(Elijah Chudnoff: Cognitive phenomenology. Routledge, New York – London, 2015)
Az megvan, amikor egész délelőtt érzed, hogy valami nem stimmel, és egyszer csak rájössz, melyik fontos levelet felejtetted el megírni? És az, amikor hosszan töprengsz egy matematikai bizonyítás egyik részletén, aztán hirtelen bevillan, miért evidens a lépés? Vagy amikor egy kis idő után leesik egy fárasztó szóvicc poénja? Nos, ha ezek megvannak neked, akkor tudod, milyen élményekről beszélek. Tudod, milyen érzés bizonyos gondolatokat elgondolni, egyes kifejezéseket megérteni, emlékeket felidézni stb. Ezeket és a hasonló epizódokat kognitív folyamatoknak szoktuk hívni, a példák pedig arra mutatnak rá, hogy az ilyen epizódok átélése sajátos élmények átélésével jár együtt. Nagyon is valamilyen megtapasztalni ezeket a pillanatokat. Az olyan állapotokat pedig, amelyekkel kapcsolatban fölvetődik, milyen is átélni őket, a kortárs elmefilozófusok fenomenális állapotoknak nevezik. Az említett élmények tehát kognitív fenomenális állapotok.
A kognitív fenomenológia témája nagyjából a ’90-es évek közepe táján kezdett erőteljesebben megjelenni a kortárs elmefilozófiai tanulmányokban. Ez azzal a folyamattal függött össze, amelynek során egyre inkább a tudatosság jelensége került az elmefilozófiai vizsgálódások – főként a test-lélek probléma körüli viták – homlokterébe. Korábban ugyanis a filozófusok az emberi elmét elsősorban az információközvetítés és -feldolgozás aspektusából elemezték. A pszichológiában lezajlott kognitív forradalom, az ennek nyomán megszületett kognitív tudomány, valamint a mind erősebb naturalista-természettudományos elköteleződés pedig együttesen ahhoz vezettek, hogy az elméletalkotók többé-kevésbé megfeledkeztek a mentális folyamatok tudatos jellegéről. Az információátadás és -feldolgozás mentális folyamatai – a jólismert nem mentális komputációs folyamatokhoz hasonlóan – remekül modellezhetők a reprezentációs struktúrákon futó komputációs műveletekként, teljesen függetlenül attól, vajon tudatosan mennek-e végbe vagy sem. Mindez egyben azt a reményt is felcsillantotta, hogy sikerül az elmét beilleszteni a természeti jelenségek közé, vagyis sikerül véglegesen megoldani a test-lélek problémát. Számos próbálkozás is született erre a ’70-es, ’80-as években, idővel azonban felerősödött azoknak a hangja, akik erről a képről hiányolták a tudatosságot. Ahogy arra több híres tanulmány is felhívta a figyelmünket, a mentális folyamatokat éppen azok fenomenális minősége teszi igazán különlegessé – vagyis az, hogy ezek nagyon is jellegzetes minőségű tapasztalatok, nagyon is valamilyen átélni őket. Egyre több filozófus kezdte azt gondolni, a mentális jelenségek lényegét épp ez, vagyis a fenomenális jellegük adja, nem pedig a reprezentációs vagy a komputációs aktivitásuk. Ráadásul éppen a mentális állapotok ezen aspektusa jelenti – David Chalmers elhíresült kifejezésével – az igazán „kemény problémát” a test-lélek viszony kérdésének megoldása, az elme naturalizálása számára.
