a magabiztosságot, még abban az esetben is, ha a magasabb szintű evidencia félrevezető. Azonban a meghatározatlansági nézet nem állíthatja, hogy határozottan irracionális lenne kitartani a vélekedés mellett, és még csak azt sem, hogy határozottan kevésbé lenne racionális, mint elbizonytalanodni. Mindezek alapján Christensen arra következtet, hogy a kvázi-dilemmizmus mindkét elméletnél kecsegtetőbb elméleti lehetőség.
A kötetet Nick Hughes Who’s afraid of epistemic dilemmas című tanulmánya zárja. Hughes dilemmizmusa alapján Aishának mindent összevetve azt kell gondolnia, hogy van elég üzemanyag, mindent összevetve azt kell gondolnia, hogy nincs elég üzemanyag – és nem lehet kikeveredni ebből a konfliktusból, mert ez valódi dilemma. Hughes ebben az írásában egyrészt igyekszik megmutatni, hogy a dilemmizmus nincs teoretikus hátrányban a többi elmélettel szemben, nem marad le tőlük sem egyszerűségben, sem konzisztenciában, sem pedig koherenciában; másrészt felvázolja az elméletek lehetséges taxonómiáját. A szerző a következőképpen csoportosítja az episztemikus dilemmával kapcsolatos elképzelések képviselőit: (i) tagadók – akik a konfliktusban lévő elvárások közül csak az egyiket tekintik valódi elvárásnak, (ii) vitatók – akik szerint a konfliktusban lévő elvárások közül az egyik fontosabb a másiknál, (iii) felosztók – akik szerint a konfliktusban lévő elvárásoknak nem ugyanabban az értelemben kell megfelelni, és (iv) dilemmisták – akik szerint léteznek valódi dilemmák.
Ez a felosztás tulajdonképpen átvezet minket a dilemmák történetének következő fejezetéhez, ugyanis az idézett szerzők többségének elképzeléseivel nem ebben a kötetben találkozhatunk, hanem egy megjelenés előtt álló, Hughes által szerkesztett Epistemic dilemmas című tanulmánygyűjteményben. Aisha története tehát folytatódik.