A tudatosság születése

Bárdos Dániel esszéje Peter Godfrey-Smith: Metazoa. Animal life and the birth of the mind című könyvéről a Műút Kiskátéjában

A tudatosság világunk egyik legzavarbaejtőbb jelensége. Kétségtelen, hogy mi, emberek tudatos tapasztalatokkal rendelkezünk, vagy ha ez filozófiailag túlságosan elhamarkodott következtetés is lenne, annyit mindenesetre biztosan tudhatok, hogy én magam rendelkezem különböző tapasztalatokkal. Színeket látok, hangokat hallok, ízeket érzek, rendszeresen éhes vagyok, és időnként fájdalmat élek át; mindezek a tapasztalatok pedig rendelkeznek valamilyen sajátos, szubjektív jelleggel – ahogy a filozófusok nevezik: fenomenális karakterrel. Valamilyen számomra piros színt észlelni, és egy piros színű dolog észlelete elemi módon különbözik mondjuk egy zöld dolog észleletétől.

Mi is a zavarba ejtő ebben? Ha elfogadjuk a modern természettudományok – a fizika, a kémia, a biológia – eredményeit, akkor úgy kell gondolnunk, hogy a világ alapvető építőelemei tisztán fizikai természetűek. A neuronok, molekulák, atomok és mindazok az entitások (le egészen a világ alapvető mikrostruktúrájáig), amelyekkel a különböző természettudományok dolgoznak, intuícióink szerint nem tudatos létezők. És mégis, az agyunk – ez a másfél kilós, kocsonyás állagú fizikai rendszer – valahogy előállítja a sajátos fenomenális karakterrel rendelkező mentális állapotokat. Hogyan lehetséges ez? Hogyan jön létre a nem-mentális természetű fizikai alkotóelemekből a mentális világnak ez a gazdagsága? Az elmefilozófiában „magyarázati szakadékként” (explanatory gap) hivatkoznak a problémára. A két régió – a fizikai és a mentális – közti kapcsolatra vonatkozó ismereteink legjobb esetben is hézagosak. Igaz ugyan, hogy a kognitív és az idegtudományok nagy fejlődést értek el az elmúlt évtizedekben, megbízható ismereteket halmoztunk fel a megismerés számos aspektusával kapcsolatban (lásd például a memória működését), maga a tudatosság, a szubjektív tapasztalat problémája azonban továbbra is ugyanolyan rejtélyes, mint korábban. Jelenlegi ismereteink alapján még az sem világos, hogy egyáltalán milyen típusú tudományos leírások, elméletek lennének képesek számot adni az első személyű perspektíváról, ami a szubjektív tapasztalataink sajátja.

Peter Godfrey-Smith ausztrál filozófus 2020 legvégén megjelent Metazoa. Animal life and the birth of the mind című műve a 2016-os Other minds. The octopus, the sea, and the deep origins of consciousness című nagysikerű könyve folytatásának is tekinthető. Az előző részhez hasonlóan a Metazoa sem szigorú értelemben vett akadémiai mű, hanem nagyjából félúton helyezkedik el egy tudományos-filozófiai ismeretterjesztő munka és egy szakmai monográfia között. Godfrey-Smith nem csak összefoglalja mások és saját korábbi megállapításait, hanem számos eredeti gondolatot is bemutat a test-elme problémával kapcsolatban, mindezt pedig a művelt laikus olvasóközönséget megcélozva teszi. Az ismeretterjesztő jelleget tovább erősíti a mű személyes hangvétele, ami a téma megközelítésmódja miatt is „adja magát”: Godfrey-Smith a tudatosság fokozatos kialakulásával kapcsolatos elméleti fejtegetéseit saját tapasztalataira fűzi fel, amelyet gyakorlott könnyűbúvárként szerzett a tengerek állatvilágáról. Ezért írásom fő hangsúlya is az utóbbin lesz: a kötet legfontosabb megállapításait csupán rövidebben foglalom össze, viszont igyekszem részletesen feltárni Godfrey-Smith megközelítésmódjának módszertani jellegű aspektusait.

Godfrey-Smith legújabb könyvében arra vállalkozik, hogy az elmefilozófia központi problémájára a biológia filozófiája segítségével adjon választ, és a biológiai materializmus talaján állva megmutassa, hogyan is alakult ki az állati evolúció során a tudatosság, és az evolúciós történet hogyan segíthet hozzá minket a tudatosság jelenségének tudományos-filozófiai megértéséhez. A kötet címe is erre utal: a „Metazoa” egy 19. századi, Ernst Haeckeltől származó kifejezés az állatok rendszertani országának jelölésére. A könyv több szinten zajló metaforikus utazás az állatok és a tudatosság egymással szorosan összekapcsolódó, „mély múltba” nyúló történetének világába.