Igen ám, de mi a helyzet a kognitív állapotokkal és kognitív folyamatokkal? Hiszen ezeknek a lényegük épp az információközvetítés és -feldolgozás. Maradjanak ki akkor az új „nagy képből”, a fenomenális elméről szóló elképzelésekből? Ez nyilván nem tűnik tartható álláspontnak. Itt jön a képbe a kognitív fenomenológia: a ’90-es évek derekára egyre több olyan filozófus – Galen Strawson, Charles Siewart, Terence Horgan, Uriah Kriegel, David Pitt –, aki elköteleződött a fenomenális tudatosság mint az elme lényegi jellegzetessége mellett, igyekezett igazolni, hogy a kognitív állapotok is rendelkeznek sajátos fenomenális minőséggel. Az elmúlt harminc évben szép számmal láttak napvilágot érvek és elemzések a kognitív fenomenológia kérdéskörében, ahogy ellenvélemények is a megközelítéssel szemben, ám önálló, a témának szentelt monográfival még jó darabig senki nem állt elő. Ezt az űrt töltötte be 2015-ben Elijah Chudnoff kötete, amely – legjobb tudomásom szerint – azóta is az egyedüli monografikus feldolgozása a témának.
Chudnoff szerint a kognitív fenomenológia (KF) híveinek tézise a következő: a kognitív állapotainkban lezajló bizonyos változások olyan új fenomenális állapotot eredményeznek az alanyban, amely nem magyarázható teljes egészében kizárólag érzéki (szenzorikus) állapotokkal és azok változásaival. Érzéki állapotoknak ebben a kontextusban az érzékelés vagy az érzékeléshez hasonló képességek gyakorlása során előálló állapotokat nevezzük, mint például amikor látom a lenyugvó nap vöröses sugarait, vagy felidézek magamban egy dallamot, vagy akár azt, amikor éhes vagyok. Amikor egy kognitívállapot-változás következtében fenomenálisállapot-változáson megyünk át – mondjuk egyszercsak belátunk egy matematikai igazságot –, akkor e fenomenálisállapot-változásért nem kizárólag a folyamat közben lezajló érzékiállapot-változások a felelősek. Vagyis lehet, hogy miközben belátjuk a matematikai állítás igazságát, azonközben vizuálisan magunk elé képzelünk számokat, kimondjuk magunkban az állítást, vagy valamilyen más érzéki folyamat zajlik le bennünk, mindezek azonban nem elégségesek ahhoz, hogy az adott fenomenális állapotban legyünk. A szóban forgó fenomenális állapot lényegi minősége nem vezethető vissza teljes egészében ezekre az érzéki folyamatokra, szükség van tehát arra is, hogy maga a kognitív állapot előálljon. Ez Chudnoff kifejezésével a visszavezethetetlenség (irreducibility) tézise (VT), és a szerző ezt tekinti a KF fő tézisének; e mellett vagy ezzel szemben kell tehát érvelnie annak, aki állást akar foglalni a témában.
Fontos azt is látnunk, melyek azok a rokon állítások, amelyeket könnyen összetéveszthetünk a VT-vel. Először is azonosíthatunk egy gyengébb tézist, amely szerint kognitívállapot-változásaink új fenomenális állapotot eredményeznek, vagyis a kognitív állapotok is lehetnek fenomenálisan tudatosak. Ezt Chudnoff a fenomenális jelenlét tézisének hívja, és úgy gondolja, valójában ennyit minden józan embernek el kell ismernie, hiszen ezeket a kognitív fenomenális állapotokat mindannyian jól ismerjük a saját tapasztalatunkból. Abban a kérdésben azonban ez a tézis nem foglal állást, vajon a fenomenálisállapot-változásért kizárólag a párhuzamos érzéki állapotok előállása a felelős, vagy szükség van a kognitív állapot megváltozására is. Ezzel szemben a függetlenség tézise erősebb VT-nél, amennyiben azt mondja ki, hogy bizonyos fenomenális állapotok előállásáért kizárólag a kognitív állapotokban bekövetkezett változások lehetnek felelősek, így ezek teljes mértékben függetlenek bármilyen érzéki állapottól. Míg tehát VT szerint a kognitív állapotok szükségesek bizonyos fenomenális állapotok előállásához, addig a függetlenség tézise szerint önmagukban elégségesek is. Az így létrejövő állapotok volnának a tisztán kognitív fenomenális állapotok, míg a VT megelégszik a kevert – részben érzéki, részben kognitív – fenomenális állapotokkal.
