(Daniel C. Dennett: From bacteria to Bach and back. The evolution of minds. W. W. Norton & Company, New York, 2017)
Daniel C. Dennett neve nem ismeretlen a hazai olvasók számára, eddig a szerző három művét fordították le magyarra, köztük az egyik fő munkájának számító Darwin veszélyes ideáját. Igaz, óvatosnak kell lennünk, amikor az amerikai filozófus kapcsán főműről beszélünk; a fél évszázada az elmefilozófia és a kognitív tudomány élvonalához tartozó szerző az évek során számos meghatározó jelentőségű és sűrűn hivatkozott munkát tett le az asztalra. Ebbe a sorba illeszkedik 2017-es From bacteria to Bach and back. The evolution of minds (A baktériumtól Bachig és vissza. Az elmék evolúciója) című műve, amelyre talán tényleg nem túlzás az opus magnum kifejezést használni. A könyvben Dennett összefoglalja és egységes keretbe illeszti mindazokat az elképzeléseit, amelyeket az elmúlt évtizedek során különböző tudományos és ismeretterjesztő írásaiban kifejtett. Ígéretét így fogalmazza meg: „ez alkalommal az egész sztorit elmesélem” (16). A célkitűzés szédítő; a kötet nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy végigvezesse az olvasót azon a négymilliárd éves történeten, amely az élet kialakulásával kezdődött, és az eukarióta (vagyis sejtmaggal rendelkező) sejtek, illetve az idegrendszer megjelenésén keresztül az emberi elmék megszületéséig, a kulturális evolúcióig és az intelligens tervezésig ível – és még tovább, gondoljunk csak a mesterséges intelligencia jövőbeli lehetőségeire.
Joggal merülhet fel az olvasóban: vajon lehetséges-e bő 400 oldalban bármi értelmeset mondani ilyen hatalmas témáról? Sőt: lehetséges-e egyáltalán átfogó narratívát alkotni, amely az élet történetének összes epizódját magában foglalja – a baktériumoktól Bachig? Hiszen olyan problémahalmazról van szó, amely számos különböző – és egymástól igencsak eltérő elméleti és módszertani alapokon nyugvó – diszciplína és kutatási program hatókörébe tartozik. Hogy csak néhányat említsünk: evolúciós biológia, etológia, neuro- és kognitív tudományok, kognitív pszichológia, számítástudomány, nyelvészet, illetve a különböző filozófiai diszciplínák, kiváltképpen az elmefilozófia és biológia filozófiája. Dennett példatára – a bemutatott esettanulmányokat, kísérleteket és gondolatkísérleteket is beleértve – szintén szédítően gazdag. Túl a biológiai és a kulturális evolúcióra, a nyelvre, a mémekre és az elmékre vonatkozó izgalmas megállapításokon, a kötet metaszempontból is érdekes: az olvasó lenyűgözve figyeli, hogyan igyekszik Dennett ennyi különböző és egymástól távol álló jelenséget egységes keretben elemezni.
Ahogyan erre a kötet triplán alliteráló címe is utal, Dennett nem kisebb kérdésre keresi a választ, mint hogy hogyan alakultak ki emberi elmék – és ezek hogyan képesek feltenni arra vonatkozó kérdéseket, hogy hogyan alakultak ki emberi elmék. Amennyiben elfogadjuk, hogy nem valamiféle isteni adományról van szó, akkor első ránézésre meglehetősen zavarba ejtő sajátossággal van dolgunk. Elvégre az agyunk, ez a nagyjából 86 milliárd neuronból és közel ugyanennyi nem neuronális sejtből álló, másfél kilós szerv ugyanúgy a fizikai világ része, mint a számítógép, amelyen ezt a szöveget írom. Ugyanolyan természeti törvényszerűségeknek engedelmeskedik – ám valahogyan mégis képes döbbenetesen változatos mentális folyamatokat „előállítani”. Tudatában vagyok a külvilág és a saját testem (bizonyos) állapotainak és ezek megváltozásának, fájdalmat, szorongást és örömöt érzek, képes vagyok felidézni, mit ettem tegnap vacsorára, képes vagyok nem csak a múlton, de a távoli jövőn is gondolkozni, előre tervezni és a cselekedeteimet ezekhez a jövőbeli célokhoz igazítani. Egyesek szerint itt „kemény problémával” vagy egyenesen „misztériummal” van dolgunk, amelyre nem adhatunk semmiféle tudományos megoldást. Vagy azért, mert a tudatosság az úgynevezett „magyarázati szakadék” túloldalán helyezkedik el, amelyet – logikai okokból – nem vagyunk képesek áthidalni egyes szám harmadik személyű leírások segítségével; vagy pedig egyszerűen annyira komplex a probléma, hogy kívül esik az emberi felfogóképesség határain. Dennett mindezeket tagadja: David Chalmers-szel vitázva kijelenti, hogy szerinte nincs semmiféle „kemény probléma” és „magyarázati szakadék” (illetve az előző értelemben leírt tudatosság sem létezik, erre később visszatérek), az emberi elme pedig csak azért tűnik egyesek – például a „misztériumhívő” Noam Chomsky – számára rejtélynek, mert képzelőerő híján eleve meg sem próbálnak tudományos választ adni a felmerült kérdésekre.
