(Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz. Magvető, 2022)
Négy női sors, mint Nina Simone híres számában, a Four Womenben, mely éppúgy a nők kiszolgáltatottságáról szól, mint a regény, s éppolyan vázlatszerű formában. A kritikák rendre nagy hangsúlyt is fektetnek a vázlatszerűségre, hiszen egyrészt a cím is erre utal, másrészt a szöveg formája is töredékes. A négy nő sorsa nem összefüggő történet, hanem kisebb egységekből áll össze, melyeket zárójelbe tett három pont választ el egymástól, jelezve, hogy itt bizony kimaradt valami. Valami, amit talán nem lehet vagy nem érdemes elmesélni, vagy az olvasónak kell kitalálnia.
Az eddigi kritikák szerint ennek több oka is van. Az egyik merőben technikai, amiről a szerző is beszél a litera.hunak adott interjújában: „Az időhiányos élethelyzetemből fakadóan úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy önálló szövegeket írjak, mert különben soha nem lesz könyvem. Ezért a koncepció része lett az is, hogy ebben az időszakban csak olyasmit írok, ami illeszkedik a nagy egészbe. Ha például felkérést kaptam máshová, antológiába, folyóiratba, akkor is a meglévő folyamokba illeszkedő szöveget írtam. Persze ebben volt kockázat, de azért igyekeztem az egyes szövegeket úgy összerakni, hogy önmagukban is megálljanak, és aztán később emiatt meg is húztam néhányat, irtottam az ismétlődéseket, itt-ott viszont átírtam, hogy jobban illeszkedjenek egymáshoz.” (Nem szeretném, hogy kerekebbek legyenek)
Ebben az interjúban elmondja, hogy felmerült, megírja a „kimaradt” részeket is, de aztán letett róla, mert „nem is tudnám ezeket egy másik regénnyé, vagy regényekké bővíteni, mert a szövegek alkalmatlanok rá, a lényegük a töredékesség”. Vagyis a szükségből (időhiány) erény, pontosabban poétika született.
A kritikusok nem egyöntetűen lelkesednek ezért a megoldásért, van, aki szerint a szöveg nem működik regényként, lefékeződik az olvasás, széttartanak a fejezetek, nincs ritmusa a szövegnek (Hutvágner Éva: Női láthatósági mellény, revizor.com). Mások szerint pedig éppen ez a poétika alkalmas arra, hogy hitelesen mutassa fel a négy női szereplő életét, sőt, állást is foglaljon: „A töredékesség ez esetben nemcsak a műimmanens értelmezés szempontjából jelentős tényező: a vállalt befejezetlenség, tökéletlenség a nők társadalmi helyzetének kérdését is határozottan veti fel, így a Vázlat valami máshoz fragmentált szerkezete már önmagában is jelentős társadalmi-művészi állásfoglalás” (Horváth-Márjánovics Diána: Lényegük a töredékesség, litera.hu). Hasonlóan érvel a kulter.hu kritikusa is, aki szerint éppen ez a szerkesztésmód képes reflektálni a hétköznapi tapasztalatainkra (Sipos Tamara: Amit úgy nevezünk, hogy élet).
Ez a megoldás már csak azért sem zavaró számomra, mert az utóbbi év(tized)ekben a regény számos színeváltozását érhettük meg, és nem minden invenció kedvezett az olvashatóságnak. A töredékesség, az időrend felbomlása, a masszává összeálló szöveg, a patchwork-szerűség, a hosszú mondatos megoldások, a több elbeszélő szerepeltetése, vagy ennek a bonyolításaképpen több elbeszélő szólama egymásba ágyazva, újabban a verses regény feltámadása: mind-mind szétfeszítik a „hagyományos” regény formai kereteit. Volt már minden, és mindennek az ellenkezője is; a rutinos olvasót a töredékesség sem éri váratlanul, és ha így kell olvasni, akkor így olvas.