Mi szól a VT mellett és mi ellene? Mielőtt rátérnék magukra az érvekre, érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy miért van egyáltalán vita a KF körül. Ez első blikkre talán meglepő lehet. Hogyhogy nem nyilvánvaló mindenkinek, hogy létezik kognitív fenomenológia, amely eltér az érzékitől? Hiszen saját fenomenális állapotainkhoz mindannyian hozzáférünk, voltaképpen épp ez a hozzáférés jelenti azt, hogy valamilyenként megjelenik számunkra az adott állapot. Elvben tehát introspekcióval eldönthető volna a kérdés. Érdekes módon azonban mindkét álláspont – a KF létezik vs. nem létezik – mellett találhatók introspekcióra alapozó érvek a szakirodalomban. A könyv egyik legizgalmasabb részében ezért Chudnoff hosszan elmereng azon a módszertani kérdésen, vajon az introspekcióra hagyatkozó érvek mennyiben lehetnek döntőek az ilyesfajta – a tudatos mentális életünk jellegzetességeivel kapcsolatos – kérdésekben.
A szerző szerint az igazság biztosan a két véglet közt van. Nem igaz, hogy az introspekció önmagában eldöntené a KF létezésének kérdését, de az sem igaz, hogy egyáltalán nem kell introspektív evidenciákra támaszkodnunk. Ami az előbbit illeti: mint az a fenti meghatározások alapján sejthető, azért nem valószínű, hogy az introspekció önmagában eldöntené a kérdést, mert ez – a mentális életünk egyszerű fenomenális minőségeiről szóló tényekkel szemben – komplex és általános tézis, amely ráadásul részben magyarázati viszonyokról szól. A fenomenális jelenlét tézisét Chudnoff szerint abszurd volna vitatnunk, hiszen mindannyian ismerjük a kognitívállapot-változások élményét; az azonban nagyon is kétséges, mi magyarázza ezeket. A másik oldalról pedig azért van biztosan szerepe az introspekciónak a KF melletti vagy elleni érvelésekben, mert néhány kiinduló premissza esetében igenis döntő az introspekció. Ilyen például az, hogy tudjuk, mire gondolunk; hogy különbséget érzünk egy értelmetlennek tűnő szósor meghallása és aközött, amkor megértjük az értelmét; stb. A KF melletti és elleni érveknek tehát részben introspekción alapuló premisszákból kell kiindulnia, de más – módszertani vagy metafizikai – állításoknak is szerepelniük kell a premisszák közt.
A VT melletti érvek közül Chudnoff először David Pitt érvét elemzi. A szerző önmagában a kognitív állapotok introspektálhatóságából következtet arra, hogy ezek fenomenális minőséggel rendelkeznek. Az érv abból indul ki, hogy normális esetben mindannyian képesek vagyunk közvetlenül tudatosan megkülönböztetni aktuálisan elgondolt (okkurens) gondolatainkat más tudatos állapotainktól és egymástól, valamint olyan tartalmúként azonosítani őket, amilyenek – magyarán: közvetlenül tudjuk, miről szólnak. Márpedig – folytatódik az argumentum – ez csak úgy lehetséges, ha ezek sajátos, csak az aktuálisan elgondolt gondolatokra jellemző fenomenális karakterrel rendelkeznek, amelyek ráadásul a különböző tartalmú gondolatok esetében különböznek egymástól (azaz individuatív szerepük van). Röviden: gondolataink elgondolása sajátos fenomenális karakterrel bír, vagyis ezek kognitív fenomenális állapotnak tekintendők. Az érv a legjobb magyarázat elvére épít: kognitív állapotaink introspektív módon hozzáférhetők számunkra, méghozzá külön-külön a csakis rájuk jellemző módon – és ennek az a legjobb magyarázata, ha feltételezzük a KF létezését.