Dennett elképzelésének fő magyarázóelve a természetes szelekció mechanizmusa. Bár a természetes szelekciónak számos matematikailag szabatos formális leírása létezik, az egyik legelterjedtebb és legközérthetőbb megfogalmazása a genetikus Richard Lewontin nevéhez fűződik. Eszerint a természetes szelekció megvalósulásához három feltételre van szükség. (1) Első körben léteznie kell valamilyen variálódó tulajdonságnak, olyan jellegnek, amelynek tekintetében a populáció egyedei kicsit különböznek egymástól. Ilyen lehet például az egyedek színe: a populáció bizonyos tagjai sötét színezetűek, mások világosak. Természetesen nem diszkrét jellegekről beszélünk, amelyek egy kétállású kapcsolóhoz hasonlatosan vagy „igen”, vagy „nem” értéket vennének fel: az értékek egy kontinuumon szóródnak. (2) Másodsorban szükség van arra, hogy ezek a variációk szisztematikus módon bizonyos fitneszkülönbségekkel járjanak együtt, vagyis hatásuk legyen az egyed túlélési és szaporodási valószínűségére egy adott környezetben. A nyírfaerdőben élő rovarpopuláció sötétebb színezetű egyedeit nagyobb valószínűséggel szúrja ki egy ragadozó, mint a fák fehér törzsébe jobban beleolvadó világos színezetűeket, ebből következőleg az utóbbiaknak nagyobb esélyük van génjeik továbbadására, mint az előbbieknek. (3) Az adott tulajdonságnak örökletesnek kell lennie, hiszen az egyed az élete során szerzett tulajdonságait nem örökíti tovább. Attól például, hogy valaki hosszú évek testépítő edzésének köszönhetően nagyon izmos lesz, a gyereke nem születik izompacsirtaként; csak olyan tulajdonságok lehetnek a természetes szelekció célpontjai, amelyek genetikailag továbbörökítődnek.
A természetes szelekció mint az élővilág változásáért felelős fő mechanizmus felismerése Charles Darwin és Alfred Russell Wallace nevéhez kötődik; az 1930-as évektől kezdődően pedig az evolúció sztenderd elméletének, a Modern Szintézisnek a központi elemévé vált. A természetes szelekció mint magyarázóelv központi jelentősége vitathatatlan a modern biológiában. Természetesen nem arról van szó, hogy az evolúcióbiológusok ne ismernének el más evolúciós mechanizmusokat is; a természetes szelekció azonban az a központi mechanizmus, amelyre minden biológiai jelenség magyarázata során összpontosítanunk kell. Ez az adaptácionizmusnak nevezett módszertani alapállás képezi Dennett kiindulópontját. Az adaptácionizmus alapvető stratégiája a terv-visszafejtés (reverse engineering): egy jelleg magyarázatakor azt a kérdést kell feltennünk, hogy az milyen szerepet tölthetett be a múltban, milyen környezeti kihívásokra adott adaptív válaszként alakulhatott ki. E mögött a következő optimalitási feltételezés húzódik meg: erős korreláció van a szelekciós nyomások és adaptív megoldások között; első lépésként abból kell kiindulnunk, hogy minden tulajdonság valamilyen szelekciós kihívásra adott adaptív válaszként jött létre.
Dennett elképzelésének másik központi eleme az evolúció evolúciója. Ezen természetesen nem az evolúciós elképzelések történetét kell érteni, hanem maguknak az evolúciós folyamatoknak az evolúció során történő megváltozását. A természetes szelekció sem előzmények nélküli mechanizmus, megelőzi a „differenciált fennmaradásnak” nevezett jelenség: egyes fizikai struktúrák hosszabb ideig maradnak fenn, mint mások. Erre szolgáltatnak látványos példát a mérsékelt égövi köves talajon kialakuló geometrikus alakzatok: könnyű szerrel tudatos tervezés eredményeinek hihetnénk őket, miközben pusztán az ismétlődő fagyás-olvadás ciklus eredményeként jöttek létre. Az ilyen abiotikus folyamatok esetén differenciált fennmaradással van dolgunk, nem pedig differenciált reprodukcióval, ezért csupán kvázi-szelekcióról van szó. A természetes szelekció – bár nem előzmények nélküli – valódi újdonságot jelent; a replikátorok, vagyis az önmagukról másolatokat készíteni képes entitások létrejöttével megjelennek az indokok is.