Radikálisan új megoldásról tehát aligha beszélhetünk, sőt, az utóbbi évek, évtizedek irodalmában számos regénnyel kapcsolatban lehetett leírni, hogy a töredékes forma azt a belátást fejezi ki, hogy immár nem lehet A-ból B-be tartó történetként elmesélni egy életet, sőt, egyáltalán semmit. Minden történet darabokból, töredékekből áll össze, és nincs rálátásunk a nagy egészre. Ennek az egyszerre egzisztenciális és ismeretelméleti belátásnak poétikává transzformálódása manapság már egyáltalán nem tűnik formabontónak, és nem is csak a női sorsokkal van kapcsolatban, hanem általános emberi léttapasztalatot jelenít meg.
A Vázlat valami máshoz azonban kifejezetten a női sorsokra koncentrál, hiszen négy nő életét ismerjük meg – már amennyire meg lehet őket ismerni. Mind a négy történet napjainkban játszódik, a járvány és az egymást követő karanténok idején, amikor a nőkre a szokásosnál is több feladat hárult. Mind a négy nő folyamatos válságban van, szorong, és próbál megküzdeni a mindennapos kihívásokkal. Ehhez felhasználják a huszonegyedik század elején szóba jöhető stratégiák egész arzenálját. Magdi, az indulatkezelési problémákkal küzdő nő terápiába jár. Ági, az influenszer jógázik, és azt hirdeti, hogy el kell fogadnunk a testünket minden hibájával együtt, az új normcore diadalát ünnepli – csak valahogy túlságosan izzadságszagú ez az igyekezet. Ahogyan erre a lánya rá is világít, aki szerint ő is felelős azért, hogy ilyen felületes társadalomban élünk: „az egyik oldalon van az endorphin rush, a másik oldalon meg a pszeudoproblémák miatti depresszió. Pszeudoproblémák, érted? Nincsenek valódi problémáink, és mégis nyomorultul érezzük magunkat, ha nem frissítünk állandóan. És te is ezt a világot építed.” (69)
Györgyi, a politikus felesége is jógázik, meditál, tréningbe jár más negyvenen túli nőkkel, akik kétségbeesetten „dolgoznak magukon”, próbálnak „előnyt kovácsolni a megpróbáltatásokból”, „pozitívan gondolkodnak” – de valójában elegük van abból, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” (112). Anikó, a bérszámfejtő nő, írással próbálkozik, és kényszerképzetei vannak. Minden „belső munka” ellenére attól fél, hogy elhagyják, méghozzá először a férje, aztán a lánya. Ezekről a barátnőinek mesél. Emlékezetes a jelenet: „Zöldséget darabolunk. Kisebbségkutató barátnőm, Elza kezében répa, mozgalomkutató barátnőm, Zsuzsi baljában krumpli, börtönkutató barátnőm, Fruzsina vágódeszkáján hagyma.” (146) Ironikus és vicces, hogy mind a három nő társadalomkutató, a marginális csoportokkal foglalkozik, vélhetően progresszív gondolkodású – de mégis a bérszámfejtő lány konyhájában, a női élet egyik hagyományos helyszínén, a hagyományos női szerepbe helyezkedve küszködnek a problémáikkal.
Vagyis az összes nő magasan kvalifikált, szorong, küszködik, regisztrálják a problémáikat, és próbálják őket megoldani, vagy legalábbis kezelni, de ezek a kísérletek inkább karikaturisztikusak, mint célravezetők. A regény egyik legnagyobb erénye, ahogyan finom iróniával felmutatja, milyen mantrákkal próbálják kábítani egymást és magukat, milyen technikákban hisznek, vagy próbálnak hinni, és intelligens, okos nő létükre hogyan szajkózzák a női magazinok lapos szólamait.
De egyszersmind talán az a kötet legnagyobb hibája is, hogy a négy női sors általánosításra ad alkalmat, azt sugallja, hogy márpedig így élnek a tanult, középosztálybeli nők. Szoronganak, enerváltak, meditálnak, jógáznak, terápiába járnak, élethazugságokkal kábítják magukat, és vagy erejük, vagy lehetőségük nincs a kitörésre. Ez így egyben pedig túl nyomasztó, és minden finom irónia ellenére is egysíkúvá válik a négy történet együttese.