Az érvvel szembeni legerősebb – Chudnoff szerint döntő – ellenérv éppen azon alapul, hogy nem biztos, hogy ez a legjobb magyarázat. A felsorolt introspektív képességek nemcsak azzal magyarázhatók, hogy aktuálisan elgondolt gondolataink valamilyennek tűnnek a számunkra, hanem azzal is, hogy rendelkezünk valamilyen megbízható monitorozó pszichológiai mechanizmussal, ami információt ad nekünk az aktuálisan elgondolt gondolatainkról. Sőt, esetleg már magát az introspekció képességét is leírhatjuk másképp. Nem biztos ugyanis, hogy tényleg olyan megjelenésszerűen vagyunk tudatában aktuálisan elgondolt gondolatainknak, mint ahogy azt Pitt érve feltételezi. Az introspekció nem árulja el saját természetét, és így önmagában az introspektálhatóság ténye még nem kényszeríti ki, hogy elfogadjuk a VT-t.
A második fejezetben Chudnoff az úgynevezett „fenomenális kontrasztra” hivatkozó érveket mutatja be. Itt érvek egész családjáról van szó – ezek a legnépszerűbbek a KF szakirodalmában –, amelyet a szerző három csoportra bontva elemez.
1. Tiszta fenomenális kontrasztra hivatkozó érvek. Az ilyen érvek általában szintén a legjobb magyarázat elvére alapoznak, mint például az az egyszerű érv, amely abból a nyilvánvalónak tűnő intuícióból indul ki, hogy ugyanaz a hallott nyelvi megnyilatkozás más és más tapasztalatot eredményez egy olyan embernél, aki ért az adott nyelven, és egy olyannál, aki nem, holott auditív tapasztalataik megegyeznek egymással. Ennek legjobb magyarázata az érv szerint, hogy létezik önálló megértési tapasztalat, amely fenomenális minőségében részben legalábbis független az auditív érzéki tapasztalattól, aminek következtében megjelenik. Az ilyesfajta érvekkel szemben ugyanakkor mindig fölhozható, hogy egyáltalán nem biztos, tényleg ugyanolyan a két alany érzéki tapasztalata. Gondolhatjuk például azt, hogy míg az egyikük – az adott nyelven nem értő személy – folyamatos, tagolatlan beszédet hall, addig a másik személy szavakra, mondatokra tagolt beszédet. Sőt, utóbbinál vizuális képek is együttjárhatnak a hallottakkal; vagy legalábbis másmilyen vizuális képek jelenhetnek meg az elméjében, mint annak, aki nem érti a megnyilatkozást. Hogy mennyire lényegesek ezek a potenciális érzéki fenomenális különbségek, az persze vita tárgya lehet. Arra mindenesetre rámutatnak, hogy az ilyen típusú érvek nem tűnnek kényszerítő erejűnek. Arról nem is beszélve, hogy – és Chudnoff szerint ez a legnagyobb probléma a tiszta fenomenális kontrasztra hivatkozó érvekkel – a kérdéses fenomenális állapotokat legtöbbször részben kognitív, részben érzéki állapotok idézik elő. Mármost még ha igaz is, hogy ezeket nem tisztán érzéki állapotok idézték elő, ebből nem következik, hogy nem is idézhették volna elő ilyenek. Vagyis az érv nem igazolja, hogy a kognitív rész esszenciálisan szükséges az adott fenomenális állapot létrejöttéhez, márpedig a VT ezt kívánja meg.
