(Marcin Świetlicki: Tizenegy. Plusz végtelen. Ford. Wolosz Vera. Prae Kiadó, 2022)
Świetlicki olyan szorosan kötődik Krakkóhoz, mint Kavafisz Alexandriához, de persze egész másképp. Nem a város kulturális emlékezetének őrzője, aki a barbárokra vár, hanem egyike a várost négy évtizeddel ezelőtt elözönlő barbároknak. Ha nem is nagyon komfortosan, de hosszú távra berendezkedett a falakon belül. Kezdetben kissé amnéziásnak látszott, mert számára az ő érkezésével kezdődött Krakkó története, de mire belekezdett a krimitrilógiába, már leélt itt több mint húsz évet, így az ő Krakkójának is volt már akkora múltja, amiben el lehet merülni, el lehet veszni.
Különös feladat a legnagyobb élő lengyel költő magyarul most már teljes terjedelmében olvasható trilógiájának utolsó darabjáról írni, miközben még mindig nincs lefordított verseskötete. Ugyanakkor csábító is, mert annyira közel áll a főszereplő a szerzőhöz és bizonyos lírai énjeihez, hogy megismerhetjük valamelyest e regényekből a költészetében teremtett világot. Az a legígéretesebb, ha a trilógia hősére, a mesterre koncentrálunk, aki már rég túl van a fénykorán. A hetvenes években gyerekszínészként szerzett hatalmas népszerűséget egy sorozatnak köszönhetően, amelyben hatékonyan segítette a nyomozók munkáját. Ekkor volt a csúcson („ismert popkulturális ikonnak számított”), innen már csak lefelé vezet az út, a hanyatlás évei pedig még elviselhetetlenebbek attól, hogy időnként szembesítik megkopott legendájával.
Ugyanúgy Krakkó belvárosában éli az életét, mint a szerző, ugyanolyan kutyája van, ugyanazokat a kocsmákat látogatja (bár ebben a részben már el kell menekülnie a városból egy közeli faluba), ugyanolyan nehezen viseli azt, hogy elmúlt a fiatalsága. Igen önironikus Świetlicki, amikor kiöregedett celebet ruház fel a saját attribútumaival, mintha ezzel is kifejezné, mennyire nem érdekli a saját költői nimbusza. Már a korai versek lírai hősét is igen hangsúlyos utalásokkal kötötte Malcolm Lowry Vulkán alattjának főszereplőjéhez, a Konzulhoz. A mester is hozzá hasonlóan idegenül mozog a saját közegében, nem értik meg, az ivászat pedig neki is elengedhetetlen ahhoz, hogy útnak indulhasson a belvárosi utcák és a saját belső világának labirintusában. A Konzul emlékének adózik a mester, amikor mezcalt iszik Berlinben a barátjával (ez Lowry hősének végzetes itala).
Van még egy fontos tulajdonsága a mesternek, ami szintén a szerző tapasztalataira emlékeztet. Świetlickinél nemcsak szerep, hanem lételem az, amit jobb híján alternatív életmódnak nevezhetünk. Mindenki találkozott ilyennel középiskolás korában, még az egyetemi években is, aztán már eltűntek a környezetéből. Świetlicki már vélhetően élete végéig megmarad ebben, de ez a legkevésbé sem akadályozta abban, hogy a költészet mellett a médiában és a popkultúrában is komoly karriert fusson be (több zenei projektje közül a nagy múltú Świetliki nevű zenekar a legismertebb, ahol énekbeszéddel adja elő a verseit és a dalszövegeit). Talán közelebb kerülünk a jelenséghez, ha megpróbáljuk elképzelni, hogy a Dixi néven ismert Gémes János a kor legnagyobb magyar költője, róla írják a szakdolgozatokat, a disszertációkat és a monográfiákat. Vagy Świetlicki lenne a lengyel Dixi és Petri György egy személyben.
Ez azzal jár, hogy előbb-utóbb magára marad a korosztályában, kísértetiessé válik a vele egyidősek szemében, ugyanakkor elemében van a krakkói művészeti bohémvilág helyszínein.