Az olvasó most bizonyára felvonja a szemöldökét: kinek az indokairól és céljairól lenne szó egy majdnem 4 milliárd évvel ezelőtti, alig élő makromolekula esetén? Az élő és élettelen határán elhelyezkedő entitásnak nyilvánvalóan nincsenek indokai. Netán Dennett az Intelligens Tervezés hívévé vált volna, és úgy gondolná, hogy Isten indokairól van szó, aki tudatosan megtervezte és létrehozta ezeket az első replikátorokat? Természetesen szó sincs semmi ilyesmiről, Dennett – az új ateizmus „négy lovasának” egyike – továbbra is következetes materialista, könyvében pedig előszeretettel élcelődik a kreácionistákon.
Nem tagadja azonban, hogy első ránézésre valóban különös jelenséggel van dolgunk, amit – Darwin egyik korabeli kritikusa, Robert MacKenzie Beverley nyomán – Darwin furcsa érvinverziójának nevez. Mit is jelent ez? Azt, hogy a szerző szerint a természetben jóval azelőtt is léteznek indokok, hogy lennének olyan ágensek, akik az elméjükben reprezentálnák ezeket az indokokat. De akkor mégis milyen értelemben nevezhetjük ezeket indokoknak? Dennett szerint abban az értelemben, hogy ezek a természetes szelekció számára indokok. Na nem mintha a természetes szelekció bármilyen értelemben is tudatos ágens lenne, közel sem: a természetes szelekció vak mechanizmus – amely azonban képes algoritmikusan felderíteni a szabadon lebegő racionálékat. A természetes szelekció mondhatni olyan K+F (kutatás-fejlesztési) folyamat, amely a környezetben fellelhető információt arra használja, hogy kialakítsa és fejlessze az élőlények dizájnját.
Az az emberi K+F, amivel például az iparban találkozunk, költséges és energiaigényes tevékenység, ebből következőleg a folyamat nagyfokú optimalizációjára, a célok, feladatok, munkamegosztás és sikerességi sztenderdek világos kijelölésére van szükség, hogy a cég ne pazarolja el a rendelkezésre álló véges erőforrásait. A természetes szelekció révén véghezvitt K+F tevékenység esetén nem kell ilyen korlátokkal számolnunk: emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű idő és erőforrás, vagyis élőlények megszámlálhatatlan generációi állnak a természetes szelekció rendelkezésére, hogy felettébb lassú és pazarló módon, de nagyon sikeresen feltérképezze a szabadon lebegő racionálékat. Az eredmény pedig briliáns, emberi intelligenciával felfoghatatlanul összetett struktúrák kialakulása.
Dennett szemléletes példája a termeszvár; hatékonyan légkondicionált, vízelvezetett struktúra, mérnöki perspektívából valóságos mestermunka. Azonban nem tudatos tervezés eredményének, nem egy teremtő Isten előrelátásának, de még csak nem is a termeszkolónia kollektív szuperintelligenciájának és nyilvánvalóan nem az egyedi termeszek zsenialitásának köszönhetően rendelkezik a tervezettség jegyeivel. A termeszek és a termeszvár is a természetes szelekció eredménye, egy olyan bottom-up dizájnfolyamat terméke, amely hosszú évmilliók alatt, bármiféle előrelátás és az indokok bármiféle reprezentációja nélkül vakon dolgozik. Az individuális termeszek „pusztán” a bennük futó genetikai programnak engedelmeskednek, amikor azokat a tevékenységeiket végzik, amelyeknek a kollektív végeredménye a termeszvár. Ez az alulról építkező dizájn első ránézésre élesen szemben áll azzal, amit tipikusan dizájn alatt értünk – tudniillik hogy a dizájn indokreprezentáló ágensek intelligens tervezésének eredménye. Összehasonlításként Dennett az Antoni Gaudí által tervezett La Sagrada Famíliára hivatkozik: ha ránézünk, akkor nagyfokú – és nem véletlenszerű – hasonlóságot látunk egy termeszvárral. Ugyanakkor Gaudí a robotikus termeszek ellentéte, hiszen képes volt az elméjében reprezentálni azokat az indokokat, melyek miatt az általa tervezett épület olyan, amilyen, képes volt ezekre reflektálni, vagy módosítani a terveit. Tudatos tervező volt világos vízióval, részletes tervrajzokkal, útmutatásokkal; a top-down dizájn tökéletes példája.