Először vizsgáljuk meg, pontosan mit is takar Godfrey-Smith biológiai materializmusa, és hol helyezkedik el az elme és test viszonyára vonatkozó elképzelések között. Ahogyan erre a „materializmus” kifejezés is utal, Godfrey-Smith úgy gondolja, hogy a világ alapvetően anyagi természetű: minden egyes létező – legyen az tárgy, tulajdonság, esemény vagy folyamat – fizikai létező. Bár a „materializmus” szó sokakban a világ alapvetően statikus, merev részekből felépülő képzetét idézi fel, a modern értelemben vett materializmus nem az anyag ilyesféle 19. századi, térbeli kiterjedtségen vagy áthatolhatatlanságon nyugvó felfogását veszi alapul. A puszta anyagon túlmutatóan a fizikai világot erők, mezők, mindenféle dinamikus természetű rejtett hatások népesítik be, és ahogy Godfrey-Smith is megjegyzi, fel kell készülnünk a további meglepetésekre a fizikai világ alkotóelemeivel kapcsolatban. Éppen ezért az angolszász filozófiai hagyományban sok kortárs szerző a fizikalizmus kifejezést részesíti előnyben a kicsit avíttas materializmus helyett.

A materializmus vagy fizikalizmus a világ monista, precízebben szubsztanciamonista felfogása: azt állítja, hogy a világ egységes felépítésű, a magasabb szintű jelenségek, mint például a tudatosság, a világ alapvető fizikai szerkezetének megnyilvánulásai. A fizikalizmus ezzel az elköteleződésével szemben áll a monizmus más válfajaival: az idealizmussal – ami azt állítja, hogy a világ alapvető szerkezete mentális természetű alkotóelemekből áll, a fizikai jelenségek csupán ennek a megnyilvánulásai –, illetve az úgynevezett neutrális monizmussal, ami mind a fizikait, mind a mentálist valamilyen – meglehetősen rejtélyes – alapvetőbb egység megnyilvánulásának tekinti. A materializmus a monizmus egyik fajtájaként szemben áll továbbá az elmefilozófia történetében fontos szerepet játszó dualista felfogásokkal, amelyek szerint a világ alapvetően kettős természetű: fizikai és mentális alkotórészekből épül fel – azaz a valóság két elkülönült régióra oszlik. Érdemes megemlíteni, hogy a Godfrey-Smith által képviselt materializmus nem azonos az epifenomenalizmusként ismert irányzattal: nem arról van szó, hogy a mentális tulajdonságok oksági értelemben hatástalan okozatai lennének a fizikai működésnek. Nem pusztán melléktermékek, mint ahogyan mondjuk a légkondicionáló zúgása pusztán mellékterméke a légkondicionáló működésének, de maga a zúgás teljesen irreleváns a hűtés szempontjából. A mentális tulajdonságok és folyamatok nem következményei az agyi működésnek, hanem maguk is biológiai, ebből következőleg fizikai tulajdonságok és folyamatok.

De mitől is biológiai a biológiai materializmus? Godfrey-Smith úgy gondolja, hogy a tudatosság magyarázatához az elme kialakulásának evolúciós történetére kell koncentrálnunk. Azt természetesen minden materialista elfogadja, hogy a tudatosság, ahogyan mi ismerjük, biológiai folyamatok eredményeként alakult ki. Mivel a materializmus szerint a mentális szféra a fizikai világ része, és a tudatosság – legalábbis jelenlegi ismereteink és intuícióink szerint – bizonyos élőlények sajátja, ezért létrejöttében nyilvánvalóan azoknak az esetleges történeti jellegzetességeknek is szerepük van, amelyek lehetővé tették a tudatosság megjelenését ezeknél az élőlényeknél.