A mester tiszteletre méltó megalomániával a visszájára fordítja ezt, és egykori barátait látja szellemeknek, akiktől már eltávolodott: „Kísértetek, akiket beszippantottak a politikai nézetek, a család, az apósék, a feleség, a gyerekek, a munka, az autó, a mobiltelefon, a számítógép, a külföldi nyaralás kényszere. Voltak másfajta kísértetek is: alkoholba, gondokba gabalyodott kísértetek, akik csak akkor élénkültek fel, ha a régi időket emlegették. A mester ezeket megértette, hiszen maga is ilyen kísértet volt.” Az irodalomtörténészek már azonosították ezt a költészetéből is ismert szerepet: az Ősök főhősére, a szerelmi bánatában élőhalottá, kísértetté, vámpírrá változó Gustawra emlékeztet (aki később a börtönben a lengyel ügy mártírjává, Konraddá változik, de ez már hidegen hagyja Świetlickit). De a Konzult se felejtsük el, aki képtelen a szerelemre, ugyanakkor nem tud anélkül élni.
A mester a Krakkótól tizenegy kilométerre lévő falusi kocsmában, mintegy száműzetésben tölti az idejét. A helyet Csinosnak hívják, a pécsi fordító, Wolosz Vera ajándékozta meg a legendás pécsi romkocsma nevével. Innen idézi a múltja emlékezetes pillanatait. Ezek állandó szereplője a barátja, a Doki, aki egyrészt ugyanolyan laza és bohém, mint a mester, másrészt viszont semmi sem áll távolabb tőle, mint a lúzerség és az érzelmi mizéria. A Doki „kimondottan elegáns, roppant választékos: borzasztóan, ám nem túlzón, a maga elegáns módján csinos”. Emellett „nagyon értett ahhoz, nehogy komoly kapcsolatot létesítsen a nőkkel. Természetesen voltak menyasszonyai, de pár hónap múltán, valahogy természetes módon, megszűntek azok lenni. […] Konfliktusok nélkül, problémák nélkül, egy panaszszó nélkül. A nők eltűntek Doki életéből, ő a nőkéből. Mindkét fél örök megelégedésére. Fájdalommentesen. A mester nem tudta, hogy kell ezt csinálni.”
De a Doki pár éve meghalt, méghozzá itt, a nyaralójában, tisztázatlan körülmények között. Egy új gyilkosság viszont ezt a régi ügyet is más megvilágításba helyezi, így a mesternek most valóban nyomozásba kell kezdenie, hogy kiderítse, ki a gyilkos. És a főhős, aki nem tudta elviselni a saját legendáját, és már rég beletörődött a megváltoztathatatlanba,a döntő pillanatban végre felnő a feladathoz, és mesterdetektívvé válik. Mielőtt szembetalálja magát a gyilkossal, eszébe jut egy jelenet a régi szerepéből, amelyben lesben áll egy szatyor meggyel, és a magok egyre nagyobb halma jelzi az idő múlását. Most is ki kell várnia a megfelelő pillanatot, és csak akkor jön az a próbatétel, amelyen eldől, hogy továbblép, vagy örökre megmarad önmaga szánalmas paródiájának.
A trilógia korábbi köteteit nem a krimiírói erények tették népszerűvé, a szerző inkább csak játszadozott a műfaj konvencióival, élt a lehetőséggel, hogy prózában is kifejezze azt a közérzetet, amely a költészetéből és a lemezeiről is ismerős. Örömét lelte a bennfentes krakkói utalásokban, felvonultatta a társasági élet jellegzetes figuráit. Volt olyan krakkói nő, aki nem volt megelégedve az ábrázolás módjával, ezért a szerző demonstratívan kiírta a folytatásból. A trilógia előtt írt egy kulcsregényt Grzegorz Dyduchhal, a Świetlikiben gitározó orvossal, akiről a Dokit mintázta. Ebben meleg párként ábrázolták Krakkó egyik ismert nőcsábászát és a nemzedék népszerű költőjét. Csak azért nem lett belőle per, mert az érintett ügyvéd tudta, hogy nem nyerhetik meg. A Lokator nevű, létező kocsmában a szintén létező „csodás, hermetikus varsói költő”, Andrzej Sosnowski találkozik az olvasóival. Egy újságíró azért panaszkodik, mert nem állt szóba vele a mester. Interjút akart készíteni vele, hogy megtudja, „milyen volt kölyök tévésztárnak lenni. Hogy felidézze a népekben a maga szánalmas kis tizenöt perces dicsőségét.” De „nemet mondott annak, aki még Sławomir Mrożeket, sőt Krzysztof Vargát is meginterjúvolta!”
