’Magához
Találj bár pazar rímeket,
mást ez mért érdekelne??
Gyógyítja tán, ha szívbeteg?!
— Mint Onán, élvezel te.
Szél fújja el majd híredet;
hunyorogsz szédelegve.
Hogy fitt vagy még, csak mímeled
— korhadsz, mint vén dereglye.
Nyersebb volt hangod, mégis élt —
immár rutint csak, s vén klisét
darálsz, mint ráncos díva.
Hant vár és kő majd, kint, igen,
s az végképp hagyjon hidegen,
hogy mi lesz odaírva.
Kedvszegi monumentum
Bronzszobor! Szép, zöldpatinás, rezzenetlen
bronzszobor. Jó, a galambok folyvást
leszarnának, de máskülönben…!?
Csak semmi boldog herceg a piedesztálon
(Wilde ki a másik szememet is, kedves fecském!
Na nem!!) Csak állni nyugisan,
háborítatlanul.*
Vagy még inkább ülni, mozdíthatatlanul,
mint Mari Teri az ikermúzeumok között Bécsben
(ló, nyereg nem jön szóba; egyrészt kevés kínosabb,
szánalmasabb dolog van egy lovasszobornál,
másrészt [hogy ez tényleg baj-e, az más kérdés]
a csődör előszeretettel naturálisan megjelenített
csődörsége óhatatlanul elvonja
a figyelmet az ún. főalakról, akiből a föld-szintről
egyébként is
leginkább a sarkantyúi látszanak).
A hó; no igen, a hó — az úgy öltöztet minden szobrot;
hát ez, hogy úgy mondjam, nem időszerű vágy
manapság, bár a klímaváltozás-tagadók (a
mindig-mindent-jobban-tudóknak
nem a legtaszítóbb, bár ettől még
korántsem rokonszenves alfaja) szerint
az egész felmelegedés csak humbug,
ám ha valaki, hát én emlékeznék szép,
fehérbundás telekre!
Egyszóval: bronzszobor. Erre gyúrok.
A károgók ugyan azt mondják, ez számomra
elérhetetlen. Majd pont ők fogják tudni!
[*] (in aeternum)?