A tudatosság természetére vonatkozó legtöbb elmefilozófiai elképzelés azonban abból indul ki, hogy az elme történeti fejlődésének a megértése nem elengedhetetlen magának a tudatosságnak a magyarázatához. Ez a feltételezés legszélsőségesebb formájában talán a múlt század második felének legnagyobb hatású elmefilozófiai irányzatában, a funkcionalizmusban jelenik meg. A funkcionalisták azt állítják, hogy egy adott mentális állapotot többféle – különböző alkotóelemekből álló és gyökeresen eltérő felépítésű – fizikai rendszer is megvalósíthat. Ha az implementációfüggetlenségnek ez a tézise igaz, akkor a tudatosság nem kötődik specifikusan ahhoz a biológiai hardverhez, amely jelenlegi formájában többszázmillió éves evolúciós folyamat eredményeként jött létre a koponyánkban. Egy áramkörökből, vezetékekből és hasonlókból felépülő mesterséges intelligencia tehát ugyanígy rendelkezhet mentális állapotokkal, amennyiben a fizikai alkotóelemek a megfelelő, kellően komplex módon rendeződnek össze. Maga a hardver felépítése, annak intrinzikus tulajdonságai nem fontosak – pusztán a megvalósított funkció, a szoftver számít, ha el akarjuk dönteni, hogy tudatos-e az adott rendszer vagy sem. (A hardver-szoftver megkülönböztetés az erős mesterséges intelligencia létrehozására irányuló kutatásokat filozófiailag megalapozó funkcionalizmus központi metaforája volt.)

Godfrey-Smith szerint ahhoz, hogy megértsük, mi is a tudatosság, annak eredetére kell összepontosítanunk. Mikor és hogyan jelentek meg azok az evolúciós újítások, amelyek a tudatosság fokozatos létrejöttét eredményezték? A kötet megközelítésmódja ennek az evolúciós történetnek a komolyan vételén alapul, fő szervezőelve pedig az evolúciós út történeti felfejtése: Godfrey-Smith az élet fájának állati ágain végigsétálva sorra bemutatja az elme kialakulása szempontjából kulcsfontosságú állomásokat. Minden egyes fejezet egy bizonyos evolúciós vívmány jelentőségének bemutatása köré épül egy konkrét állatcsoport példáján keresztül. Fontos megérteni: a mai élőlények tanulmányozása nem visszatekintést jelent a múltba. A bizonyos tekintetben ősibbnek tűnő mai csoportok – mondjuk a szivacsok – más szempontból egyáltalán nem „ősiek”: a jelenkori szivacsokat ugyanannyi idő választja el az utolsó közös ősünktől, mint minket. Ilyen értelemben a Földön jelenleg élő minden organizmus ugyanannyira „fejlett”, az összes mai élőlény a fa tetején helyezkedik el. Az evolúciós gondolkodás alapvető félreértése lenne egyes mai csoportokra más mai csoportok őseiként tekinteni – pusztán azért, mert a fejünkben lévő valamiféle hierarchia alapján ezek „fejletlenebbek”. Evolúciós szempontból kizárólag az a fontos, hogy hol van az a pont az élet fáján, ahol a két csoport története kettévált: eddig a szivacsok és mondjuk az emberek közös őssel bírtak, innentől fogva önállóan haladnak tovább a fejlődés útján.

Godfrey-Smith megközelítésmódja fontos szemléletváltásról árulkodik. A biológia filozófiája és az elmefilozófia mindmáig elsősorban a szárazföldi életre koncentrált, ami több szempontból is problémás. Egyrészt a Föld felületének 71%-át óceánok és tengerek borítják, egyetlen hatalmas, globálisan összekapcsolódott teret alkotva, és otthont adva a bolygó legjelentősebb és legbarátságtalanabb ökoszisztémáinak. Másrészt a földi élet kiindulópontját jelentő LUCA (Last Universal Common Ancestor – az utolsó univerzális közös ős) is nagy valószínűséggel a vizes közeghez kötődik. Harmadrészt az összes jelenleg ismert földi élőlényt összekötő leszármazási hálózatnak nemcsak a gyökere nyúlik a vízbe, de a tudatosság szempontjából fontos evolúciós újítások is a tengerben, a vízi élet kihívásaira adott válaszként jelentek meg. Ennek a közegnek a sajátosságai rányomták a bélyegüket nemcsak az élő rendszerek alapvető építőköveinek működésére – ilyenek például a sejtjeink –, de az érzékelés alapvető sajátosságaira is.

Godfrey-Smith vállalkozása tehát az elme kialakulásának óceánközpontú leírásaként is felfogható. Vajon mennyiben rajzolja át az ismert elmefilozófiai képet, ha a szárazföldi élőlények – köztük az ember – helyett a tengerek mellőzött organizmusaira összepontosítunk, és ezeken az elsőre egzotikusnak tűnő, valójában azonban törzsfejlődési szempontból alapvetőbb – tehát az élet fáján korábban megjelenő – élőlényeken keresztül próbáljuk megérteni az elme kialakulásához vezető evolúciós utat?