Talán még Magdi a legenergikusabb figura, de ehhez minden bizonnyal hozzájárul a dühkitörései okozta felfokozott állapot is, valamint az ettől való félelem. Akkor kerül robbanásközeli állapotba, amikor hirtelen mintha kiélesednének az érzékei, és világosan látja a környezetében uralkodó erőviszonyokat, „dominanciát és alávetettséget, hogy ki mit akar a másiktól, az elnyomó, befolyásolni vágyó igyekezetet, megdöbbentő, hogy embertársaim kisebb-nagyobb mértékben szinte mind arra próbálják egymást rávenni, hogy az ő tetszésük szerint cselekedjenek, beszéljenek, gondolkodjanak, érezzenek, azt hiszem, ez az, amitől felrobbanok, amikor kristálytisztán látom a mindent átható manipulációs szándékokat…” (22) Magdi problémáinak az oka tehát az, hogy túlságosan érzékeny a toxikus viszonyokra, és erre a temperamentumának megfelelően, de valójában normálisan reagál: dühös lesz. Egy nőnek márpedig a társadalmi konvenciók szerint nem szabad dühösnek lennie, a női dühöt rendszerint agresszióként értelmezik, ami minden, csak nem nőies. De Magdinak talán pont ez a düh ad többletenergiát a többiekhez képest, akik jóval enerváltabban és tanácstalanabbul élik az életüket.
Ági, az influenszer, a magára vett szerep szerint ki akar törni a nőkre erőszakolt konvenciókból, tudatosan a szépségipar- és kultusz ellenében határozza meg magát, de éppen ettől lesz a szembenállás és ennek propagálása erőltetett és hiteltelen. Igaza van a lányának, hiszen miközben ellenállót játszik, aközben ő maga is a rendszer része marad. Továbbá az a gyanú is megfogalmazódik az olvasóban, mintha függő lenne, hiszen már az utcán azon gondolkodik, hogy milyen posztot ír majd, ha hazaér.
A négy nő közül talán Györgyi a legkiszolgáltatottabb, akinek államtitkár a férje. Rég elhidegültek egymástól. Önelemzése közben teszi fel magának a kérdéseket: „Hol is tartottam? Klinikai depresszió? Életközépi válság? Túlzott alkoholfogyasztás? Döglődő házasság? Évek óta úgy teszek, mintha szembenéznék a problémáimmal, de csak a felszínt kapargatom.” (111) A nő számára nincs kitörési lehetőség, hacsak nem a fantáziában vagy az álomban. Mán-Várhegyi Réka szövegeire amúgy is jellemző, hogy olykor elemelkednek a valóságtól, s vagy disztópikussá, vagy mágikus realistává válnak, jelen esetben az utóbbiról van szó. A család elutazik nyaralni, és a férj egyszer csak eltűnik. Klasszikus, vágyteljesítő álom. Györgyi ott marad a gyerekekkel Horvátországban, dolgozni kezd, majd újra férjhez megy. Aztán véget ér ez a történetszál, és nem derül ki, hogy álom volt, vagy képzelgés.
Anikó pedig írói ambícióit szeretné megélni, de ehhez hiányzik neki a Virginia Woolf által is megírt „saját szoba”, ahová egy nő elvonulhat. Neki csak egy spájz jutott, mely nagy, sötét és hideg. Az ötletet egy barátnőjétől kapta, akinek szintén nem volt helye a lakásban, míg mérgében kipakolt a spájzból, és ott helyezte el a munkaállomását. De ott is csak akkor tud dolgozni, amikor a férje átvállalja a gyerekkel kapcsolatos teendőket. Neki is vannak jól fejlett agresszív késztetései, de ő már megtanulta őket elfojtani magában. Elmeséli, hogy amikor Berlinben élt, volt egy olyan kényszerképzete, hogy egyszer csak lefékez, fogja a biciklijét, és hozzávágja valakihez. A nő számára ez annyira nehezen illeszthető be az önmagáról alkotott képbe, hogy azt mondja, nem is ő képzeli ezt, hanem a teste. De vannak egyéb erőszakos kényszerképzetei is, ezekről listát ír.
A társadalomnak, pontosabban a férfiaknak való kiszolgáltatottság (hiszen a társadalom szabályait jobbára a férfiak határozzák meg a regényben) számos formában megjelenik. Olyannyira, hogy már Magdi gyereke is tisztában van azzal, hogy előnnyel indul az életben, akár az anyjával szemben is. Tisztán látja, hogy „a férfiak nagyobbak és erősebbek. Az emberek jobban hallgatnak a férfiakra” (30), és nyolcévesen már alkalmasnak látja magát a családfői pozíció betöltésére.