Dennett felteszi a könyv fő kérdését: hogyan lehetséges, hogy a termeszkolóniához hasonlatos, 80 milliárd tudatlan neuronból álló agy intelligens tervezésre képes, Gaudi-féle elméket hoz létre? A válasz érdekében Dennett először a másik hőséhez, Alan Turinghoz és az ő furcsa érvinverziójához fordul. Turing angol matematikus volt, a digitális számítógép logikai elvének a megfogalmazója. A múlt század első felében sokan dolgoztak a hadseregnél „komputerként”, vagyis szó szerint számítóként, mérnöki és tudományos számításokat végezve – jellemzően alulfizetett nők –, többüknek matematikai végzettsége volt. Turing arra jött rá, hogy egyáltalán nem szükséges emberi munkaerőt használnunk; megalkotható olyan abszolút tudattalan gép, amely tökéletesen kompetens módon elvégzi azokat a feladatokat, amelyekre korábban úgy tekintettek, hogy azokat csak a feladatot megértő emberek képesek elvégezni. A szerző Darwin és Turing (eltérő kontextusokban megszületett) felismeréseit a megértés nélküli kompetencia frázisával ragadja meg; ahhoz, hogy egy rendszer kognitív szempontból kompetensen elvégezzen egy feladatot, egyáltalán nem kell a szó semmilyen értelmében sem megértenie magát a feladatot.
Mindebből nem pusztán az következik, hogy a termeszek és a számítógépek kompetensen el tudnak végezni bizonyos feladatokat, hanem az is, hogy mi, emberek valójában sokkal kevesebb megértéssel rendelkezünk, mint amit magunknak tulajdonítani szeretünk. A megértés nem bináris, „mindent vagy semmit” típusú tulajdonság, hanem fokozatai vannak. Aki olvasta Dennett magyarul is elérhető Micsoda elmék című könyvét, annak ez a négyfokozatú – minden szintet egy híres gondolkodó után elnevező – felosztás ismerős lehet. A legalacsonyabb szinten a darwini teremtményeket találjuk, ezek kompetenciái fixek, genetikailag előre meghatározottak: tudók, de nem tanulók. Felettük helyezkednek el a skinneri teremtmények, amelyek előre huzalozott diszpozícióikon túl képesek asszociatív tanulásra is, vagyis bizonyos szisztematikus ingerek hatására módosítani tudják a viselkedésüket. A popperi teremtmények már információt nyernek ki a környezetükből, amit a környezetükre vonatkozó hipotézisek tesztelésére használnak fel; viselkedésük nem a véletlenszerű „próba szerencse” elvet követi, hanem ellenőrzik és az új információk fényében finomítják az előzetesen létrehozott mentális modellek győztes kimeneteit. Végül a – Richard Gregory brit pszichológus után elnevezett – gregory-i teremtmények olyan konkrét és absztrakt gondolkodási eszközöket hoznak létre, mint amilyen például az aritmetika, a térképek és a koordináta-rendszerek, illetve a mikroszkópok és a részecskegyorsítók.
Ezek a gondolkodási eszközök – amelyekről sok szó esik Dennett előző, Intuition pumps and other tools for thinking című 2013-as könyvében – különböztetik meg az embert minden más állatfajtól. Bár a szerző természetesen nem az emberi kivételesség antropocentrikus elképzelésének híve – bajosan is lehetne az elkötelezett evolucionizmusa miatt –, azonban azt vallja, hogy ezek igenis valódi különbségek: az ember a megértés evolúciójának olyan fokozatán áll, ami megkülönbözteti őt minden más állattól. A nyelv és az általa lehetővé tett tudatosság olyan újszerű sajátosságai az evolúciónak, amelyek nem csupán mennyiségi, hanem minőségbeli különbséget is jelentenek a kognitív szempontból legfejlettebb főemlősökhöz képest. A gondolkodási eszközök a problématér szisztematikus feltérképezését teszik lehetővé, és általában véve magasabb szintű kognitív működést eredményeznek. Végső soron ezek felelősek azért, hogy a megértés nélküli kompetencia a kultúra evolúciójára is kiterjed – tehát arra a graduális folyamatra, amelynek során a termeszkolónia-agyaktól eljutunk az intelligens tervezőkhöz.