Felmerül természetesen a kérdés, hogy amikor a tudatosság kialakulásáról beszélünk, akkor ezt pontosan hogyan is kell értenünk. Vajon a tudatosság egymástól függetlenül többször is kialakult az evolúció során, vagy pedig csupán egyszer – az élet fájának meglehetősen korai ágán, valamikor az állati evolúció kezdetekor –, és ez aztán lehetővé tette, hogy bizonyos környezeti kihívások és lehetőségek hatására a tudatosság különböző fokozatokban és formákban megjelenjen? Gondoljunk csak például Godfrey-Smith előző könyvének főhőseire, a jelen könyvben is kulcsszerepet játszó polipokra! A polipok teste, életmódja, és legfőbbképpen neurális felépítése nem is különbözhetne jobban az emberétől. A polipok a gerinctelenek közül a legkomplexebb neurális szerkezetű élőlények, mintegy félmilliárd idegsejttel (lényegében a kutyákkal vannak egy szinten), melyek azonban nem egy központi vezérlőegységben, az agyban koncentrálódnak, hanem nagy részük az állat csápjaiban helyezkedik el. A csápok periférikus idegrendszere az agytól nagyrészt függetlenül működik, ami azt jelenti, hogy az agy top-down kontrollja nélkül saját maguk érzékelik a környezetet és döntenek. Mindez szoros összefüggésben áll az állat testfelépítésével és életmódjával: a polipok flexibilis, rendkívül tág határok között változtatható teste felfedező, a környező objektumokat nagymértékben manipuláló, változatos vadászati stratégiákkal operáló életmódot tesz lehetővé. Ennek köszönhetően a polipokat (illetve más fejlábúakat) komplex kognitív működés jellemzi, azaz minden kétséget kizáróan tudatos lények, ráadásul ez a sajátosságuk a gerinceseknél megfigyelhető tudatosságtól evolúciós értelemben függetlenül, más környezeti kihívások és lehetőségek hatására alakult ki. Megdöbbentő belegondolni, hogy a polipok és az ember utolsó közös őséhez, egy lapos kis féregszerű lényhez nagyjából 600 millió évet kell visszasétálnunk az időben, egészen az állati evolúció kezdeti szakaszáig.

Nem csoda, hogy ezeknek az állatoknak a tudatossága minden valószínűség szerint jelentősen különbözik a miénktől. A fő kérdés: vajon a polipok fenomenális tapasztalatának mezeje az emberekéhez hasonlóan egységesített vagy sem? A mi esetünkben az eltérő, egymástól kommunikációs szempontból túlnyomórészt elszigetelt neurális alrendszerekből érkező információkat az agyunk integrálja egységes fenomenális mezőbe. A polipok neurális és anatómiai felépítéséből következően azonban nem tűnik plauzibilisnek ilyesféle egységes tudatosság létezése. Vajon milyen lehet az agy által nem (vagy nem ilyen nagy mértékben) egységesített tudatosság? Godfrey-Smith szerint az úgynevezett hasított agyú emberek esete közelebb vihet minket a poliptudatosság megértéséhez. Súlyos epilepsziában szenvedő embereknél a két agyfélteke közti kapcsolatot megteremtő kérgestestet sebészi beavatkozás keretében átmetszik, megakadályozandó, hogy a rohamok az egyik testfélről a másikra is átterjedjenek. Bár a hasított agyú betegek képesek normális életet élni, azonban fenomenális tudatosságuk megváltozik: az ilyen illetők bizonyos szituációkban tulajdonképpen két elmével rendelkeznek, a fenomenális mezejük nem teljesen egységesített.

Godfrey-Smith szerint a polipok testére valamiféle hibrid kontroll jellemző. A test bizonyos szituációkban részlegesen a központi agy irányítása alá vonható, például amikor rakétameghajtással olyan gyors és irányított helyváltoztatást végez az állat, aminek feltétele az egész test összehangolt mozgása. Általában azonban a csápok az agytól függetlenül, önállóan fedezik fel a környezetet és reagálnak – anélkül, hogy az állat propriocepcióval, vagyis a test helyzetének, határainak és mozgásának átfogó érzetével rendelkezne. Ez vajon azt jelenti, hogy a polip 1+8 elmével rendelkezik, eggyel az agyban, eggyel pedig mindegyik csápjában? Vagy netán 1+1 elméje van, egy agyi elméje és egy közös csápelméje? Ezek teljesen függetlenek egymástól vagy részlegesen egységesítettek? Godfrey-Smith a részleges egység mellett érvel, ami lehetővé teszi a gyors váltást az egy és a több elme között.

