(Jessica Flanigan: Pharmaceutical freedom. Why patients have a right to self-medicate. Oxford University Press, 2017)
Mind a „laikusok”, mind az orvosok és a bioetikusok, illetve más szakmabeliek körében széles (még ha nem is teljes) körű egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy az informált és kompetensnek tekinthető pácienseknek joguk van elutasítani bizonyos egészségügyi beavatkozásokat – még ha azokat az orvosok „szükségesnek” minősítik is. Ugyanekkor abban is majdnem mindenki egyetért, hogy ennek a „fordítottja” nem áll meg: a betegek nem dönthetik el, hogy milyen orvosi beavatkozást végezzenek el rajtuk, és általában nem választhatják meg szabadon a gyógyszereiket. Jessica Flanigan provokatív könyvében amellett érvel, hogy ez a hozzáállás inkonzisztens: ha elfogadjuk, hogy a betegek egy adott kezelést elutasíthatnak, azt is el kell fogadnunk, hogy szabadon megválaszthatják az igénybe vett terápiás eljárásokat és gyógyszereket (vagy bármilyen más egészségügyi terméket és szolgáltatást). Az „öngyógyítással” szemben megfogalmazott érvek, mondja Flanigan, ugyanúgy alkalmazhatók a kezelés megtagadásának jogával szemben is. Például ha arra hivatkozunk, hogy az emberek nem feltétlenül jól informáltak, és ezért nem mindig tudják felmérni, hogy adott helyzetben mi lenne a számukra megfelelő döntés, úgy ezzel az érvvel az informált beleegyezéshez és a beavatkozások elutasításához fűződő jogot is kikezdjük.
Flanigan könyvében az öngyógyításnak gyakorlatilag minden létező formáját megpróbálja megvédeni: érvel amellett, hogy a gyógyszerek többségét recept nélkül elérhetővé kellene tenni az informált és kompetens felnőttek számára; hogy a gyógyszer-engedélyeztetés helyett a gyógyszerek hitelesítése és az információszolgáltatás lenne a jobb policy; vagy hogy a betegeknek (megint csak: a megfelelően informált betegeknek) jogukban áll igénybe venni kísérleti stádiumú gyógyszereket és kezeléseket. De ennél is tovább megy. Megvédi a kifejezetten halálos szerekhez való hozzájutás jogát és a rekreációs drogfogyasztáshoz való jogot is – hozzátéve: ezeket elfogadva igazán nincs okunk fennakadni azon a követelésen, hogy a betegek szabadon hozzáférhessenek az egészségügyi szempontból „indokolt” gyógyszereikhez.
Paternalizmus
Az egészségügyi termékekhez és szolgáltatásokhoz való hozzáférés szabályozása körül komoly viták zajlanak, amelyek elkerülhetetlenül a paternalizmusról szóló vitába torkollanak. A paternalizmussal kapcsolatos liberális és libertárius álláspontot bírálói gyakran félreértik. Flanigan más szabadelvű szerzőkhöz hasonlóan nem állítja, hogy a fogyasztó/páciens mindig képes helyesen felmérni az érdekeit – pusztán annyit mond, hogy nehéz olyan személyt vagy személyeket találni, akik az érintettnél jobban felismernék, mi áll érdekükben. Ennek két fő oka van. Egyrészt az, hogy az egyénnek a saját egészségének megőrzésére erősebb ösztönzői vannak mindenki másnál, végtére is a döntése őt magát érinti. Másrészt pedig általában többet is tud a saját helyzetéről, mint egy kívülálló.
Igen ám, hangozhat az ellenérv, de az orvos mégiscsak többet tud a betegségről és arról, mi szolgálja legjobban a beteg gyógyulását, mint maga a beteg. Csakhogy, érvel Flanigan, ez önmagában nem indokolja a beteg döntési szabadságának korlátozását. Ugyanis az egészség, noha kétségkívül nagyon fontos tényező a legtöbb ember számára, nem az egyetlen értékes dolog az életben. Azt a döntést, hogy végső soron összességében mi szolgálja a legjobban a beteg érdekeit, ezért nem tanácsos kizárólag az orvosra, vagy pláne valamilyen engedélyező hatóságra bízni. Akiket ez az érvelés nem győzne meg, azok figyelmét Flanigan ismét felhívja arra, hogy ha paternalisták vagyunk, akkor illene konzekvensnek lennünk: a fenti paternalista érveket a betegek önrendelkezése kapcsán is megfogalmazhatjuk, nem csak az egyes gyógyszerek és kezelések szabad használatának esetére alkalmazva.