2. Hipotetikus fenomenális kontrasztra hivatkozó érvek. Az ide tartozó argumentumok a filozófiai zombik lehetőségére alapoznak. Ezek köztudomásúlag olyan lények, akik minden egyéb szempontból tökéletesen ugyanolyanok, mint mi, emberek, csak éppen semmiféle fenomenális állapottal nem rendelkeznek. Mindenfélét csinálnak – többek közt információkat vesznek föl a környezetből és földolgozzák azokat, majd ennek megfelelően cselekszenek –, azonban e tevékenységek számukra soha nem járnak semmilyen tapasztalattal vagy élménnyel. A szakirodalomban rengeteg a vita a zombik elgondolhatósága és lehetősége körül. De tegyük föl, hogy az ilyesfajta zombik létezése igenis elgondolható. Ebben az esetben viszont – Uriah Kriegel gondolatkísérlete alapján – egy részleges zombit is el tudunk gondolni konzisztensen: olyasvalakit, akinek csak és kizárólag bizonyos érzékszervi (például vizuális) fenomenális tapasztalatai nincsenek. Sőt, ezen a nyomon haladva képesek vagyunk olyan részleges zombit is elgondolni, akinek semmilyen érzéki fenomenális tapasztalata nincs, vagyis se érzékszervi, se testi (fájdalom, gyönyör), se érzelmi fenomenális minőségeket nem él át, viszont matematikai bizonyításokkal tölti az idejét, és ennek során pontosan olyan élményt él át, amikor végre belátja, hogyan épül fel egy bizonyítás, mint amilyet mi élünk át. Ha tényleg mindez konzisztensen elgondolható, akkor itt olyan fenomenális kontraszttal van dolgunk – a klasszikus zombi és a részleges (matematikus) zombi kognitív állapotai közt –, amelyre biztosan nem ad elégséges magyarázatot semmilyen érzékiállapot-változás. Az érv elég meggyőzőnek tűnik, azonban kérdéses, valóban elgondolható-e kizárólag kognitív fenomenális állapotokkal rendelkező részleges zombi. Abból tudniillik, hogy az elgondolás konzisztens, vagyis nincs benne fogalmi ellentmondás, még nem következik, hogy ténylegesen elgondolható. Hiszen mit is kéne elképzelnünk? Úgy tűnik, a sötét semmit, amibe egyszercsak belehasít egy-egy matematikai felismerés. Ez számunkra oly idegen helyzet, hogy nem világos, tényleg lehetséges-e ilyesfajta fenomenális karakterű tapasztalat.
3. Kiegészített (glossed) fenomenális kontrasztra hivatkozó érvek. Vegyük ismét a matematikai igazság belátásának példáját. A két eset közt – amikor belátjuk a szóban forgó igazságot és amikor nem – fenomenális kontraszt van. Mármost ezért a kontrasztért – itt következik a kiegészítés, értelmezés – az a különbség a felelős, hogy a pozitív esetben létrejön egy sajátos fenomenális állapot az alanyban, amely abban áll, hogy tudatában lesz egy absztrakt tényállásnak, a negatív esetben viszont ez nem történik meg. Mivel a megértés során egy absztrakt tényállásnak kerülünk tudatába, ez nem lehet tisztán érzéki állapot, hanem valamiféle – legalább részben – kognitív állapot is kell hozzá. Ezért az ilyen fenomenális állapotot tisztán érzéki állapotok semmilyen kombinációja nem képes előidézni. Chudnoff szerint az értelmező kiegészítés – hogy tudniillik a megértés során egy absztrakt entitásnak kerülünk a tudatába – jobban magyarázza a szóban forgó fenomenális állapot bekövetkeztét, mint a rivális magyarázatok. Például az, hogy ilyenkor megnyugvásérzés lesz úrrá rajtunk, amely oldja a kérdés megválaszolatlanságából eredő feszültséget; vagy az, hogy hatalmába kerít bennünket a vágyott eredmény megszerzésének érzése, esetleg átéljük az „igaznak tűnés” vagy a „megfelelő megvilágításba helyezés” élményét. Az ilyesfajta belátásélmény ugyanis nagyon hasonlít más olyan tapasztalatokra, amelyek annak nyomán lépnek föl, hogy a tudatába kerülünk valaminek. Gondoljunk például arra, amikor megnézzük a postaládát, és ezáltal közvetlenül tudatába kerülünk annak, hogy egy levél van benne. Az ekkor átélt élmény fenomenális minőségét is jobban magyarázza, hogy tudatába kerültünk az iménti ténynek, mint a többi rivális, mondjuk az a magyarázat, hogy oldódott bennünk a várakozás miatti feszültség. Chudnoff szerint az ilyen kiegészített, értelmezett fenomenális kontrasztra hivatkozó érvek jó eséllyel konkluzívak, de legalábbis igen erősek.