Mi a haszna az ilyesfajta határeseteknek az elmefilozófia szempontjából? Határesetek egyáltalán? Egy fontos részletre mindenképpen rávilágítanak: amikor a tudatosság mibenlétére vagyunk kíváncsiak (akár pusztán a filozófiai vizsgálódás kedvéért, akár azért, hogy etikai jellegű döntéseket hozzunk), akkor nem szabad túlságosan mereven ragaszkodni az emberi tapasztalatokhoz, mert ezzel óhatatlanul is szűkítjük a vizsgálódás fókuszát, ami a tudatosság antropomorf koncepciójához vezet. A következetes materialista világképből éppenséggel a fenomenális tapasztalat változatossága bontakozik ki, hiszen a fenomenális tapasztalat megjelenését különböző felépítésű neurális struktúrák teszik lehetővé. A tudományos gyakorlat és a filozófiai elemzés gondos kombinálása révén a tudatosság evolúciójának vizsgálata képes lehet feltárni a tudatosság fokozatait, és eljuttatni minket a változatos szubjektív tapasztalatnak a lehetséges legátfogóbb magyarázatához.

Godfrey-Smith sokat ír a kötetben az állatokhoz fűződő személyes kapcsolatáról. Ez a gesztus a laikus olvasónak szól, ugyanakkor módszertani jelentősége is van. Az állatok viselkedését, pszichológiáját a szakemberek sokáig mechanisztikus terminusokban próbálták leírni, és az „objektív tudomány” nevében igyekeztek kiküszöbölni minden személyes aspektust a kutatás folyamatából. A klasszikus laboratóriumi gyakorlat és a terepmunka sok eleme a szubjektivitás kiküszöbölésére tett kísérletként értelmezhető: a kutató nem tekinthet a vizsgálat tárgyául szolgáló állatra érző lényként, hanem személytelen(ített) kutatási objektumként kell kezelnie. Mindennek – az etikai vonzatokon túl – kutatásmódszertani jelentősége is van, különösen, amikor a tudatosság a vizsgálat tárgya. Az etológiában, azon belül is elsősorban a főemlősök vizsgálatára irányuló primatológiában a 20. század második felében megjelentek azok a hangok, melyek ennek az objektivista paradigmának a lehetetlenségét, illetve károsságát hangsúlyozták. Godfrey-Smith könyvében a kutató és a kutatás tárgya közti kapcsolat dinamikus természete, az a kétirányú értelmező tevékenység, mely ezt a kapcsolatot jellemzi, továbbá a szerző biológiai szempontból is értékes empirikus megfigyelései – például a polipok eddig ismeretlen szociális viselkedésére vonatkozóan – ezt az interpretatív stratégiát illusztrálják. Természetesen maga az interpretáció is dinamikus természetű: a szigorú filozófiai elemzés, illetve az új kutatási eredmények tükrében folyamatosan változik. A tudatosság, különösen az állati tudatosság tanulmányozása során a megfigyelő megértő-beleérző tevékenysége nem lényegtelen, vagy a kutatást akadályozó tényező – e nélkül elképzelhetetlen volna egy olyan komplex, önmagára vonatkozó jelenség megértése, mint a tudatosság. Összhangban azokkal a kortárs tudományfilozófiai elképzelésekkel, melyek azt hangsúlyozzák, hogy a tudomány célja a több szinten is elképzelhetetlenül komplex világ bizonyos aspektusainak megértése, ez pedig korlátozott kognitív kapacitással rendelkező lények számára szükségszerűen csak idealizációk révén lehetséges. Továbbá ez a fajta megközelítés jól rímel a könyv átfogó üzenetére: az élet fáján a kapcsolatok sokkal szövevényesebbek, és sokkal több fajtájú tudatosság létezik a világban, mint ahogyan azt az emberi kivételességnek a nyugati kultúrában mélyen gyökerező elképzelése sugallja.

Téved azonban, aki mindezek alapján azt hiszi, hogy Godfrey-Smith valamiféle New Age-tudomány mellett törne lándzsát. A tudatosságban nincs semmi titokzatos, semmi misztikus – pontosan annak fizikai jellege miatt. Például a polipok magas szintű tudatossága nem valamiféle misztérium, ami kihívást jelent a materialista világkép számára; épp ellenkezőleg: rávilágít arra, hogy a tudatosság mint fokozatokban létező evolúciós vívmány hogyan jelenik meg bizonyos környezeti tényezők hatására. Valójában az lenne a rejtélyes, ha nálunk, embereknél szinte a semmiből jönnének létre azok a komplex mentális jellegzetességek, amelyekkel rendelkezünk. Az evolúciós alapokon nyugvó materialista világképnek tehát éppen az a feladata, hogy megmagyarázza, milyen lépésekben alakult ki többszázmillió év alatt a tudatosság.