Flanigan tehát szembehelyezkedik a „puha paternalizmussal”, vagyis azzal a nézettel, amely szerint az egyének bizonyos helyzetekben olyannyira nem kompetensek saját ügyeikben (sem) dönteni, hogy szükség van valamiféle paternalista beavatkozásra. A paternalizmusnak ugyanakkor létezik „kemény” formája is, amely szerint bizonyos dolgokat akkor sem szabad az egyének számára engedélyezni, ha azzal csak maguknak ártanának (ettől paternalizmus), és ha maguk a személyek amúgy teljesen kompetens döntéshozók (ettől kemény). Ide tartozhat például a rekreációs drogfogyasztás, az öngyilkosság, a prostitúció vagy a szerveink eladásának tilalma. Flanigan a kemény paternalizmust is elveti, egyes „nehéz eseteken” keresztül mutatva be, miért nincs helye a paternalizmusnak az egészségügyben.
Autonómia és „nehéz esetek”
Az egyik legfontosabb anti-paternalista érv szerint a paternalizmus megsérti a cselekvő egyén autonómiáját. A paternalizmust azonban többen is éppen az autonómia értékére hivatkozva védik meg. Ezen érveket is részletesen tárgyalja a szerző.
Flanigan többek között élesen kritizálja David Velleman álláspontját, miszerint senkinek nincs joga biztos halálhoz vezető szereket fogyasztania. Velleman a következőképpen érvel: ha az egyéni szabadságot az egyéni autonómia értékéből vezetjük le, akkor nem védhetjük meg az öngyilkossághoz való jogot, mivel ez utóbbi egyet jelent az autonómiára való képességünk „eldobásával”. Flanigan szerint azonban Velleman túl sokat állít: amennyiben az érv helytálló, úgy talán azt sem kellene megengedni az embereknek, hogy szerelembe essenek (ez csak egy példa a lehetséges sok közül), hiszen ez is csökkentheti az autonóm döntési kapacitásukat. Gyakori érv az öngyilkossághoz való joggal szemben, hogy az emberek nagyon sok esetben megbánják az öngyilkossági kísérletüket. Flanigan ezzel szemben arra hivatkozik, hogy a kérdéses személyek jelentős része talán az öngyilkosságot terhelő stigma miatt bánja meg a tettét, így önmagában ebből nem következtethetünk a kemény paternalizmus álláspontjának helyességére. Hozzá kell tennünk, hogy Flanigan kifejezetten csak a kompetens felnőttek számára engedélyezné a halálos szerekhez való hozzáférést. Nem gondolja, hogy ilyen szereknek a szupermarketek és gyógyszertárak polcain lenne a helyük; javaslata szerint ezeket csak „pult alól” lehetne árusítani.
Flanigan megvédi a rekreációs drogokhoz való hozzáférés jogát is. Számos gondolkodó és laikus véleményformáló szerint a drogfogyasztók, közülük is elsősorban a drogfüggők nem tekinthetők racionális döntéshozóknak, ezért kétséges, hogy döntéseik mennyiben tekinthetők autonómnak. Samuel Freeman is azzal érvel a drogfogyasztás szabadságával szemben, hogy a drogfüggőség aláássa az egyén autonómiáját. Az empirikus bizonyítékok azonban nem támasztják alá ezt a túlegyszerűsített képet. A közgazdaságtani irodalomban a Gary Becker és Kevin Murphy nevéhez fűződő racionális függőségelméletet legalább részben megerősítik az adatok: az empirikus kutatások azt mutatják, hogy a drogfüggők is reagálnak például az árváltozásokra, és – ami különösen a mellett szól, hogy a droghasználat nem teljesen irracionális döntés – egy függőséget okozó szer árának várható jövőbeli emelkedése már a jelenben csökkenti a fogyasztást. A magyarázat magától értetődő: ha azt várjuk, hogy egy szer kipróbálása után függőkké válhatunk, akkor amennyiben a szer később jó eséllyel megdrágul, ez eltántoríthat minket a jelenbeli fogyasztásától.
A fenti érvek alapján Flanigan azt a következtetést tárja az olvasó elé, hogy az embereknek bizonyos feltételek teljesülése esetén lehetővé kell tenni, hogy szabadon hozzáférjenek halálos szerekhez, valamint rekreációs drogokhoz. Ha pedig a halálos szerek és a rekreációs drogok használata erkölcsileg megengedhető, onnantól kezdve nincs nehéz dolgunk, amennyiben a mellett szeretnénk érvelni, hogy a pusztán kockázatos szereket is joguk van az embereknek kipróbálni.