A könyv harmadik fejezétben a kognitív állapotok értékéből vett érvelésekkel találkozunk. John Stuart Mill híres tétele szerint léteznek intellektuális élvezetek, mi több, ezek magasabbrendűek az érzéki élvezeteknél. Mármost igen valószínű, hogy az élvezethez vagy a fájdalomhoz szükség van fenomenális minőségekre – különben észre sem nagyon vennénk az adott állapotot –, így ha Millnek igaza van, akkor léteznie kell kognitív fenomenológiának is, amely különbözik az érzéki tapasztalatok fenomenológiájától, és nem is származhat kizárólag az utóbbiból. Vagyis a VT igaz.
Hogyan érvelhetünk mármost amellett, hogy a tudatos gondolkodásnak tényleg van önálló fenomenális értéke? Tagadhatatlan, hogy időnként szeretjük csinálni, gyönyörködtet, élvezet ad, de ebből még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy ez az érték kizárólag a kognitív állapotokból származik – hiszen lehet, hogy a tudatos gondolkodáshoz kapcsolódó érzéki állapotok eredményezik ezeket: a verbalizáció, a vizualizáció vagy az elrévedés nyugalmi érzete. Ugyanakkor, ha a kognitív állapotoknak nem volna önálló fenomenális minőségük, akkor a fogalmi tartalmakat pont úgy ragadnánk meg, mintha gépek lennénk, azaz mechanikusan, a formális szintaktikai tulajdonságaik alapján. Hogy ez nem így történik, a korábban elmondottak alapján nyilvánvaló. De hogy a kognitív állapotok során jelentkező fenomenális értékek nem a párhuzamos érzéki állapotokból származnak, azt Chudnoff szerint azok a tapasztalatok támasztják alá, amelyeket például egy matematikai bizonyítás szépségének vagy eleganciájának a megaragdása során él át az alany, és amelyről több matematikus is beszámol mint határozott fenomenális minőséggel rendelkező tapasztalatról.
A szerző két módon igyekszik alátámasztani, hogy ebben az esetben tényleg önálló, az érzéki tapasztatok fenomenális hozzájárulására visszavezethetetlen tapasztalati minőségről van szó. Egyrészt: ha véglegesen választanunk kéne egy matematikai bizonyítás eleganciájának megragadási tapasztalatából származó érték és különféle teljesen érzéki fenomenális értékek közt, és az utóbbiakat választanánk, akkor racionális lenne bánkódnunk az előbbi érték elvesztése miatt. Ez pedig azt mutatja, hogy független értékekről van szó. Másrészt: vegyük tekintetbe, hogy ha különböző módon, különböző attitűdökkel értékelünk valamit, akkor azok különböző fajta értékeket testesítenek meg. Például a jó zenészt csodáljuk, míg a plüssmaci imádnivaló – ennek megfelelően különböző értékeket testesítenek meg. A matematikai bizonyítás megragadásának fenomenális értékében a tapasztalatunk (vélt vagy valós) tárgya valamilyen matematikai objektum, és e tapasztalat transzparens – ebből viszont egyértelműen következik, hogy semmilyen érzéki fenomenális érték értékelése nem lehet ugyanilyen, hiszen a matematikai objektumokat nem tudjuk érzéki módon megtapasztalni. Tehát másfajta értéket testesítenek meg, ezért a kognitív állapotnak önálló fenomenális értéke van. Chudnoff szerint ez a másik erős érv a KF mellett.