Dennett szerint a kultúra – naturalisztikus megközelítésben: egy társadalmi csoport nem-genetikai úton továbbadott szokásainak, gyakorlatainak, materiális artefaktumainak összessége – nem csak hogy természetes szelekció eredménye, de a természetes szelekció új, másik közegeként értelmezhető. Dennett a biológiafilozófus Peter Godfrey-Smith darwiniánus tereinek elképzelésére hivatkozik. Képzeljünk el egy kockát, amelynek három dimenziója különböző paramétereket jelöl; ebben a térben elhelyezhetjük a jelenségeket annak alapján, hogy milyen értéket vesznek fel a korábban már említett három feltétel, azaz a variabilitás, a fitneszkülönbségek és az örökletesség tekintetében. Godfrey-Smith eredeti elképzelése azt a sajátosságot akarta megragadni, hogy maga az evolúció sem egydimenziós, a különböző biológiai jelenségek és rendszerek más-más helyen találhatóak ebben a térben. Dennett ezt a gondolatot a kulturális evolúcióra alkalmazza: a három dimenzió a megértés mértéke, a bottom-up vs. top-down, és a random vs. irányított keresés. A 0,0,0 sarokban a tisztán darwiniánus folyamatok vannak: ezek megértés nélkül, bottom-up módon és teljesen véletlenszerűen térképezik fel a lehetőséget. Ezzel szemben az ellentétes 1,1,1 sarokban az intelligens tervezés helyezkedik el: az a megértésen alapuló, irányított, top-down tervezés, amit Bach vagy Gaudí tevékenysége példáz. A kettő között pedig számtalan átmeneti eset található. Dennett állítása a következő:
„Az emberi kultúra alapvetően darwiniánusan kezdődött, nem-megértő kompetenciák számos értékes struktúrát hoztak létre, nagyjából hasonlóan ahhoz, ahogy a termeszek építik a váraikat. Az elkövetkezendő néhányszázezer év során a Design Tér kulturális felfedezése fokozatosan de-darwinizálódott, és egyre inkább megértésen alapuló folyamattá vált.” (282–238.)
Dennett szerint a kultúrának ezt a de-darwinizálódását a mémek tették lehetővé. A mém fogalmát Dennett régi szövetségese, Richard Dawkins oxfordi biológus dolgozta ki. A mémek olyan információcsomagok, amelyek a génekhez hasonló replikátorokként működnek, vagyis önmagukról másolatokat készítve terjednek el a nekik otthont adó hordozókban, a környezetükkel kapcsolatban álló interaktorokban. A mémek a kulturális evolúció alapegységei, amelyek elméből elmébe terjednek. A sikeres mémek képesek elterjedni a populációban, egyre több másolatot létrehozni önmagukról és ezáltal – egy-egy önálló leszármazási ág részeként – fennmaradni. A „mémekkel megfertőződött csimpánzokban” válik lehetségessé a nyelv megjelenése; a paradigmatikus mémek, tehát a szavak lehetővé teszik azt, hogy a Homo nemzetségben megjelenjen a tudatosság.
A mémelmélet a kezdetek kezdete óta viták kereszttüzében áll. A kritikusok szerint pusztán hangzatos trivialitással állunk szemben, ami neologizmusokba csomagol át mindenki által ismert jelenségeket – anélkül hogy valódi heurisztikus értékkel rendelkezne. Még az sem világos, hogy a mémelmélet mennyiben kíván metafora és mennyiben a reprezentációk terjedésének valódi modellje lenni. A kritikákra nincs módon részletesen kitérni, mindazonáltal úgy gondolom, hogy a kötet mémekkel foglalkozó központi része a mű egyik csúcspontja, amelyben Dennett a kulturális evolúció szelekcionista felfogásának eddig talán legmegengedőbb és legmeggyőzőbb változatát dolgozza ki. Félreértés ne essék, a memetika még mindig nagyon messze van attól, hogy a társadalom- és természettudományokat integrálni képes kutatási programmá váljon; azonban azáltal, hogy az elméletet Dennett beledolgozza a nyelv kialakulására vonatkozó spekulatív teóriájába, sikeresebb választ adhat a kihívásokra, mint Dawkins meglehetősen üres koncepciója. (Tegyük hozzá: természetesen nem Dennett az első, aki Dawkins elképzeléseit részletesen kidolgozza.)
A kötet meglehetősen röviden tárgyalja az elmefilozófia központi problémáját: a tudatosság kérdését. Dennett szerint a tudatosság egyfajta „felhasználói illúzió”; ahogyan a számítógép képernyőjén megjelenő kurzor csupán hasznos segédeszköz, amely megkönnyíti a felhasználó számára az eszköz használatát, úgy a tudatosság is mindössze a különböző kognitív funkciók működését a felhasználó számára egységes keretbe illesztő illúzió. A szerző provokatív megfogalmazásában: „Semmivel sem férünk hozzá jobban a gondolkodásunkhoz, mint az emésztési folyamatainkhoz” (346). Dennett elutasítja a kvália, a mentális állapotok privát szubjektív karakterének létezését; az, hogy ennek a képnek a foglyai vagyunk, a gondolkodásunkat jellemző karteziánus gravitáció eredménye.