Flanigan javaslata szerint recept nélkül is elérhetővé kellene tenni olyan gyógyszereket, amelyeket jelenleg csak orvosi utasításra lehet kiváltani. Á szerző a fogamzásgátló szerekre hivatkozik: bár a készítményeknek vannak egészségügyi kockázatai, ezek nem számottevően nagyobbak, mint a gumióvszerek esetében. Miért ne vásárolhatnának szabadon a nők fogamzásgátló tablettákat?
Flanigan egyetlen gyógyszer-kategóriát említ kivételként: az antibiotikumokat. Az antibiotikumok használatának negatív externáliái vannak: minél többet és többen szedjük őket, az egyes kórokozók annál ellenállóbbak lesznek. Ezért Flanigan megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartja, hogy az antibiotikumokat csak receptre lehessen szedni. Megint csak azt látjuk, hogy a szerző érvelése korántsem „dogmatikus”.
Gyógyszer-engedélyezés a valóságban
A szerző tudja, hogy általános anti-paternalista érvei nem minden olvasót győznek meg. Szerencséjére azonban az empirikus (közgazdasági) szakirodalom már eddig is számos anomáliát tárt fel a jelenlegi gyógyszer-engedélyezési rendszerben. A költséges és igen lassú engedélyeztetési eljárás lelassítja a gyógyszerkutatást: kevesebb készítményt érdemes kifejleszteni, ha az engedélyeztetése több pénzbe és időbe kerül, az új gyógyszerek pedig túl későn jutnak el a betegekhez – vagyis rengeteg páciens hal meg feleslegesen. Ezen kívül hiába hatásos és biztonságos egy szer, még mindig fennáll a lehetőség, hogy a hatóság hibázik, és mégsem engedélyezi a készítményt. Ez ugyancsak eltántoríthatja a gyógyszergyártókat a fejlesztéstől. Az ilyen hibák ráadásul szisztematikusak, ugyanis az engedélyező hatóságok aszimmetrikus ösztönzőkkel rendelkeznek: ha engedélyeznek egy szert, amely mondjuk halálosnak bizonyul, ezt a reputációjuk sokkal jobban megszenvedi, mint ha nem engedélyeznek egy szert, amely sokak életét megmenthetné – az utóbbiról ugyanis a közvélemény nem feltétlenül szerez tudomást.
A mai gyógyszer-engedélyeztetési rendszer elutasításához tehát cseppet sem kell dogmatikus libertáriusnak lenni: empirikus érveket is felhozhatunk a jelenlegi rezsimmel szemben.
Engedélyezés vs. hitelesítés
Az olvasóban mindezek után felvetődhet: még ha problémák vannak is a gyógyszer-engedélyezéssel, ez a helyzet még mindig jobb, mint „csak úgy, minden nélkül” ráengedni a veszélyes készítményeket a piacra. Flanigan azonban felhívja a figyelmet, hogy javaslatának értelmében a kecske is jóllakhat, és a káposzta is megmaradhat. A gyógyszer-engedélyeztetésre nyilvánvalóan azért van szükség, mert a fogyasztók máskülönben nem tudnák felmérni egy adott gyógymód hatásosságát és biztonságosságát. Rendben van, mondja erre Flanigan, de ezt a problémát nem csak szabályozással lehet megoldani: járható út lenne, hogy minden gyógyszert engedélyezünk, ugyanakkor nem minden gyógyszer kapna biztonságossági és hatásossági hitelesítést. A fogyasztó tehát bármilyen gyógyszert szabadon elérhetne, de tisztában lenne vele, hogy az adott gyógyszerre „rányomták-e a kóserpecsétet”. Természetesen a hitelesítők is hibázhatnak – azonban vegyük észre, hogy ugyanez igaz az engedélyezési eljárásban résztvevőkre is! A kettő között egyrészt az a különbség, hogy míg az engedélyezési rendszer megvonja a döntési szabadságot a betegektől, addig a hitelesítési rendszer meghagyná; másrészt pedig az, hogy az engedélyeztetési rendszer lelassítja a gyógyszerfejlesztést, míg a hitelesítési rendszer lehetővé tenné, hogy a fogyasztók azonnal hozzáférjenek az új gyógyszerekhez. Mindeközben a betegek továbbra is támaszkodhatnának orvosaik vagy más szakértők tanácsaira.