Bizonyos elfogultságainkkal azonban szembe megy egy ilyen felfogás, és aláássa azt az antropocentrikus, dualista hétköznapi intuíciókkal terhelt képet, amely a tudatosságot az ember megkülönböztető jegyének tekinti (à la Descartes). Teszi mindezt anélkül, hogy manapság divatos irányzatok, például a poszthumanizmus vagy az animal studies minden határt elmosó, relativista pluralizmusa jellemezné. A többi állat nem ember, viszont a tudományosan tájékozott, filozófiailag koherens materializmus világossá teheti, hogy a tudatosság az élet fájának sokkal mélyebbre nyúló és alapvetőbb jellegzetessége, mint ahogyan ezt szokás szerint gondoljuk – mindennek pedig olyan etikai következményei is vannak, melyek meghatározzák, hogyan kell az állatokhoz viszonyulnunk.

A tudatosság az intuíciónk szerint együtt jár valamiféle morális státusszal: úgy gondoljuk, hogy egy kutyának feleslegesen fájdalmat okozni erkölcsileg elítélendő. Természetesen az további viták tárgyát képezheti, hogy egy adott kontextusban mi számít feleslegesnek: vajon az állatkísérletek miatt feleslegesen szenvednek laboratóriumi állatok milliói? Vagy csak a kozmetikai célú állatkísérletek feleslegesek, az orvostudományiak nem? Azzal azonban valószínűleg mindenki egyetértene, hogy vannak olyan szituációk, amikor a fájdalom okozása semmilyen módon nem legitimálható; például, ha az puszta heccből történik. Azért gondoljuk így, mert a kutyákat tudatos lényeknek tartjuk, olyanoknak, amelyek különböző mentális állapotokat élnek át, így például képesek szenvedni, fájdalmat érzékelni. Ezzel szemben egy fát intuitíve nem tartunk ilyennek: lehet, hogy bizonyos más típusú etikai megfontolásokból a fáknak is tulajdonítunk erkölcsi státuszt, azonban kevesen gondolnák azt, hogy például egy répa kihúzása a földből egy kutya megölésével lenne egyenértékű – mégpedig azért, mert egy répa számára a földből való kihúzás semmiféle szubjektív élménnyel nem jár, se jóval, se rosszal. Lehet, hogy a növényeket is jellemzi minimális kogníció, azonban ehhez nem társul az az első személyű perspektíva, ami a fenomenális állapotok feltétele.

Ezen a ponton a fokozatos fejlődésre támaszkodó evolúciós kép nincs összhangban az etikai perspektívával. Amikor arra a kérdésre akarunk választ adni, hogy vajon erkölcsileg elítélendő-e egy bizonyos állattal bizonyos módon bánni, akkor ez a tudatosság bináris felfogását feltételezi, tehát hogy világos választóvonalat húzhatunk tudatos és nem-tudatos lények között. Egy kutyát vagy egy főemlőst megkínozni erkölcsileg elítélendő, mert ezek a lények tudatosak, ezzel szemben horgászni nem elítélendő, mert a halak nem tudatosak. Ha az evolúciós kép helyes, akkor nem létezik ilyesféle tiszta határvonal tudatos és nem-tudatos lények között. Vannak olyan állatok, amelyeket elég magabiztosan egyik vagy másik oldalra helyezhetünk: egy kutya egyértelműen tudatos, míg egy idegrendszerrel nem rendelkező szivacs szinte bizonyosan nem az. Azonban mivel a tudatosság nem bináris természetű, ami egy villanykapcsolóhoz hasonlóan egyértelműen a két állás valamelyikében van, és az evolúció során az élet fájának különböző ágain a tudatosság különböző aspektusai változatos konfigurációkban jelentek meg, ezért sok határesettel kell számolnunk. Vajon a rákokat élve megfőzni elfogadható gyakorlat? A legújabb tudományos eredmények elég meggyőzően mutatják, hogy legalábbis bizonyos rákfajok képesek fájdalmat érezni. Ha tehát a rák számára valamilyen megélni, hogy forró vízbe kerül (és nyilvánvalóan nem valamiféle kellemes tapasztalatról van szó), akkor úgy tűnik, hogy ez a konyhatechnikai eljárás etikai okokból nem elfogadható, bármilyen széles körben elterjedt is.