Ági férje mániás depressziós, és ez teljesen rányomja a bélyegét a család életére. A feleség az online világban lázadó, független nőnek adja ki magát, miközben otthon alárendeli magát a családnak, és felveszi a klasszikus női szerepet. Elpakol a családtagjai után, s amikor a férje lelkesen magyarázza neki, hogy mekkora lehetőséget jelenthet a járvány, hiszen végre eltűnik a kiszámíthatóság, a kontroll, az érzelmi beszűkülés az életből, akkor Ági kapásból válaszolja, hogy ő ezt már mindkét terhessége alatt megélte. S ő maga is tisztában van vele, hogy valami hibádzik: „lám, tucatszám írom az önleleplező posztokat, megmutatom testem legrondább részeit, kibeszélem a lelkem legaggasztóbb rezdüléseit, de arról még soha egy szót nem ejtettem, hogyan számolom fel magam, valahányszor a férjem átveszi felettünk az uralmat. Lehangoló ez a lelki gyengeség. Ez az őszinteségnek álcázott szépelgés. Nevetséges.” (65)
Györgyi férjének a politikai életben betöltött pozíciója eleve kizárja az egyenrangúságot a házasfelek között, legalábbis egy olyan világban, mint a 2020-as évek Magyarországa. A nő álma pedig önmagáért beszél, kitörne, de amikor felébred, akkor rázuhan a valóság: gyereket vár a másik három mellé, és éppen a férje politikus barátai buliznak a lakásukban.
Anikó szülési élménye traumatikus. Egy romhalmazban vajúdott, az orvos elégedetlen volt a „teljesítményével”, burkot repesztett, haragudott rá, aztán kinyomta belőle a gyereket. „Rajtam végül is a kórházi protokoll tett erőszakot” (158) – meséli a nő, és azt is, hogy négy órán keresztül varrták, hogy a „járulékos károkat” helyrehozzák. Az egyik barátnője, Elza pedig azt panaszolja, hogy a karantén teljesen felborította az életüket: otthon dolgozik, segít a három gyerekének a tanulásban, és közben óriási mennyiségeket főz: „A hétköznapjaiból teljesen eltűnt mindaz, ami korábban a szellemi szabadságot jelentette számára”. (156)
A szaggatott szövegfolyam több szálon is összefonódik. Az első rész Magdija például a Machiavelli nevű iskolában tanít, és ide járt Györgyi is. A járvány és a vele kapcsolatos életforma-váltások is újra meg újra feltűnnek a szövegben, mint ahogyan az írás motívuma is megjelenik mind a négy nőnél (Sipos Tamara). Mintha ezek is összefűznék őket, bár egyébként is világos, mi a tétje a négy történetnek egymás mellett. Egymást erősítik, illusztrálják, és együttesen egy tünetegyüttest diagnosztizálnak. A középosztálybeli, magasan kvalifikált nők életének főbb fordulópontjai, problémái jelennek meg a töredékekben.
De ezek mintha „el is vinnék” a szövegeket, és az őket hordozó személy nem szolgálna semmi másra, mint hogy egy-egy életformát, életstratégiát illusztráljon. Egydimenziósak ezek a nők, nem árnyalt karakterek, sematikus a gondolkodásuk és a megküzdési stratégiáik is. És nem érthető, hogy miért nem lázadnak, miért nem intenek be, miért tűrnek és rendelik alá magukat a környezetüknek. Mert erre vannak szocializálva? Túl egyszerű és leegyszerűsítő lenne ez a válasz, de a szövegből más magyarázat nem derül ki.
A mélység, az árnyalatok tehát hiányoznak, de ez annak a számlájára is írható, hogy ezek a szövegek valóban tárcának készültek eredetileg. Ennek köszönhető az erényük is, méghozzá az, hogy nagyon sok bravúros mikrojelenet található bennük, melyek a cselekményt nem viszik előrébb, de a miliőt árnyalják. Valóban vázlat ez a „regény”, valami máshoz, és az olvasó bizony kíváncsi lenne erre a valami másra is.