A kötetben természetesen szóba kerülnek a KF-val szembeni ellenérvek is. Ezek közül a legerősebb arra alapoz, hogy a tudatos gondolatoknak mindig van valamiféle hordozójuk, és valójában e hordozó felelős a szóban forgó fenomenális állapot létrejöttéért. Ez volna a helyettesítő hordozó tézise, amely szerint a hordozó valójában a tudatos gondolat fenomenális helyettesítője. A hordozó lehet belső beszéd vagy belső írás, esetleg mentális kép. Az érv központi premisszája, hogy a tudatos gondolatoknak mint gondolatoknak nincsenek időbeli részeik, vagyis nincs tartamuk. Ha pedig nincs tartamuk, nem lehetnek a tudatfolyam részei, így nem válhatnak fenomenálisan tudatossá. Mivel mégis azok, következésképpen vannak fenomenális részeik, részeseményeik, amelyek azonban maguk nem gondolatok elgondolásai – hanem hordozóesemények. Chudnoff szerint azonban ez az érv kikezdhető. Vajon miért ne létezhetnének pillanatnyi, tartam nélküli fenomenális események? Ha pedig megengedjük, hogy létezzenek, akkor nem szükségszerű a hordozók mint fenomenális helyettesítők posztulálása.
A könyv 5. fejezete a függetlenségi tézissel foglalkozik, vagyis azzal a kérdéssel, vajon létezhetnek-e olyan kognitív fenomenális állapotok, amelyek mindenféle érzéki fenomenális állaptoktól függetlenek, vagyis amelyek létrejöttéhez elégséges bizonyos kognitív állapotok fennállása. Egyes szerzők ugyanis úgy érvelnek a VT-vel szemben, hogy igyekeznek kimutatni két dolgot: egyrészt azt, hogy a VT-ből következik a függetlenségi tézis, másrészt azt, hogy az utóbbi hamis, vagy legalábbis megalapozatlan. Az utóbbi állítással Chudnoff is egyetért: több érvet is megvizsgál a függetlenségi tézis mellett, de mindegyiket elégtelennek találja, és általában is valószínűtlennek tartja, hogy a tézis igaz lenne. Ilyen érv például Jesse Prinzé, amely a kognitív állapotokat – az érzékszervi modalitások mellett – sajátos modalitásnak tekinti. És ahogy a különböző érzéki modalitások által kiváltott fenomenális állapotok függetlenek egymástól, úgy a kognitív fenomenális állapotok is függetlenek minden más érzéki fenomenális állapottól. Vitatható azonban, hogy a kognitív állapotok tényleg ugyanolyan értelemben modalitásnak tekinthetők-e, ahogyan a különböző érzékszervi modalitások. A tipikus kognitív fenomenális állapotok ugyanis mindig együttjárnak érzéki állapotokkal: egy hangzó vagy leírt mondat megértése, egy geometriai bizonyítás helyességének belátása különféle érzéki állapotokat is magában foglal. Ráadásul Chudnoff szerint ezek nem csupán külsődlegesen kapcsolódnak össze. A kognitív fenomenális állapotokba épülő érzéki állapotok gestalt-módon viselkednek, vagyis az érzéki fenomenális minőségek jellege a nagyobb kognitív egész tulajdonságaitól függ, továbbá attól, hogy ezek a minőségek hogyan illeszkednek bele a nagyobb komplexumba. Ez viszont különböző modalitások esetén nem működőképes magyarázat.