Dennett narratívája kétségtelenül grandiózus, a szerző számos érdekes és eredeti meglátást fogalmaz meg – mind a nagyobb kép, mind pedig az apróbb részletek szintjén. Azokat azonban, akik olvasták korábbi műveit, tartalmi szempontból nem fogják nagy meglepetések érni; Dennett leginkább a korábban már kifejtett álláspontját finomítja tovább, például a nyelv evolúciója és a mémelmélet kapcsán kifejtett nézeteit. Így a vele szembeszegezhető kritikák is nagyrészt a régiek. A továbbiakban a dennetti vízió kulcsmozzanataira szeretnék összpontosítani.
Az egyik legátfogóbb, máig érvényes bírálat a szelekció szerepére vonatkozik. Ahogyan láttuk, Dennett elképzelésének központi magyarázóelve a természetes szelekció; ez az a mechanizmus, amely nem csak az élő rendszerek biológiai jellegzetességeinek kialakulásáért, de a mémek révén az emberi nyelv és kultúra kialakulásáért is felelős. Hogyan érthetjük ez utóbbit? Valószínűleg az alapvetően nem naturalista beállítottságú olvasók sem vonnák kétségbe, hogy az emberi elmének, a nyelvnek és a kultúrának végső soron biológiai alapjai vannak, kialakulásukat az emberi agy strukturális és funkcionális komplexitása teszi lehetővé. Természetesen az már vitatott kérdés, hogy ennek a komplexitásnak mi az oka; isteni ajándék, kontingens evolúció vagy pedig többé-kevésbé elkerülhetetlen evolúciós kimenetel eredménye. Dennett nem pusztán azt állítja, hogy az emberi elme és kultúra kialakulásának biológiai alapjai vannak, és még csak nem is azt, hogy az evolúciós történet visszafejtésével válaszokat adhatunk arra, miért olyanok ezek a jellegzetességek, amilyenek. Bár Dennett markánsan adaptácionista álláspontot képvisel, az ember kognitív és szociális képességeit a korabeli szelekciós környezettel magyarázó szociobiológiát és evolúciós pszichológiát még csak meg sem említi a műben.
Akkor mit is állít Dennett? Azt, hogy ugyanazok (vagy legalábbis nagyon hasonló) mechanizmusok felelősek mind a biológiai, mind a kulturális evolúcióért; a természetes szelekció olyan implementációfüggetlen mechanizmus, amely többféle egymástól gyökeresen eltérő közegben is megvalósulhat. Ugyanúgy természetes szelekció hat a génekre, mint a mémekre, függetlenül attól, hogy az egyik esetben nukleinsavszakaszokról, a másik esetben pedig elmebeli információs csomagokról van szó. Ezt az elképzelést „univerzális darwinizmusként” szokás címkézni. Dennett Darwin veszélyes ideája című könyvében plasztikus leírását adja az univerzális savnak, egy olyan elképzelt anyagnak, amely mindent szétmar, amivel érintkezésbe kerül, beleértve saját tárolóedényét is. Hol állna meg az univerzális sav, miután a Földön áthatolva az űrben folytatja az útját? A darwini természetes szelekció elképzelése ilyen univerzális sav, amely bár a biológia területéről terjedt el, de szinte minden más tudományba átszivárgott, és sokak szerint immár a saját elménk kialakulására és annak termékeire is magyarázatot ad. Felmerül azonban a kérdés: hol húzódik a szelekció magyarázóerejének határa, valóban ennyire univerzális mechanizmusról van szó?
Az adaptácionizmussal szembeni leghíresebb kritika Dennett két intellektuális „nemezisétől”, Stephen Jay Gouldtól és Richard Lewontintól származik. Az adaptácionizmus képviselői minden jelleg esetén automatikusan azt feltételezik, hogy valamilyen szelekciós nyomások eredményeként, valamilyen adaptációként alakult ki. Ahogy már láttuk, ez az optimalitási feltételezés lehetővé teszi, hogy terv-visszafejtés révén azonosítsuk a jelleg funkcióját, vagyis – Dennett megfogalmazásában – azokat a szabadon lebegő racionálékat, amelyek a jelleg kialakítására szolgáló indokként szolgálnak a természetes szelekció számára. Gould és Lewontin szerint az adaptácionizmus logikája Voltaire Candidjának Pangloss mesteréhez hasonló: minden azért van úgy, ahogy van, mert szelekciós szempontból hasznos. Ahogyan azonban Pangloss mester okoskodása is csupán önkényes racionalizáció, úgy az egyes jellegekre vonatkozó adaptácionista elképzelések is olyan just so story-k, mint Kipling gyerekeknek szóló történetei arról, hogy például miért foltos a leopárd.