De vajon mi a helyzet mondjuk a méhekkel? Bár a méhek – illetve általában a rovarok – neurális felépítése a rákokénál sokkal komplexebb, aminek köszönhetően képesek például következtetésen alapuló feladatok megoldására, valamint bonyolult szociális kapcsolatokra lépni egymással. Mindazonáltal kérdéses, hogy képesek-e fájdalmat érezni. Ellentétben a rákokkal, a rovaroknál tipikusan nem figyelhető meg, hogy ápolnák a testükön keletkezett sérüléseket, vagy fájdalomcsillapító anyagokat keresnének, és nem jellemző rájuk semmiféle olyan viselkedési mintázat, amely a fájdalom tapasztalatára utalna. Vajon ebből az következik, hogy a rovarok fenomenális értelemben zombik, tehát „belül” teljesen üresek? Godfrey-Smith szerint közel sem. A szerző megkülönbözteti a szubjektív tapasztalat két formáját: az egyiket érzéki (sensory), míg a másikat értékelő (evaluative) tapasztalatnak nevezi. Az első a percepcióban megjelenő szubjektív tapasztalatot jelenti: látom, hogy kék az ég, égett szagot érzek és hasonlók. Ez tehát a külvilág valamiféle állapotainak, valamint ezek változásainak érzékszerveinken keresztül zajló regisztrálását jelenti.

Számos kísérlet bizonyítja, hogy a méhek rendkívül kifinomult színérzékeléssel rendelkeznek, ezzel szemben – a fájdalomra utaló viselkedés hiányában – úgy tűnik, hogy nem jellemzi őket a tapasztalat másik típusa, amely a külső állapotokat összekapcsolná a fájdalom szubjektív érzésével. Amikor reggel kinézek az ablakon és látom, hogy süt a Nap, akkor ez nem csupán a tény konstatálását jelenti (érzéki tapasztalat), hanem valamiféle kellemes hangulattal, feldobottság érzésével is együtt jár (értékelő tapasztalat). Ha szögbe lépek, akkor nem csak tudomást szerzek erről az eseményről – mint ahogy mondjuk a telefonom képernyőjéről értesülök arról, hogy a készülék töltöttségi szintje kritikusan alacsony, és mindjárt kikapcsol –, hanem mindez együtt jár egy nagyon jellegzetes, korántsem semleges mentális állapottal is. Mi, emberek szemlátomást a tapasztalatnak mindkét fajtáját átéljük, és ezek képesek hatni egymásra; míg a rovarok talán csak érzéki tapasztalattal rendelkeznek, ám ehhez nem társulnak értékelő jellegű tapasztalatok. Tehát nem mondhatjuk, hogy egy méh számára valamilyen lenne, az állat valamilyen sajátos élményt élne át, ha mondjuk letépjük egy lábát.

Elképzelhető azonban, hogy túlságosan antropomorf módon közelítjük meg a kérdést, és túl nagy figyelmet fordítunk arra a típusú mentális állapotra, amire mi fájdalomként hivatkozunk. Egyes kutatások arra utalnak, hogy bár a méhek vagy legyek esetében talán tényleg nem beszélhetünk olyan akut és specifikus mentális állapotról, mint a fájdalom, azonban ezek az állatok az érzékszervi tapasztalatokhoz kapcsolódóan igenis átélhetnek bizonyos érzelmeket és hangulatokat. Természetesen nem szabad az ellenkező irányú antropomorfizálás csapdájába sem beleesnünk, és azt gondolnunk, hogy az emberéhez mérhető érzelmi gazdagságról van szó. Mégis úgy tűnik, hogy a méhek bizonyos ingerek (például rázás) hatására „pesszimistákká”, míg más, pozitív hatások hatására „optimistákká” válhatnak. Ezek az állapotok nem puszta reflexek, hanem komplex módokon kapcsolódnak az állat viselkedéséhez.

Bár Godfrey-Smith a gondolatmenetéhez kapcsolódó etikai problémákat csak rövidebben említi művében (ha minden igaz, a „sorozat” harmadik kötete elsősorban ezekről szól majd), azonban az átfogó kép szempontjából korántsem mellékes kérdésekről van szó. Evolúcióbiológia, kognitív tudomány, elmefilozófia, etika – ezek a tudományterületek nem választhatóak el élesen egymástól, amikor a tudatosság és annak gyakorlati következményeinek megértése a cél. Godfrey-Smith különböző szakterületek tudását, érveit, meglátásait mozgósítja, hogy a darwinizmus talaján állva komplex, tudományosan megalapozott, filozófiailag koherens világképet – megkockáztatom: naturalisztikus világnézetet – dolgozzon ki.