Flanigan szerint a hitelesítési rendszer jobban teljesít az engedélyezési rendszernél – mind az ideális, mind a nem-ideális esetre támaszkodó elmélet alapján. A fenti érvelés arról akarja meggyőzni az olvasót, hogy ha egy ideális engedélyeztetési és egy ideális hitelesítési rendszert hasonlítunk össze, úgy abból az utóbbi kerül ki győztesen. A szerző szerint ugyanakkor a nem-ideális rendszerek összehasonlításából még inkább a hitelesítési rendszer kerül ki győztesen, figyelembe véve az engedélyeztetési rendszer fentebb már ismertetett gyakorlati hibáit.
„A szabályozás öl”
Flanigan többet is állít annál, hogy a gyógyszer-engedélyezési eljárás hibás intézmény: amellett érvel, hogy a hatóságok végső soron tömeges emberölést követnek el. Méghozzá a következők miatt: ha valaki valamit tenni kíván saját vagy mások életének megmentése érdekében, de mi ebben szántszándékkal megakadályozzuk, ezzel tulajdonképpen embert ölünk (vegyük észre, hogy itt nem egyszerű mulasztásról van szó). A gyógyszer-engedélyezési eljárásokban pedig pontosan ez történik: a betegek nem próbálhatnak ki például kísérleti fázisban lévő szereket, jóllehet ez nyújtaná számukra az egyetlen reményt az életben maradásra.
Flanigan álláspontja természetesen vitatható. Ugyanakkor a jelenlegi engedélyezési szisztéma valóban súlyos morális kockázatokat rejt magában, legalábbis ha a szerzőnek igaza van abban, hogy a betegektől megtagadni a szükséges gyógyszereket gyilkosság. Erre természetesen azt válaszolhatjuk, hogy a Flanigan által alternatívaként bemutatott hitelesítési rendszer is kockázatos, hiszen ez a gyakorlat potenciálisan veszélyes gyógyszereket ad a betegek kezébe. A szerző szerint azonban ilyen morális kockázatok esetén mindig jogunk van ellenállni a kompetens döntéshozók irányából érkező kényszerítésnek – az engedélyezési rendszer pedig kényszert, pontosabban tilalmat alkalmaz felnőtt emberekkel szemben.
A hitelesítési rendszer másik kockázata: ha bárki szabadon hozzáfér a gyógyszerekhez – beleértve a kísérleti gyógyszereket is –, ez lehetőséget teremt a kiszolgáltatott helyzetben lévő beteg emberek „kizsákmányolására”. Igen ám, feleli Flanigan, de vegyük észre: nehéz amellett érvelnünk, hogy a kiszolgáltatott betegek számára megtagadni a hozzáférést egy szerhez erkölcsileg kevésbé lenne kockázatos, mint növelni a választási lehetőségeik számát azzal, hogy elérhetővé tesszük számukra a szóban forgó készítményeket.
Engedetlenség és demokrácia
Ha Flanigannek igaza van, akkor a kormányok tömegesen megsértik állampolgáraik alapvető jogait azzal, hogy különböző engedélyekhez kötik a gyógyhatású szerek fogyasztását. Vajon erkölcsileg megengedhető-e, hogy az állampolgárok ellenálljanak? A szerző válasza az, hogy igen.
A filozófusok általában csak az úgynevezett „polgári engedetlenség” jogosságát ismerik el, tehát az olyan ellenállásét, amelynek valamiféle politikai motiváció áll a hátterében. Ezzel szemben Flanigan azt állítja, hogy az alapvető jogokat sértő törvényekkel szemben akkor is megengedhető az ellenállás, amikor ennek nincs köze politikai célokhoz. A szerző elismeri, hogy állítása erősen vitatható. Ugyanakkor felhívja rá a figyelmet: abban mindenki egyetért, hogy a törvények betartásának kötelezettsége pro tanto jellegű, tehát el lehet képzelni olyan körülményeket, amelyek között más tényezők felülírják ezt a kötelezettséget. Ha valaki szeretné megmenteni az életét, mondja a szerző, az alighanem ilyen körülmény. Flanigan röviden szóba hozza Richard Dagger érvét is: ha valaki összességében hasznot húz a jogrendszerből, úgy „fair”, ha azokat a törvényeket is betartja, amelyeknek éppenséggel a kárvallottja. Azonban aligha tekinthető a jogrendszer kedvezményezettjének az a személy, akitől a jogrendszer elvitatja a jogot, hogy a saját életét megmentse.