Gould és Lewontin szerint sok jelleg valójában teljesen semleges nonaptáció. Más esetekben valóban adaptív – tehát a rátermettséget növelő, így a szelekció célpontját jelentő – tulajdonságról van szó, ezek azonban maguk nem adaptációk; történetileg nem annak a funkciónak a betöltésére alakultak ki, mint amit jelenleg betöltenek. Ennek egyik leghíresebb példája a madarak tollazata, amely nyilvánvalóan előnyös a repülés szempontjából, azonban eredeti funkciója a hőszabályozás volt a madarak őseinél, a dinoszauruszoknál. Gould és Elizabeth Vrba exaptációknak nevezi ezeket az új adaptív funkcióra szert tett, eredeti kialakulásukkor azonban nem adaptív jellegeket.
Gould és Lewontin eredeti cikkének 1978-as megjelenése óta a vita nagyrészt nyugvópontra jutott az evolúcióbiológia területén; a legtöbb biológus egyfelől elfogadja a nem-adaptív és exaptív jellegek és a szelekción kívüli mechanizmusok jelentőségét, másfelől viszont azt is, hogy körültekintő összehasonlító módszertannal (amely a 70-es évek óta nagyon sokat fejlődött), a történeti feltételezések, az adaptív jellegek és a környezet között feltételezett kapcsolatok gondos tesztelésével az adaptácionista hipotézisek ellenőrizhetők. Dennett elméletében azonban nem sok nyoma és helye van az ilyen magyarázati pluralizmusnak; az adaptácionizmus – annak meglehetősen extrém verziója – az ő esetében olyan magyarázóelv, amelyet egyszerűen nem adhatunk fel anélkül, hogy ezzel ne adnánk fel magának az elképzelésnek az érdemi részét. Egyszerűen túl sok múlik a természetes szelekción ahhoz, hogy Dennett univerzális darwinizmusában – amely összefogja a biológiai és a kulturális evolúciót – csupán korlátozott magyarázóerővel rendelkező mechanizmus legyen, ne pedig maga a Mechanizmus.
Ez felvet egy általánosabb kérdést is az evolúció filozófiája kapcsán. Vajon mi a kontingencia szerepe a földi élet geológiai léptékű makroevolúciós mintázatainak kialakításában? Dennettet egyáltalán nem érdeklik azok a konkrét történeti folyamatok, amelyek egy bizonyos jelleg, mondjuk a tudatosság kialakulásához vezettek. Ez természetesen egyáltalán nem probléma, hiszen Dennett nem paleontológus, vizsgálatának fókusza alapvetően filozófiai. A kérdésnek azonban komoly tétje van. Vajon az egyes jellegek mennyire köszönhetőek esetleges történeti folyamatoknak és az ezek nyomán fellépő kényszereknek? Természetesen nem két egymást kizáró lehetőségről van szó, hanem ismét csak kontinuumról: egyfelől senki sem vonja kétségbe, hogy bizonyos jellegek esetleges történeti okokból olyanok, amilyenek, másfelől a természetes szelekció nyilvánvalóan rendkívül hatékonyan alakít ki adaptációkat. A kérdés nem ezeknek a szélsőségeknek a puszta lehetőségére vonatkozik, hanem relatív szignifikanciájára: amikor az evolúció nagyléptékű mintázatait akarjuk megmagyarázni, akkor melyikre kell hangsúlyosabban hivatkoznunk? Dennett ultraadaptácionizmusában még magyarázati szinten sincs igazán hely más lehetőségeknek a szelekción kívül.
Ebből a szempontból érdemes szembeállítani a művet Peter Godfrey-Smith két éve megjelent könyvével. Godfrey-Smith szintén az elme evolúcióját meséli el, megközelítése pedig Dennethez hasonlóan darwinista, saját megfogalmazásában: biológiai materialista. Nála ugyanakkor az élet fájának története a narratíva központi szervezőelve – nem csak didaktikai, hanem konceptuális szempontból is. Úgy érthetjük meg a tudatosság természetét, ha annak konkrét történetére fókuszálunk; ilyen értelemben maguk az egyes lépések elsőrendűen fontosak. Dennettnél azonban a történet részletei egyáltalán nem érdekesek, hiszen az a feladatunk, hogy – a híres tudományfilozófus, Lakatos Imre terminológiájában – az elme internális történetének racionális rekonstrukcióját adjuk.