Szóval mindezt itt is megtaláljuk, de a Tizenegy már krimiként is jobban működik, mint a korábbi kötetek. A nyomozásnak van tétje és eredménye is, az áldozat és a gyilkos alakja is jól fel van építve, a motiváció is meggyőző, Świetlicki láthatóan beletanult a krimiírásba. De maradjunk a mesternél. Ha utánamegyünk egy-egy utalásnak, sok mindent megtudhatunk a szerző ízléséről. Nézzünk egy példát. A kutyasétáltatásból hazatérő főhős föltesz egy muzeális bakelitet a lemezjátszóra (Jonathan Richman és a Modern Lovers: I am Straight), és már csak a mezcal hiányzik neki a tökéletes boldogsághoz. Csak a legnagyobbak tudnak úgy menők lenni, hogy mindent kiröhögnek, ami trendi.
A lemezjátszóról olyasfajta énekbeszéd szól, amilyet a Świetliki lemezeiről ismerünk. A szerző gyűjteménye a Szomorú vasárnap százötven változata mellett tele van olyan zenekarok anyagaival, amelyek igazából nem futottak be, de utólag a punk előzményeinek tekinthetjük őket. Ha valaki el akar mélyedni ebben, ajánlom a figyelmébe ezt a válogatást: Nuggets. Original Artyfacts from the First Psychedelic Era, 1965‒1968. A Patti Smith Group gitárosa, Lenny Kaye állította össze, aki dolgozott lemezboltban New Yorkban, és megtalálta az amerikai pszichedelikus garázsrockban a saját zenéjük ihletforrását. Bonyolult ízlés ez, a beavatatlanok hatalmas mellényúlásokkal járatják le magukat, ha hozzá akarnak szólni a témához.
Nézzünk egy példát a prosztó ízlésre is. Świetlicki emlékezetes szatírát ír — nem a jobboldali ifjúsági szervezetekről vagy a hazafias katolikus rádióról, hanem a nagyviláginak látszó trendekről. Egy mellékszereplő így mutatkozik be a Csinosban egy tévésnek: „A független kultúra promótere vagyok. Az új trendek megszállottja. […] Imádom Amszterdamot, az albán tóvidéket és a félszáraz bort. Rajongok az alternatív Krakkóért. […] Nem találkoztunk már valamelyik slam poetry esten? Mindig ott vagyok, szorgos résztvevője vagyok ezeknek. Esetleg egy mágikus krakkói klubban? Vagy egy demonstráción? Tett valamit a szabad Tibet érdekében?” Tényleg nem sokat változott Świetlicki: a nyolcvanas évek vége felé azzal keltett hatalmas feltűnést, hogy nem a hivatalos, hanem az ellenzéki kultúrát, Adam Michnik beérkezett nemzedékét támadta, amely már kényelmesen berendezkedett a maga független intézményeiben.
A krimi mellett van egzisztenciális vonulata is a történetnek, amely akár művészregényként is olvasható. Ebben azt a folyamatot követhetjük végig, ahogy valamiféle élőhalottá válik a mester egyre kísértetiesebb alakja. Vár még egy reménytelen románca, de az új nő sem bírja sokáig a lakásában, hamar rájön, hogy „hogy nem tudja felmelegíteni ezt a sírboltot”. Amikor azt mondja neki valaki, hogy „te már nem élsz”, „csak vállat von”, mert „már régóta sejtette”.