Vajon mit tehetnek az állampolgárok a gyógyászati szabályozás megváltoztatása érdekében? Az olvasó talán úgy gondolja, hogy az ilyen aktivizmusnak a választók lelkiismeretére kellene hatnia – vagyis demokratikus eszközökkel kellene megkísérelni a törvények megváltoztatását. Flanigan szerint ez téves következtetés, mégpedig azért, mert a szavazók szisztematikusan elfogultak az öngyógyítás jogával szemben. Példának okáért észreveszik, ha egy engedélyezett gyógyszer nagy bajt okoz, de azt nem, hogy az engedélyezési eljárás miatt mennyi emberhez nem jutnak el létfontosságú készítmények. A szavazók továbbá gyakran ösztönösen preferálják a status quo-t, valamint alulértékelik annak a valószínűségét, hogy maguk olyan helyzetbe kerüljenek, amikor például kísérleti gyógyszerekre lesz szükségük. Ezért Flanigan szerint kifejezetten nem-demokratikus úton érdemes a változást szorgalmazni – nevezetesen a bírósági (magyar kontextusban: az alkotmánybírósági) rendszeren keresztül, amely korábban számos más alapjogi kérdésben is kulcsszerepet játszott.
„Az egészség nem üzlet”
Még ha az olvasó elfogadja is Flanigan érveit a betegek önrendelkezésével kapcsolatban, „az egészség nem üzlet” szlogenjére gondolva visszahőkölhet a gyógyszerpiaci laissez-faire gondolatától. A szerző nem kifejezetten a laissez-faire mellett tör lándzsát, ugyanakkor bírálja azokat a nézeteket, amelyek valamilyen módon „kettős mércét” alkalmaznak az egészségügyi szektorral szemben.
Sokak szerint az egészségügyi szolgáltatóknak és a gyógyszergyártóknak megkülönböztetett felelősségük van: el lehet tőlük várni, hogy – részben a profitmaximalizálás rovására – előtérbe helyezzék a betegek érdekeit; például ne árulják a termékeiket túlzottan magas áron. Flanigan szerint azonban nem indokolt különleges elvárásokat támasztani az egészségügyi szektorral szemben: élelmiszerre például ugyanúgy szükségünk van az életben maradáshoz, mint egészségügyi termékekre és szolgáltatásokra, mégsem várjuk el, hogy (Adam Smith-t parafrazeálva) a mészáros, a pék és a sörfőző a mi érdekeinket és ne a saját érdekeit tartsa szem előtt. Ráadásul a különleges felelősség átültetése a gyakorlatba gyakran kontraproduktív. Gondoljunk csak például az árszabályozásokra, amelyek rendszerint áruhiányhoz vezetnek. Az árszabályozás Flanigan szerint sérti az öngyógyításhoz való jogot, mivel a gyakorlatban megakadályozza, hogy a betegek olyan áron juthassanak hozzá a gyógyszereikhez, amilyet hajlandók kifizetni.
Vannak, akik erre azt felelnék, hogy a „túl magas” gyógyszerárakkal a gyártók kizsákmányolják a betegeket, mivel számukra sokszor az adott készítmény jelenti az egyetlen alternatívát a halállal szemben. Flanigan szerint azonban ez nem tekinthető megengedhetetlen kizsákmányolásnak, hiszen a betegek kiszolgáltatottságát nem a gyógyszergyárak idézik elő, és sokkal rosszabb helyzetben lennének, ha – például az ármaximálás miatt – nem jutnának hozzá a kérdéses gyógyszerhez. A szerző következtetése szerint az egészségügyi piac szereplőit nem lenne szabad szigorúbb erkölcsi mércével mérnünk, mint bármely piac szereplőit. Amennyiben az embereknek joguk van hozzájutni bizonyos alapvető gyógyszerekhez vagy ellátásokhoz, úgy ez a jogosultság nem pusztán a gyógyszercégekkel szemben áll fenn, hanem az egész társadalommal szemben. Ezért az árszabályozás és hasonló beavatkozások helyett a betegek vagy a gyógyszerek adókból történő támogatása volna a jobb policy.