Mindebből azonban nem következik, hogy Dennett műve ne lenne integratív és diszciplináris szempontból pluralista. A szerző munkájában megszámlálhatatlanul sok különböző szaktudomány és kutatási program eredményeit használja fel, a sokféle részterület empirikus eredményeinek kötőanyaga pedig a darwini elmélet. Eric Schliesser megfogalmazásában Dennett olyan „szintetikus filozófiát” dolgoz ki, amely a természet- és társadalomtudományok „reorientálását” tűzi ki célul. Természetesen egy ilyen egységesítési kísérlet – még ha névleg figyelembe is veszi az egyes diszciplínák függetlenségét – nem problémamentes. Nem is csak a társadalomtudósok visszatérő tiltakozására kell gondolni a társadalmi szférát a biológiaira visszavezető elképzelésekkel szemben, hanem mindazokra az aggályokra is, amelyeket a tudományt metaszinten tanulmányozó területek – például a tudományfilozófia, a tudománytörténet és a tudományszociológia – képviselői fogalmaztak meg az elmúlt évtizedekben. Valóban lehetséges egységes keretbe integrálni a különböző tudományokat, vagy pedig alapvetően elhibázott minden ilyen törekvés? Esetleg a tudomány mint társadalmi intézmény ereje éppen alapvető heterogeneitásában rejlik?
Fontos szót ejteni a mű stílusáról is. Dennett az angolszász tudományos írásmódnak ahhoz a dicséretre méltó hagyományához kapcsolódik, amelynek képviselői – Carl Sagantől kezdve Stephen Jay Gouldon át Oliver Sacksig – abból indulnak ki, hogy lehetséges eredeti és kurrens tudományos és filozófiai elképzeléseket közérthetően és élvezetesen közvetíteni anélkül, hogy az elméleti tartalom csorbulna. Dennett mint rutinos és elismert ismeretterjesztő szerző ebben a könyvében igazán elemében van, stílusa sziporkázóan humoros, a szöveget teletűzdeli személyes anekdotákkal, és gyakran a korábbi munkáihoz irányítja az olvasót. Ez nem válik a könyv kárára, ugyanis Dennett gördülékeny és elegáns írásmódja nélkül a mű valószínűleg összeroskadna saját elméleti tartalmának súlya alatt. Ugyanakkor a kötet gondolatmenete az élvezetes stílus ellenére is némileg hosszúnak és repetitívnek érződik, sok fejezetet valószínűleg feleekkora terjedelemben is meg lehetett volna írni a tartalom jelentős csonkítása nélkül. Egyes olvasók fárasztónak találhatják a szerző már-már megszállott vonzódását a nagybetűkhöz, alliteráló címkékhez és neologizmusokhoz, ráadásul az elképzelések felcímkézése frappáns kifejezésekkel és formulákkal egyfelől az újszerűség, másfelől pedig a magyarázat látszatát kelti. Dennett maximálisan kiaknázza a pszichológiában névhatásnak nevezett jelenséget: ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád, adj hangzatos neveket! Ezeknek a neveknek a puszta „bedobása” pedig sokszor már önmagában is a kérdéses jelenség magyarázatának látszatát kelti. Félreértés ne essék, Dennett elképzeléseinek többsége valóban újszerű (vagy legalábbis régebbi elképzeléseinek új értelmezése), mindazonáltal bizonyos olvasók számára fárasztó lehet a csupa nagybetűs, alliteráló Frappáns Frázisok és Szellemes Szófordulatok özöne. Nem irigylem a fordítót, aki megpróbálná Dennett sokszor duplacsavaros nyelvi humorát és újításait magyarra átültetni. Némileg talán az önreferencialitás is eltúlzott: a könyv végi bibliográfiában mintegy három oldalon sorakozik a szerző több mint 60 hivatkozott saját munkája. Természetesen ez Dennett impozáns méretű életművének – mintegy 20 könyvének és 500 referált tanulmányának – csak kisebbik része, azonban ez a gesztus is szépen illeszkedik a kötet szintetizáló, opus magnum jellegéhez.
Mindezek azonban nem csökkentik a mű erényeit; a könyvben Dennett gondolkodásának, fél évszázadon át érlelt elképzeléseinek kvintesszenciáját kapjuk meg olvasmányos és érthető formában. Bár lehet vitatni a szerző sokszor provokatív elképzeléseit és állításait, jelentőségük vitathatatlan; a 20. század második felének egyik legjelentősebb szintetikus gondolkodójáról van szó, aki valóban képes filozófiai problémák széles spektrumát tudományosan érvényes módon tárgyalni, egységes keretbe illeszteni és közérthető, szórakoztató formában tálalni. Csak remélhető, hogy valamelyik hazai kiadó lát fantáziát a kötetben, és Dennett több korábbi művéhez hasonlóan ez a munka is olvasható lesz magyarul a közeli jövőben.