A könyv egyik legérdekesebb részlete, hogyan küszködik a szerző a tudományos, filozófiai és hétköznapi gondolkodásunkat uraló nyelvi elemekkel, fogalmakkal, metaforákkal, amelyek nem minden ponton „passzolnak” az új képhez. Vajon hogyan ragadhatjuk meg nyelvileg a tudatosság nem bináris, hanem graduális természetét? Ez a feladat maga is csak fokozatosan, lépésről-lépésre valósítható meg a tudományos eredmények és a filozófiai elemzés összehangolásával. Godfrey-Smith elképzelését fontos megkülönböztetnünk az újabban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő pánpszichizmustól. A pánpszichizmus szerint – mellyel például az amerikai filozófus, Thomas Nagel vagy az ausztrál David Chalmers is szimpatizál – a legalapvetőbb, nem-élő fizikai alkotóelemek is rendelkeznek mentális tulajdonságokkal, tehát a tudatosság részét képezi a valóság alapvető szerkezetének. Godfrey-Smith nem gondolja, hogy a világnak, vagy akár csak az élő rendszereknek általános jellegzetessége lenne a tudatosság (ezt állítja az úgynevezett biopszichizmus elképzelése, amit például a 19. század híres biológusa, Ernst Haeckel is preferált), ugyanakkor állítása szerint sokkal több tudatosság és érző lény van a világban, mint ahogy azt a hétköznapjaink során feltételezzük.

Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy vajon Godfrey-Smith mennyiben értelmezi helyesen az egyes tudományos eredményeket. A kognitív tudományi, illetve etológiai kísérletek interpretációja hírhedten problémás – nagyon sok versengő hipotézist, egymásnak gyökeresen ellentmondó értelmezést fogalmazhatunk meg, amelyek mögött sokszor mély filozófiai nézetkülönbségek húzódnak. A tudományfilozófiában lokális aluldetermináció néven ismert jelenségről van szó: az empirikus adatok kettő vagy több inkompatibilis hipotézist is egyformán alátámasztanak, a hipotézisek a nem-episztemikus erények tekintetében (például gazdaságosság, alkalmazhatóság) is hasonlóan állnak, a háttérelméletek pedig azt sugallják, hogy semmilyen új bizonyíték fényében sem fog eldőlni a küzdelem. Az aluldetermináció természetesen nem csupán a kognitív tudományos kísérletek jellemzője; mindenesetre nem nehéz belátni, hogy az olyan komplex rendszerek, mint az élőlények vagy az emberi agy működésére vonatkozó megfigyelések esetén miért jelentkezik különös súllyal a probléma.

Az esetleges értelmezési tévedések azonban nem jelentenek komoly gondot a Godfrey-Smith által felvázolt nagyobb kép szempontjából. Még ha egyes interpretációk hibásak is, vagy az újabb kutatások fényében esetleg kiderül, hogy bizonyos jelenségeket teljesen rosszul értelmeztünk, a műben felvázolt evolúciós elképzelés ettől még helytálló lehet. Godfrey-Smith minimális modellel állt elő: néhány alapvető elvre támaszkodva felállított egy olyan keretrendszert, amelybe az egyes szakterületek eredményeit integrálni lehet – ugyanakkor maga a rendszer kellően rugalmas és dinamikus ahhoz, hogy az új tudományos eredmények fényében revideálni lehessen. Ahogyan Wilfrid Sellars megfogalmazta: a természettudományok és a filozófia ugyanannak a világ megismerésére vonatkozó nagy projektnek a része, ilyenformán ezek a tudásterületek elméleti és módszertani szempontból is folytonosak egymással.

Godfrey-Smith Metazoa című műve a jól átgondolt, eredeti tudományos, pontosabban: filozófiai ismeretterjesztés iskolapéldája. A biológia filozófiája, az elmefilozófia, a kognitív tudomány és az evolúcióbiológia határterületére kalauzoló műben jó arányban keverednek az eredeti filozófiai érvek a tudományos megfigyelések és kísérletek kritikai elemzésével és a személyesebb hangvételű, anekdotikus beszámolókkal. Godfrey-Smith előző – azóta több mint 20 nyelvre lefordított – könyvéhez hasonlóan a Metazoa is olvasmányos, gondolatébresztő mű. Bízom benne, hogy sokan a kezükbe veszik, és előbb-utóbb mindkét kötet magyarul is megjelenhet.

Az esszé megírását az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport támogatta.