Mindez nem jelenti azt, hogy semmit sem lehet vagy érdemes tenni annak érdekében, hogy a gyógyszerek olcsóbbak legyenek. Flanigan felhívja rá a figyelmet, hogy számos olyan szabályozásnak, amelyet a könyvben kritizál (engedélyeztetési eljárás, receptkötelesség, piacra lépési korlátok), árfelhajtó hatása van. A gyógyszerpiaci dereguláció valószínűleg lejjebb vinné az árakat. Ezen felül a szerző a szabadalmaztatás reformját is kívánatosnak tartja: a szabadalmak – amellett, hogy bizonyítottan ösztönzik az innovációt – monopol jogosítványok, amelyek magasabb árakhoz és kisebb kibocsátáshoz vezetnek. Flanigan az innovációösztönző tulajdonságuk miatt nem törölné el a szabadalmakat; ugyanakkor azon az állásponton van, hogy a szabadalmak sértik az öngyógyításhoz való jogot (mivel önkéntes tranzakciókat akadályoznak meg), ezért csak bizonyíthatóan indokolt esetben kellene őket alkalmazni, és érdemes más eszközöket (például díjakat) is bevetni a gyógyszerfejlesztés ösztönzése érdekében.
Egy alternatív valóság
Milyen is lenne összességében az a világ, amelyet Flanigan elképzel? A legtöbb gyógyszerhez sokkal könnyebben és valószínűleg olcsóbban lehetne hozzáférni, és olyan készítményeket is kifejlesztenének, amelyeket a jelenlegi rezsimben nem érdemes. Azok a betegek, akik csak az orvosuk vagy a gyógyszerészük tanácsára szednének valamilyen gyógyszert, ezt továbbra is megtehetnék. Annak sem volna akadálya, hogy kizárólag hitelesített gyógyszereket vásároljanak. A kockázatvállalóbbak viszont hozzájuthatnának másféle szerekhez is – a magasabb kockázatért cserébe többnyire olcsóbban.
Flanigan szerint ehhez a kárfelelősségi rendszert is módosítani kellene: lehetővé kell tenni, hogy a beteg lemondjon a kártérítési igényről, amennyiben megérti és elfogadja a kockázatokat. A gyógyászati szabadság része lenne a gyógyszerek szabad reklámozásának a joga – itt a szerző olyan tanulmányokra hivatkozik, amelyek szerint a gyógykészítmény-reklámoknak összességében pozitív a hatásuk az emberek egészségügyi döntéseire. A gyógyszereket egyes állami és magánszervezetek folyamatosan monitoringozhatnák és előállhatnának ajánlásokkal.
Sok olvasó számára talán még most is kissé ijesztően hangzik mindez. Hadd emlékeztessek azonban az esszé bevezető gondolatára: kevesen kérdőjelezzük meg, hogy a kompetens egyéneknek joguk van elutasítaniuk az egészségügyi kezeléseket. Flanigan és jelen sorok szerzője szerint mindazoknak, akik tagadni szeretnék az „öngyógyítás” jogát, a jelenleginél jobb érvekre lenne szükségük. Ilyen érvet kapunk talán, ha arra hivatkozunk, hogy az egyének gyakran nem csak hogy nem kellően informáltak, de rezisztensek is az információval szemben. Ha például homeopátiás készítményeket szedek, nem veszem jónéven, ha valaki meg akar győzni arról, hogy ezek a szerek hatástalanok. A szabályozás ilyen esetekben megvédhet engem attól, hogy hatástalan terápiára költsem a pénzemet, sőt attól is, hogy csalódjak a termékben. Ugyanakkor: vajon nincs-e jogunk becsapni önmagunkat? Flanigan valószínűleg azt válaszolná: mi az hogy, nagyon is van hozzá jogunk!
A könyv olvasásakor jelen sorok szerzőjének egyetlen specifikus hiányérzete támadt: bár a szerző távolról utal a kérdésre, mégis érdemes lett volna tételesen érvelnie a szervpiac liberalizációja mellett. Tehát a mellett, hogy például a súlyos vesebetegeknek (akár a törvényi tiltás ellenére is!) lehetővé kell tenni, hogy új vesét vehessenek maguknak. Flanigan számos filozófiai és közgazdasági munkára hivatkozhatott volna. Mindemellett szeretném kiemelni, hogy bár a könyv 2017-ben jelent meg, a 2020–21-es koronavírus-járvány igencsak aktuálissá tette. Trump elnök tavaly előtti Covid-19 betegsége alatt egyfajta „kísérleti koktélt” kapott kezelésként, ami sokak szerint hatásosnak bizonyult. Miért ne juthatna hozzá legálisan ugyanehhez a kezeléshez bármelyik másik beteg, ahogyan ezt maga az elnök is felvetette? Flanigan könyvének hatására kénytelenek vagyunk újragondolni az álláspontunkat az ilyen és ehhez hasonló kérdésekben.