Adam Pautz érvelése szerint a függetlenségi tézis által feltételezett állapotot – vagyis az érzéki fenomenális minőségek teljes hiányát, mégis valaminek a jelenlétét, avagy fordítva: valaminek a hiányát, miközben minden érzéki minőség jelen van – nem tudjuk ténylegesen elképzelni, ahogyan erről korábban már volt szó. Vagyis ezek nem valós lehetőségek, azonban Pautz szerint következnek magából a VT-ből. Chudnoff válaszában védelmébe veszi a fenomenális holizmus tézisét, amely szerint minden fenomenális állapot gestalt-viszonyban van az őt tartalmazó nagyobb fenomenális állapottal, és így vagy a tartalmát, vagy a módját tekintve azon nyugszik. Ez nemcsak a fenti elképzeléseknek mond ellent, de önmagában az aktuális kognitív fenomenális állapotokra értelmezett függetlenségi tézisnek is, hiszen e szerint a valóságban minden kognitív állapot egybefonódott valamilyen érzéki fenomenális állapottal. A tiszta kognitív fenomenális állapotok elvi lehetősége ugyanakkor adott – ez valóban következik a VT-ből –, de ez a lehetőség sosem aktualizálódik, és nem is tudjuk elképzelni, milyen lenne, ha megvalósulna. Chudnoff szerint tehát a valóságban a VT, és így KF eme gyenge verziója érvényes, de a függetlenségi tézis nem, és nem is következik az előbbiből.
Végül az utolsó fejezet az úgynevezett kognitív fenomenális intencionalitás tézisét tárgyalja. A tézis szerint a kognitív fenomenális állapotok fenomenális minősége meghatározza azok intencionális tulajdonságait, vagyis a tartalmukat is. Ezt a tézist persze úgy kaptuk meg, hogy a fenomenális intencionalitás általános tézisét alkalmaztuk a kognitív állapotokra. Chudnoff a témát alaposan körbejárja, végiggondolja a tézis lehetséges értelmezéseit, a mellette szóló indokokat és a nehézségeket, amellyel a tézis képviselőjének szembe kell néznie. Végső soron a tézis érvényességét egyelőre nyitott kérdésnek tartja. A fő nehézséget Chudnoff egyébként abban látja, hogy a kognitív intencionális állapotok, úgy tűnik, mindig tartalmaznak olyan fogalmi elemeket, amelyek nem származhatnak kizárólag valamely fenomenális állapotból. E fogalmi összetevők olyasfajta dolgokra utalnak, amelyeknek nincs fenomenális minőségük (matematikai, logikai fogalmak); vagy tágan kell individuálnunk őket, azaz a környezet egyes elemei is az alkotórészüket képezik, s így két – akár fenomenálisan azonos – fogalomra épülő tartalom minden esetben különbözni fog egymástól (indexikus, társadalmi természeti fogalmak). Bár a probléma megoldására több javaslat is népszerűvé vált manapság a szakirodalomban, egyik sem tűnik teljes mértékben megnyugtatónak.
Nem élek vissza tovább az olvasó türelmével, valószínűleg már eddig is jóval több árultam el a kognitív fenomenológiáról, mint amennyit valaha is tudni szeretett volna. Pedig néhány izgalmas témát még nem is érintettem a könyv hihetetlenül gazdag anyagából! A kötet azonban nem csupán tartalmában érdekes, hanem stílusában, szerkesztettségében is kimagasló alkotás. Mint talán e rövid recenzióból is kiderült, Chudnoff argumentációja – az analitikus filozófia legjobb hagyományait folytatva – tökéletesen transzparens: a szerző minden fontos fogalmat világosan meghatároz; minden, akár csak nüansznyi különbséget rejtő állítást, tézist elhatárol egymástól; mindig pontosan jelzi, mi mellett vagy ellen szólnak az érvek, és mi mellett vagy ellen nem; az érvek szerkezetét pedig precízen és világosan bemutatja. Ezzel nemcsak megkönnyíti az amúgy sokszor igencsak szubtilis gondolatmenet és dialektika követését, de megteremti az olvasó számára annak a lehetőségét, hogy önmaga számára tisztázza a saját álláspontját, saját gondolatait. Miközben olvassuk a könyvet, folyamatos önvizsgálatra kényszerülünk: mit is gondolunk mi erről az egészről; melyik állítással értünk egyet és melyikkel nem; melyik érv meggyőző számunkra és melyik nem? Az ilyesfajta önismeret növelése pedig 2500 éve bevallott célja a filozófiának.